Egy bodrosfehér, rózsaszín mellényt viselő uszkárnak álcázott retikül suhan el a térben, hozzátartozója tűsarkú lakkcsizmájának koppanásaitól és – „csá, szióka” – mély értelmű monológjától kísérve, midőn a Mammut műintézményében a kritikus igyekszik megtalálni útját a magyar film otthona felé vezető ösvényeken. Az épület felső szintjén gyors vágással drámaian megváltozik a közönség összetétele, csupa értelmes arc tér meg ide fogyasztani, filmeket. A két világ határán lassan bebizonyosodik, hogy a popularitás és a művészet mégiscsak két jó barát. A 38. Magyar Filmszemlén olykor bepillanthatunk a drámai mélység bugyraiba, máskor meg szembejön velünk a történelem.

A komolyabb ügyek háza tájára volt sorolható a szemle nyitófilmje, a Noé bárkája Sándor Pál rendezésében. A szakma ősz Sándorpalikája két másik nagy öreggel, Garas Dezsővel és Kállai Ferenccel karonfogva készített filmet az öregségről, és ezt tovább nem is ragoznánk, mert nem akarunk tiszteletlenek lenni. Felvonult a mély kategóriában többek között a Dolina, Kamondi Zoltán filmje, ami a győzelemgyanús szemlehagyományt követte. A film nagy költségvetésű, azaz jó sokba került, ráadásul kellőképpen vontatott és unalmas ahhoz, hogy a tradíció jegyében mély művészi mélységéért fődíjat kapjon. Ezt a jelentős mélységet mélyítette tovább Vecsernyés János Emelete is, amely a szocio-magyar nyomasztás jól kitaposott művészfilmes makadámútján haladt tova. Tisztelet a kivételnek, nevezetesen az Iszka utazásának. Bollók Csaba művészfilmje minden svung nélkül is maradandóan szép, bármennyire szívfájdító is a nyomor és kilátástalanság bemutatása. Érdekes módon a fényképezés legtöbbször kiválóan működik az ilyen filmeknél, csupán a dialógusok halottak, a készítői dinamizmus, a frissesség, az erő hiányzik belőlük, ami a témát, a jó színészeket és képeket élvezhető filmmé kovácsolná. Látott azért nézhető mozit is a szemle nagyjáték-szekciója. Szalai Györgyi és Dárday István kettősének alkotásáról, Az emigránsról kizárólag felsőfokban beszélhetünk. A Márai Sándor Naplója alapján készült film az író emigrációban töltött éveinek végét mutatja be, szívet tépően és gyönyörűségesen. Márai szerepében Bács Ferenc okos, finom és határozott, játékával elénk vetül az örök emberi értékek mentén élt író szíve közepe. Nemcsak a főszereplői és egyéb színészi alakítások döbbenetesek a filmben, ragyogó képei, momentumai a végletekig érzékletessé teszik az idegenbe kényszerült, mély tudású polgár fájdalmát. A magyar nemzet sorsa felett érzett kín s az otthontalanság pusztító ereje mellett megjelenik a tevékeny elme lángolása is, melyet a test elöregedése alig-alig képes hűteni. Bár Az emigráns egyértelműen lírai film, a párbeszédek feszesek, értelmesek, és a mozi valóban lebilincselő. A populárisabb filmek kedvelőinek készült Lora és Konyec is a versenyfilmek közé került, a február közepén bemutatandó S. O. S szerelem! pedig egymagában képviselte a romantikus vígjáték-szekciót. Herendi Gábor a Valami Amerikával országos csúcsot döntött és csodát is tett – bevitte a nézők tömegeit egy magyar filmre a moziba. Érthető, hogy sok fehér retikülös szakértő várta repesve az új Herendi-mozit, ám sajna csalatkoztak. A Lora tipikus esete a nem rossz, de semmi extra, inkább igyunk meg valahol egy sört típusú műveknek. Melodráma, ami azonban félig-meddig megragad a történet szintjén, és nem emeli fel nézőjét az égibb szférákba. Rohonyi Gábor első nagyjátékfilmje, a Konyec langyosan hömpölyög kicsiny medrében, de elvitathatatlan érdeme, hogy szakított a lassú és ötlettelen magyar mozik világával. A film alapsztorija a Népszava levelezési rovatában foganhatott: az idős korára rablásra kényszerülő nyugdíjas házaspár széphistóriája a Kádár-korban megőszült munkás sanyarú helyzetének metaforája. Az S. O. S szerelem! kakukktojás. Hogy került ez ide? Kedves forgatókönyv, egyáltalán nem unalmas jelenetek, bár ha gonoszul a képek mögé tekintünk, csupán egy középkategóriás amerikai komédia vázát látjuk. Csak a miénk viszont Csányi Sándor, aki a nagy sikerű Csak szex és más semmiben megmutatta, hogy el tudja játszani az amorózót. Most ugyanebben a szerepkörben emeli a maga 50 százalékának bedobásával jó 80 százalékosra a filmet. Ezzel pedig semmi gond nincs, végre olyan színészt futtatnak, aki tényleg tud futni. Lapzártakor még nem tudtuk, ki győzött a 38. olyan héten, amelyen a magyar film színe-javát válogatták össze. Jövőbe vetett hittel leszögezhetjük azonban, hogy a magyar film egyre erősebb és dinamikusabb, így reményeink szerint eljön az az idő, amikor a művészfilm már nem okoz fullasztó légkört és unalmat, s a könnyedebb mozik is megtalálják a menekülés útját a szórakoztatás és a bevétel öldöklő harcából. hádé