Instant klasszikus

Senki nem nyert fiatalabban rendezői Oscart, mint Damien Chazelle a Kaliforniai álommal 2017-ben. Az akkor harminckét esztendős alkotó azonban már két évvel korábban, a bivalyerős Whiplash című drámájával felhívta magára a figyelmet, így nem csoda, hogy ritka bizalmat élvez a producerek részéről. Máskülönben soha nem készíthette volna el nyolcvan millió dollárból az eddigi legnagyszabásúbb és legkevésbé sem közönségbarát művét, a Babylont. A háromórás eposz a néma- és a hangosfilmek közötti átállást mutatja be a húszas-harmincas évek Los Angelesében egy karrierje alkonyán járó sztáron (Brad Pitt), egy feltörekvő színésznőn (Margot Robbie) és egy szakmunkás férfin (Diego Calva) keresztül, aki másra sem vágyik, minthogy valamilyen módon részese legyen az álomgyárnak. Chazelle kíméletlen és részletgazdag képet fest a hedonista és erkölcstelen hollywoodi közegről, miközben fejet is hajt előtte, azt üzenve, hogy talán a sok mocsok és aljasság sem túl nagy ár egy évszázaddal később is emlegetett mestermű születéséért. A Babylon esetében pedig hasonlóképpen meg kell küzdeni az élményért a nézőknek: már csupán az elképesztő színészi alakításoktól, az izgalmas karakterektől és a lehengerlő látványtól is instant klasszikussá válik a film, miközben a végtelenül hosszú jelenetek, a látszólag fókuszálatlan cselekmény és a kíméletlenül hosszú játékidő egyaránt türelmet követelnek.