„Irodalmi Székely Hadosztály vagyunk”

– Megszelídíti Erdély „irodalmi fenegyerekét” a Kossuth-díj?

– Miért szelídítene meg egy olyan díj, amelyet egy másik fenegyerekről neveztek el?

– Igaz, a pajzánság és a polgárpukkasztás az írásművészete védjegye. Mihez kezd most, agyőt int ezeknek, és végre ír egy vaskos, vérkomoly családregényt hexameterekben?

– Már többször elmondtam − és nem is tőlem származik az ötlet −, hogy a polgárpukkasztás és a konzervativizmus korántsem zárják ki egymást. A polgárpukkasztáshoz ugyanis polgár is szükségeltetik. Kossuth Lajos számunkra a szabadság szimbolikus hőse, és ebbe a szabadságba én beleértem a művészi és a szólásszabadságot is. A hexameterekben komponált, vérkomoly családregényről lehet szó, annyi, hogy lesz benne pajzánság és polgárpukkasztás.

– Erdélyi költők – Fekete Vince, Lövétei Lázár László és Sántha Attila − kapták az idei Magyarország Babérkoszorúja díjakat is, mind a hármat. Egyre többen dohognak, hogy az erdélyi vonal felülreprezentált a kortárs magyar irodalmi életben.

– A minőségnek kellene számítania, nem a származásnak. Tudom, hogy sokan egyenesen rosszallják, egyesek románozni is képesek, de dohogás helyett jobb volna dolgozni. A rendszerváltást követő két évtizedben Erdélyben rendkívül szervezett irodalmi élet és tehetségkutatás zajlott, és a mi fiatal irodalmi műhelyünk, az Előretolt Helyőrség mind rövid, mind közép-, mind pedig hosszú távon a legéletképesebb, legerősebb szövetségnek bizonyult. Tehetséges, ambiciózus, szorgalmas, elhivatott emberekről van szó, akik ma már a magyar irodalmi derékhadat erősítik. Írunk, szerkesztünk, szervezünk, mi vagyunk a legaktívabb tehetséggondozók, mi alapítottuk meg és működtetjük az állami íróakadémiát. Folyamatos munka, kitartás, összetartás – ennyire egyszerű a sikerünk titka.

– Ha már Erdély: idén 30 éves a transzközép irodalmi irányzat kiáltványa, ebből született meg az Előretolt Helyőrség is. Mi ellen lázadtak, és mennyire változtatta ez meg a magyar irodalmat?

– Egyrészt a messianisztikus transzszilvanizmust tagadtuk meg, annak pesszimista, siránkozó, mártír jellegét. Mi is patrióták vagyunk, de mi nem a nyavalygó, hanem a harcos fajtából. A siránkozót nem becsülik, a harcost igen. Hogy úgy mondjam, mi afféle Székely Hadosztályként képzeltük el magunkat. Másrészt a nyugatról beáramló újidiotizmus ellen küzdöttünk. Sántha Attila – nemzedékünk teoretikusa – kijelentette: a posztmodern maszlag nem pálya, az irodalmat a szerelem-haza-Isten tengely mentén kell művelni. De nem patetikusan, hanem harcosan, erővel, szenvedéllyel, humorral, izgalmasan.

– Mi fér bele, és mi nem az irodalmi szabadságba? Vagy e kérdés felvetése már önmagában sérti azt?

– Istent és a Hazát tiszteletben kell tartani, a hitbe és a hazaszeretetbe gázolni méltatlan, alantas dolog. Ezt leszámítva a korlátlan művészi szabadság híve vagyok, az Előretolt Helyőrség nevéhez valóságos pajzán irodalmi forradalom fűződik. Van elég kifutópálya.

– Annak idején ön működtette Kolozsvár leghíresebb kultkávézóját, a Bulgakovot. Miért az orosz íróról nevezte el, és ma átneveztetné-e, ha érezne ilyenfajta nyomást a kultúrrendőrség részéről?

– Amikor megnyílt a kávézó, az a bizonyos Gheorghe Funar nevű magyargyűlölő patkány volt Kolozsvár polgármestere. Legszívesebben Jókai-kávézónak neveztem volna el, de már a kétnyelvű itallap is heves tiltakozásokat − és hatósági ellenőrzéseket – váltott ki. Románia nemzeti ünnepén bátor román atyafiak benzinnel leöntötték és fölgyújtották a kávézó kapuját, majd elszaladtak. Ha Jókairól nevezem el, akkor az épületre is sor került volna. Aztán Funar eltűnt a történelem pöce­gödrében, és akkor már Toldi vendéglőt is lehetett nyitni.

– Számos irodalmi vita merült fel az elmúlt évtizedben, például bizonyos pedagóguskörök mindig kikezdik a klasszikusainkat. Ilyenkor mindig tollat ragadott. Miért lett Jókai Mór fogadott prókátora?

– Azért, mert Jókai Mórt a legnagyobb magyar írónak tartom. A magyar nyelvvel való felsőfokú bánásmódot Jókai Mórtól lehet megtanulni, az ő brutálisan gazdag szókincse, mondatainak csodálatos kompozíciója tükrözi anyanyelvünk metafizikáját. Jókai a híd a múlt és a jövő között, ha őt kiiktatjuk a tantervekből, összedől nyelvünk és irodalmunk ökológiai egyensúlya. Micsoda orbitális baromság az, hogy a gyermekeink nem értik Jókait vagy Berzsenyit? Hát nem arra való az iskola, hogy megtanítsuk őket? Mit nem tud megtanulni egy kamasz? Janus Pannonius és kollégái 16 évesen bármelyik antik vagy neolatin költő stílusában, bármilyen metrumban verseltek latinul, és ógörög filozófiai szövegeket interpretáltak. A mai érettségiző diákok pedig anyanyelvi szöveg értelmezésén buknak el. Ki a hibás? Nem, nem a gyermekeink, hanem azok a gazemberek, akik ki akarják ebrudalni a tantervből a klasszikusainkat, akik szánt szándékkal konzumidiótává akarják butítani a gyermekeinket.

– Évekig vezette a kormánypárti Magyar Idők, majd a Magyar Nemzet kultúrarovatát. Nem félt attól, hogy ezzel beskatulyázza magát, vagy kiiratkozik a szalonképes emberek társaságából?

– Ugyan már! Zsenge huszonévesen vívtam meg az első, többéves kultúrharcot, és ha akkor nem féltem, érett férfiúként mitől félnék? Főképp, hogy győztesen kerekedtünk ki belőle a kollégáimmal. Hogy kimaradok a Bitó-szalonból? Hála istennek. Nézze, mi nem akartunk megfelelni senkinek. Nem kuncsorogtunk folyóiratoknál, hanem alapítottunk magunknak műhelyt, folyóiratokat, írószervezetet, irodalmi kávézót és íróakadémiát. Még a székelyek új – madagaszkári – honfoglalását is indítványoztuk egy roppant vidám irodalmi performansz formájában. Szalont, na azt még nem alapítottunk, de ha netán hiányát éreznénk, akkor majd arra is sor kerül.

– 2016-ban páratlan lehetőséget kapott, százmilliós, majd milliárdos költségvetésből működő íróakadémiát alapíthatott (Kárpát-medencei Tehetséggondozó / Előretolt Helyőrség Íróakadémia). Rengetegen támadták emiatt. Utólag hogyan látja: megérte belevágni? Mi az íróakadémia mérlege? Sikerült valamiféle paradigmaváltást elérni?

– Fiatalokba fektetni mindig megéri. Az Előretolt Helyőrség Íróakadémia fennállásának hét esztendeje alatt bebizonyította a létjogosultságát. Másfél ezernél több folyóirat-publikáció, 117 könyv, ebből 29 debütkötet, több száz irodalmi kitüntetés – és azért csak ennyi, mert még vagy 100 könyvet nem tudtunk kiadni a pandémia és a háború okozta válság következtében. A legfiatalabb magyar irodalom legjelesebb képviselőit mi indítottuk el a pályán. És külön kiemelnék egy fontos missziót: kineveltük nehéz sorsú tartományunk, Kárpátalja irodalmi utánpótlását. És igen, sikerült a paradigmaváltás: az irodalmi tehetségkutatás és tehetséggondozás állami szintre emelkedett. A lehetőség most már nem esetleges és időszakos, hanem állandó. Az Előretolt Helyőrség Íróakadémia minden évben képzést indít, és mindenkinek megadja az esélyt, bármilyen távol is él a fővárostól, bármilyen nehéz szociális körülmények között.

– A kultúrharcról szóló viták idején felvetette, hogy a szennyirodalomnak ne legyen ötszázalékos áfakulcsa. Kitart emellett?

– Határozottan igen, csak mindenki más nyuszi. De most komolyan! Miért kell nekünk áfakedvezményt adnunk minden fekáliának, amivel a könyvmultik fertőzik az ízlésünket és a lelkünket, butítanak minket és a gyermekeinket? Miért nem vetünk inkább ki rájuk büntetőadót, mint a chipsekre meg az egyéb junk foodra?

– Ön szerint mi lesz az irodalom – és benne irodalmunk – sorsa: eltűnik, belevész a ponyvába, s a szépirodalom egyfajta elveszett művészetté válik, mint a kalligráfia, vagy lesz harmadnapja?

– Az irodalmat sokszor elsiratták már. De az irodalom egy ökológiai rendszer, amely időnként megújul, időnként pedig visszatér a gyökereihez, sőt, olykor azáltal újul meg, hogy visszatér a gyökerekhez. Mennyit kísérleteztek a huszadik században, mennyi izmust sorolhatnánk föl. Aztán jött a poszt- és a poszt-posztmodern maszlag, az újidiotizmus, a mindenféle elméleti irányzatok, amelyekkel a bölcsészegyetemek laboratóriumaiban mosták és mossák a diákság agyát. Aztán mégis az van, hogy azt a verset olvassák, azt a verset szavalják és tapsolják meg, amelyiknek van eleje, közepe és vége, szól valamiről, és lehetőleg verszenéje is van.

– „De hát lázadó vagyok én Bocskai-öltönyben is” – mondta egy interjúban. Mi ellen érdemes ma lázadni, s lehet-e ezt akadémiai tagként?

– Ó, hát manapság a legkönnyebb a lázadás. Úgy másfél évtizeddel ezelőtt volt egy számomra emlékezetes kávéházi beszélgetés: két ifjabb poéta arról értekezett nekem, hogy nekik már nincs mi ellen lázadniuk, mert mi minden ellen föllázadtunk, véghez vittük a paradigmaváltást, és nekik nem maradt semmilyen lázadási szegmens. És hiába írnak jól, a rebelliseket mindig többre becsülik. Mindenben igazuk volt, és nem tudtam tanácsot adni nekik, mit tehetnének. Eltelt néhány év, és azóta ismét lehet lázadni. A hajmeresztő kreténség ellen, ami a nyugati kultúrát az utóbbi bő évtizedben, főképp az utóbbi években eluralta. Mondanám, hogy ha arra kényszerítenének, hogy egy hónapig Berlin kulturális életét habzsoljam, rituális öngyilkosságot követnék el méla undoromban, de ez nem igaz: inkább föllázadnék, és úgy viselkednék, ahogy ilyen helyzetben egy székely férfiútól elvárható. Kérdés, hogy találnék-e hozzá vasvillát egy olyan metropoliszban, ahol senki nem dógozik… Persze, hogy lázadó vagyok én a Magyar Művészeti Akadémia tagjaként is – megnéztem, nem tiltja a statútum −, no meg Bocskai-öltönyben is. Tudja, miért vannak nekem ilyen puccos magyaros öltönyeim? Mert fölemelő érzés belépni egy VIP-fogadásra, ahol minden pasas globális egyenruhát visel, te pedig egy gyönyörű Bocskai-, atilla- vagy Kazinczy-öltönyben feszítesz. És nem úgy nézel ki, akár egy globális egyenpingvin, hanem úgy, mint egy magyar úr.