Isten bolondjai

– Még el sem kezdtük az interjút, már túl vagyunk egy jóízű beszélgetésen, amiben a szőnyegszövéstől kezdve a görög mitológia istenein át a nyájat vezető vagy éppen utána kullogó pásztorokig sok minden előkerült. Előfordult valaha, hogy Berecz Andrásnak elakadt a szava?

– Van téma bőven, amiről nem jut eszembe semmi. A műszaki tudományok annyira elszaladtak, a kütyük, az azokról való gondolkozás, itt például nagyon lemaradtam. Mikor programozó atyafiak közé keveredek, egy árva szót nem értek a beszédjükből. Közgazdászok közt néhány pásztordal jut eszembe, amit őszi elszámoláskor szoktak volt énekelni. El-eldünnyögöm, közben még bólogatok is. Persze olykor mesével foglalkozók körében is csak bólogatni tudok. A meseterápia, a mesepszichológia médiaszereplése utóbb jól érzékelhetően megsűrűsödött. Ezek a szakágak lettek a mese első számú terjesztői, népszerűsítői. Ebben a témában sok nyilatkozat, cikk olykor olyanra sikeredik, mintha valami hamar beadandó pályázat szövege volna. Persze tisztelet a kivételnek. Visszakanyarodva a kérdésre, azért még hála istennek sok mindenről sok minden eszembe jut. Legtöbbször el is mondom, még melegében. Iskolában is felelőtlenül mondtam hamar mindent, amiből inkább a folyosón lett előnyöm, mint órán. A folyosó volt az én igazi területem. Picit eddigi életem is ilyen folyosóélet volt. Iskolákat magamra erőltetve, ablakain kibámulva, szemétszedésen, sósavrakodáson, erdőművelésen keresztül vergődtem – öntudatlanul – egy sötét folyosón át mai mesterségem felé. Énekes mesemondó, néprajzos és műfordító is vagyok. Ez utóbbiért Gyurkovics Tibor terjesztett fel és tüntetett ki alternatív Kossuth-díjjal. Sokan, akik énekes felvételeimet ismerik, csodálkoznak mesemondásomon, és fordítva. Ez nekem persze tetszik nagyon. Hatvanhárom éves koromban vettem fel a munkát, mikor más nyugdíjba vonul. Munkakönyvemben harmincöt évvel ezelőtt az volt: időszaki erdőművelő, sétaút-karbantartó. Most két hónapja: színész. Pedig nem vagyok az. Hát azt ugye nem lehet beírni, hogy a folyosók fantomja.

– Amennyi hátránya lehet ennek a folyosói életnek, annyi előnye is: mivel nem kell folytonosan másokhoz igazodni, az ember önálló, és így tulajdonképpen szabad lehet.

– Most, hogy a Nemzeti Színház tagja lettem, ízlelgetem, milyen, amikor közösségben vagyok újra. Persze csak a pálya szélén, mert többnyire saját elő­adásaimmal veszek részt a munkában. Korábban több évtizedig egyedül jártam országot-világot. És az is nagyon jó. Magam ura lenni. Ezt azért őrzöm most is. Mikor kiszabadultam az énekességből, a táncházi világból ezzel a mesemondással, új közönségem lett, a meghívóim általában könyvtárosok voltak, de óvodák, parókiák is, kocsmák, börtönök és még hosszan sorolhatnám. Kinyílt a világ Amerikától Rómáig, fel Stockholmig, Moldva, Erdély, Felvidék. Zsebre dugott kézzel, egyedül is el tudtam menni akárhova, mert amit éntőlem vártak és várnak ma is, az a fejemben van. Nem kell hozzá semmi, csak közönség! Jaj, istenem, de szép szó! A barangolásaim során öröm volt felfedezni, hogy a magyar népdal és a magyar népmese egyetemes szépségeket hordoz, és nem tűri el a skatulyákat, amiket korábban ráhúztak. Aztán, érdekes, utóbb egyre többet gondoltam a zenekari életre. És szinte a sírás kerülgetett, hogy milyen jó is volt együtt lenni, muzsikálni, próbálni, gyűjteni, Erdélybe járni. Milyen serkentő volt hangfelvételeket együtt hallgatni, lelassítani, közös erővel kihámozni az esetlegest és a törvényt. A versengés szárnyakat ad. Szikrához, tűzhöz is két kova kell. A zenekaraimmal is alig vártuk, hogy próbáljunk, találkozzunk. Visszahallgattuk magunkat, nem nyugodtunk, míg nem hasonlított az eredetire. Boldogan igazodtunk. Amíg tudtunk.

– A mesével kapcsolatban milyen skatulyákra gondol? Például hogy csak a gyerekeknek való?

– Arra is. A mese az orrom előtt jött elő a sarokból, mert ott térdepelt, büntetésben volt: felnőtt felnőttnek nemigen mesélt. Ezelőtt húsz évvel elhívtak egy kedves kisvárosba mesét mondani. Előtte vagy ötször telefonáltak, hogy nem baj, ha egy régi asztalt kikölcsönöznek az antikváriumból? És ha még egy muzeális pipa is lenne az asztalon, az sem volna baj? Ebből kezdtem összerakni, hogy a meghívók pipálgató, köpködő bácsikát várnak. A bennük élő meseszellemet, könyv­illusztrációt. Találkozásunkkor aztán ámulhattunk! Ők azon, hogy nem bottal járok, szakállam nincs, én meg azon, hogy a tornateremben, a kosárlabdapalánk hálójában friss, illatos cipók vannak, a kemencéből egyenesen ide illesztették őket, még a létra is ott maradt. Kézimunkákat terítettek a bordásfalra, gondosan eltakarták, nehogy megijedjek tőle. Ez például egyik kedves skatulyám volt. Egyébként nem volt nehéz a szabadulás belőle.

– Azóta változott azért a helyzet valamicskét?

– A mese mostanában új életet kezd élni, egyre többen mondják, és szinte nincs olyan alkalom, ahova meg ne hívnák. A mese pedig bárhol megállja a helyét, mert egyetemes, és úgy okos, hogy érthető. Ez a mai világban különleges, mert mostanában az okos emberek egyik büszkesége, hogy érthetetlenek: idegen szavak használata nyakló nélkül, különféle orrhangok, széles a paletta. A mese ellenben még azt is szereti, ha első látásra-hallásra egyszerűnek tűnik. És nem szorul rá, hogy koronát tegyenek a fejére, nem szomjazza az elismerést, mert a névtelenség fenséges trónján ül. A meséket ezrek, tízezrek találták ki, és egymáson csiszolgatták. A mesék együtt, maga az ember.

– Talán az elgépiesedő világ ellentéteként lett újra belső igényünk, szükségünk az élőszóban elmondott, az elejétől a végéig ívet húzó történetekre.

– Valamikor a hetvenes évek táján a kis közösség lett az új varázsszó. Arra vágyott minden értelmiségi. Egy picit tán rendszerváltó illata is volt neki. Összejáró emberek, kisközösségek – ezek már a mesemondás előszobái. Ma egész Európa újra tele van mesemondó kis közösségekkel, mesetáborokkal, Németország, Ausztria, Csehország, Anglia, Írország, Olaszország élen jár ebben. Utóbbiban ott van például a nagyszerű Racconta mi una storia, Storytelling Company nevű társaság, amit egy Paola Balbi nevű Shakespeare-színésznő vezet. Ő Angliában tanulta a Shakespeare-színházat, a pályája csúcsán megkívánta a mesemondást, és Rómában létrehozott egy nagy, boldog mesemondó közösséget: este mesélnek egymásnak, utána reggelig sütnek-főznek, mulatnak, ahogyan arrafelé illik. Amerikában is tengertől tengerig érnek a mesemondók. Torontóban a Trinity-templomban megismertem egy mesemondó közösséget, az a nevük, hogy Talking stick, azaz beszélő bot. Egy közeli indián törzstől vették a nevet, ahol az a szokás, hogy mikor az emberek összejönnek a hosszúházban ünnepelni, akkor egy régi, faragott botot hoz valaki. És mellé egy szép mesét is. És akinek a botot átadja, az egy újabbat kell mondjon. Aki befut a Trinitybe, akár koreai, akár japán, akár magyar, és tud valami szép mesét, történetet, azt a Talking stick tagjai elkapják, elmondatják vele, rögzítik, és egy évben egyszer könyvet adnak ki ezekből. A város támogatja őket.

– Sok énekes-mesés CD-n és Gyulai Líviusz által illusztrált mesekönyvön kívül készített egy dokumentumfilmet is: az Ez úgy igaz, ahogy hiszitek című alkotásban nagyotmondó mesélők, Háry János ükunokái nyomába eredt szerte a Kárpát-medencében. Nem lenne jó ezt kitágítva folytatni, bemutatva akár ezeket az olasz vagy torontói csuda közösségeket is?

– Amikor ez a munka készült, az ezredforduló környékén elkezdtem ábrándozni egy új filmről, ahol hét mesemondó életét követtük volna nyomon. Az egyik egy algériai postás, aki a sivatagi falucskákba nem csak levelet visz. Az egész falu felsorakozik, úgy várják, vacak kis motoron érkezik, a leveleket kiosztja, de nem engedik tovább, mert mesét kell mondjon. Érdekelt az a török mesemondó is, aki odahaza, a szülőfalujában végighallgatja az öregeket, és utána a BMW-gyárban, a munkásszálláson elmeséli a többieknek. Azt szerettem volna ezzel az egésszel lekövetni, hogy a médiumok tündöklése idején miféle rejtett utakon kering a mese. Hogyan közlekedik, milyen helyzeteket talált magának, ahol élni tud. Hogyan újul meg. Aztán, ahogyan sok más tervem, ez is elpárolgott. Színpadon lenni, kutatómunkát is végezni nekem nehezen megy. Nagy adósságom a Bú hozza, kedv hordozza könyv második része is. Abban a félkész kötetben körülbelül száz szó szerepel arra, hogy énekelni, és mind magyarul. Na de, hátha egyszer pontra teszem.

– Ha ilyen kevés az életben az időnk, mi a fontosabb, a magunk meséit mondani elsősorban, és csak utána más népekét, vagy mindegy, csak mese legyen?

– A magyar mese nyelvünk karbantartásához, azt hiszem, elengedhetetlenül szükséges és helyettesíthetetlen. Kéthetenként tűnik el egy nyelv a földről, a szürkülés felgyorsult, és a mandarin, az angol, a spanyol és az orosz szinte minden nyelvet – tehát kultúrát – beolvaszt. Veszélyesnek tartom, hogy a mesének erről a küldetéséről lemondjunk. A nyelvünkben bujdosó régi megfigyeléseket, gondolkodást, tapasztalatot, észjárást, ha másként nem esik jól, akár a mások kedvéért is ápolgassuk! Jó asztal körül a szlovák, az ukrán ember hálás lesz, hogy meglepőt tudok neki mondani. Valami eredetit, amit ő nem tud. Én meg hálás leszek, hogy végre nem az amerikai filmekből untig ismert szemrángásokkal, nekem fölösleges karlengetésekkel beszél, hanem ahogy ő szokott. Nem érdekel, hány csontot sikerült összeszednie, amit a hollywoodi kastélyból kihajigáltak. Ne az legyen szellemi termék, hogy ott jártam a fényes, nagy ablak alatt.

– Hogy áll most a magyar nyelv ebben az egyenszürkeségbe tartó nagy rohanásban?

– Jó hír, hogy sok helyütt lubickol, rossz, hogy a forgalmasabb helyeken kevésbé. A főváros, a kultúraosztogató központ a fakulás fellegvára. Na de nézzük a szebbet. Amikor azt meséli László Géza Kicsibükkben, aminek mára ő az egyetlen lakosa, hogy a házát kerülgette egy huligán medve, de ő készített neki egy hurkot. Mikor abba a hurokba a medve belé talált lépni, az olyan táncot kezdett a vackorfa körül vaj háromméteres sugarú körzetben, hogy ha ő onnót elszabadult volna, nincs az a művelt nép, államelnök vaj kórházigazgató, aki megmondja: melyik hurka melyikünké volt. Milyen eredeti, milyen ügyesen szerkesztett mondat egy magányos remetétől! Káosz felől halad a rend felé. Szinte az utolsó szónál áll helyre a kép. Ilyet az tud előadni, akiben már kész a mondanivaló, és csak aztán mondja. Aki csak akkor szól, ha már tudja, mit. A pillanat tört része alatt még ráér játékosan átrendezni a szavakat. Figyelemfenntartó feszültséget okoz az ilyen. A mondat vége pattan, mint az ostor. Még egy példa. Azt mondja a magyar zenei műnyelv a hullámtermészetű hangra, hogy vibrato, tremolo. A türei határpásztor meg így szól: Andriska, maga mikor mezei nótát fú, az utolsó hangot íppen úgy billegtesse meg, mint Duna háta a lámpafényt, hogy aki messzünnet hallja, azt emelje fel, integessen az a hang, mint a nyárfalevél, ha azt akarja, hogy az ablakok megnyíljanak utána! A hangbillegtetés szónak persze nyoma sincs az értelmező szótárban. Nem volt, aki behurcolja hallótávolságra, a köztudatba. A szó még él, de a gazdának már nincs rá szüksége.

– Ahogyan említette, a történetmesélés, vagy ahogyan angolul elterjedt, „storytelling” egyre népszerűbb szerte a világban. Ha például magyar mesét mond külföldön, annak hogyan tudja átadni ezeket az apró finomságait, az eredeti muzsikáját?

– Úgy, hogy tolmács segítségével, magyarul mondom. Persze hárommondatonként elakad a műsor, de hát ez az ára. Ha sikerül olyan közönséget becsalogatni, akit valóban érdekel a magyar mese, sikerre van ítélve. A legjobb tolmáccsal is érdemes előtte való nap találkozni, a mesén átrágni magunkat. Neki természetesen nagyon nehéz a dolga. Nemcsak a különös nyelvi fordulatok miatt, hanem hogy helyzetét megértse. Én a visszafogottabb tolmácsokra esküszöm. Volt olyan, aki a mese figuráit igen szenvedélyesen és nekem idegen stílusban utánozta, túlzott arcmozdulatokkal jelenítette meg, rajzfilmekből ismert hangtorzításokkal. Ez a hallgatót megterheli. Szerintem elég, hogy egyikőjük, és tán inkább a mesélő jelenítse meg a figurákat, a tolmácstól „elég”, ha a szöveget átülteti. Két karmester nem karmester. Ha összehangolódnak, szárnyai lesznek egymásnak. Aranyhíd két pillére. Életem nagy örömei közé tartozik az a köszönet, hála, amit ezért a világban sokfelé kaptunk, tolmács barátaimmal. Illetve nem is mi kaptuk azt a hálát, hanem rajtunk keresztül a magyar észjárás, a magyar lélek. És a mese műfaj.

– Ez kulcs a közönséghez: a szívre kell hatni, és kevésbé az észre?

– Mind a kettőre. A tudomány megteheti, hogy nem szívhez szól, tán kötelessége is, de a művészet nem. Amelyik ezzel próbálkozik, rövid életű lesz. Az ilyet legfeljebb reklám vagy valami ködös ideológia tarthatja fenn egy darabig. Az ember „fizikai értelemben” nem szereti, ha meghódítják. De a szívünk örökké arra vágyik. Van-e boldogítóbb érzés színpadon, mint mikor érzed, hogy a szíveket meghódítod? Kétszáz fő felett hallani a sóhajt is, mikor egyszerre sóhajtanak. Finom kis cuppanás hallik. A tapsnál is nagyobb ereje van, mert ez mindig szívből jön. Shakespeare Prosperója, a színpad örök szelleme is számontartja ezt a sóhajt: vitorlájába ez kapaszkodik belé, hajóját ez hajtja hazafelé. Hát még mikor idegen népeket sikerül magyar énekkel, mesével, történettel meghódítanod, és hallhatod az ő sóhajukat! Ez a hódítás, gondolom, Isten előtt is kedves. Nekem a magyar nyelv, műveltség a legfontosabb, de hagyom, hogy megragadjon a másé is. A kirgizeknek van egy közmondásuk, Buda Ferenc fordította, nagyon szeretem: szíved ha szűk, a föld tágasságának mi haszna? Mondok én szívesen kazak, tatár, csuvas, görög mesét, örömest bújok eszkimóbőrbe is, magyar észjárásomat, ízlésemet ez nem kezdi ki.

– Ahogyan szívesen bújt a bolondos bölcs, Naszreddin hodzsa bőrébe is nemrégiben: a KEDD Stúdió legújabb, már a YouTube-on is látható Naszreddin hodzsa meséi című animációs sorozatában az ön hangján szólalnak meg a szamaras-szekeres muszlim mester kitekert életigazságai. Hogyan kezdődött a kettejük közös története?

– A figura a felkérés előtt ismerős volt, mert már régebben Gyergyóban találkoztam Hazug Pista bácsival vagy az „okosbolond” Szamár Jóskával, másképp Barát Jóskával. Utóbbi ugyanúgy szamaras bolond volt, mint Naszreddin hodzsa: bocskoros, lyukas kabátos ember, sziporkázó elmével, aki minden gúnyolódót fél mondattal helyretett. Nevettető és emberjavító igazságokat tudott. Amikor a hodzsával ismeretséget kötöttünk, pedig még jobban kinyílt előttem ezeknek a szamaras bolondoknak a világa. Tyll Eulenspiegelhez például ő vezetett el. Na és nem akarok megijeszteni senkit, de Jézushoz is alig taposott, új utat találtam a szamaras bolondok által. Maurice Lever, az Isten bolondjainak nagy kutatója a világjavító bolondok legmegrendítőbb alakját az Ecce homo figurában találja meg. Mikor Krisztus Pontius Pilatus előtt magát a zsidók királyának mondja, onnantól kezdve az utca népe előtt ő bolond. Mikor szamárháton Jeruzsálembe vonul, még a nép valódi királyként fogadja, ruháit teríti vonuló szamara lába alá. Kevés idő múlva tüskekoronát nyomnak a fejébe, vörös palástot borítanak rá, a nádpálcát a kezébe teszik, így lesz a római császárnak, a „világ urának” bolondos mása. Antikirály. Mert Ő az igazi. A szent „szomorú bolond”, akit az Úr küldött, világot megváltani. Nem alaptalan, hogy Szent Pál a korinthusiakhoz írt első levelében így fogalmaz: „Senki se csapja be magát. Ha közületek valaki bölcsnek gondolja magát ezen a világon, legyen bolonddá, hogy bölccsé lehessen. Mert e világ bölcsessége bolondság Isten előtt. Mert meg van írva: Megfogja a bölcseket az ő csalárd­ságukban.” És azt is írja, hogy „…köztetek a legbolon­dabb én vagyok”.

– Hogyan ünneplik e szent szomorú bolondnak, a Megváltónak születését a Berecz családban, ahol már három unoka szíve is nyílogat a mesére?

– Közös énekléssel, imával, sok mesével, történettel. A furulya is előkerül, olyankor aztán jön a tánc, Misi fiunk zongorázik. Kicsik kúsznak, szaladgálnak. Hatvanhárom éve tévétlen ember vagyok. Gyerekkoromban egyetlenegy adásunk volt, édesanyám. Ő, amit mókázott, mesélt, azon csüngtünk-mulattunk édesapámmal. Ez volt az iskolám, ezt szívtam magamba, és ezt adom tovább akaratlanul is. Hétköznapokban is, mindenhol és mindenkinek.