A hatvanas években épült lakótelep biztos távolságban van a „képeslapok Rio de Janeirójától”, itt a bűnözés az egyetlen megélhetési lehetőség. A film a riói drogkereskedelem kialakulását és elburjánzását meséli el rövid élettörténetekben, és bár humoros, nem tartozik a Trainspotting-típusú filmek közé, vagyis nem azt érzi a néző, milyen buli a drogos élet. Mély és elementáris megdöbbenést vált ki, hitelesen ábrázolja a társadalom egy szeletét, amely áldozat és tettes is egyben.

A film in medias res, közvetlenül a boldog befejezés előtt kezdődik, és rövid történetek sorozatában meséli el a lakók életét. Néhány élettörténet tragikusan rövid, néhány tragikusan hosszú (másoknak). A főszereplő, Petárda az egyetlen, akinek története jól végződik, ugyanis talál munkát, méghozzá olyat, amiből meg is lehet élni: fotós lesz belőle. Azonban ő sem főhős, inkább csak a narrátor szerepét tölti be. Nincs főszereplő, kidolgozott karakterek annál inkább. Az egyik egy kegyetlen bűnöző, aki már gyerekkorában a gettó legveszélyesebb főnökévé akart válni. Társa emberibb, kapcsolatuk és maga a helyzet is a Mindenki a napra tör című filmet idézi.

A film alapjául Paulo Lins regénye szolgált, aki nyolc éven át készített interjúkat szülőhelyén, hogy összegyűjtse a hetvenes-nyolcvanas évek drogháborújának történeteit. Meirellesre nagy hatást tett a könyv, és a film készítése során alkalmazott olyan srácokat, akik a helyszínen élnek. Egy vele készült interjúban elmondta, hogy a „favellák” világa állam az államban, ahol nem a hatóság dönt, hanem a terület „gazdái”, a forgatáshoz is tőlük kellett engedélyt kérni. A forgatókönyv eljutott a legszigorúbban őrzött Bangu I. fegyházig, és azzal a kikötéssel kapták meg az engedélyt, hogy nem majmolják az amerikai filmeket és úgy mutatják be a valóságot, ahogy van.

A témájából adódóan a filmben dúl az erőszak, folyik a vér, száll a kokainpor és nem tűr nyomdafestéket a káromkodás, így csak akkor lehet igazán élvezni, ha olyan távolról szemléljük, mint amilyen messze van Brazília, és kikapcsoljuk civilizált értékrendünket. Ha nem akarjuk, megteszi velünk a film: humoros és szellemes, ezért nincs időnk ítélkezni, csak élvezni a látottakat. Máskor viszont sokkoló, az ember lélegzete is elakad, hogy létezhetnek a Földön ilyen emberek és ilyen gyerekek. Aztán megint visszarepít a könnyed, szórakoztató távolságba.

F. K.