Nagyon nem szeretnék aktuális lenni! Most élek ugyan, de nem ezért a néhány évért születtem meg – mondta Iancu Laura. A moldvai születésű, József Attila-díjas író-költő, néprajzkutató a közelmúltban jelentette meg legújabb, költészethez, szülőföldhöz, hithez, magyarsághoz való viszonyulásáról szóló, Gerlice című esszékötetét.

Fotó: T. Szántó György/Demokrata

Fotó: Demokrata/T. Szántó György

– Számtalan kötet és terjedelmes életmű után is sokan még mindig a csángó költőnő címkével azonosítják. Zavarja mindez?

– Igen. De nem rólam van itt szó. Azt sajnálom, hogy ennek a fogalomnak a kanonizálásával két nyomasztó évszázad alatt leválasztották a moldvai magyar közösséget az anyanemzetről, és vakvágányra állították. Ez nemzeti öngól volt. Hogy az írásaimat milyen címkével látják el, az már mindegy. Persze inkább csángónak mondjanak, mint bármi egyébnek, mert máshoz nincsen közöm.

– Néprajzkutatóként, íróként és költőként a moldvai magyarsággal foglalkozik. Budapestről, közel ezer kilométerről könnyebb megérteni szülőföldjének kultúráját? Segítségére van a távolság?

– Ez nagyon összetett kérdés, nem lehet kielégítő választ adni rá, nekem legalábbis nem szokott sikerülni. Igen, a kutatáshoz távolságra, eltávolodásra is szükség van. Mint ahogyan szakmai végzettségre is. A távolság-közelség, egyebek ellenben önmagukban sem előnyt, sem hátrányt nem hordoznak, jelentenek. Élhet együtt a kutató a kutatott közösséggel, de akkor is egy darab ember marad, egyszerre csak egy helyen lehet jelen, a valósággal maga is a valóságban meg­esett esetekről szóló narratívák révén fog megismerkedni, szelektív a látása, hallása. Szubjektum, tehát szubjektív. És nem garantálja senki, hogy a „mindent” fogja látni, a kultúra egészét megérti. Ilyesmi neki sem lehetséges. Rengeteg néprajzi anyagot gyűjtöttem az elmúlt húsz évben. Évekig elbíbelődtem egy-egy morzsával, és még így is úgy érzem: semmit nem értek, semmit nem fogtam fel, egy egész élet kevés valami megfejtéséhez – gondolom, a mennyországban is néprajzkutató leszek. Ez a „kutatgatás” nem valamiféle luxusténykedés. Kőkemény gyötrődés, 48 órás állás. Az egyetlen elfogadható felelős kutatói magatartás, és nem mellesleg meghajlás a kiismerhetetlen előtt.

– Moldvai magyar indentitása régóta itt élő budapesti értelmiségiként miben érhető tetten a hétköznapi életben?

– Nem tudom, van-e moldvai magyar identitásom, és azt sem, hogy akarok-e értelmiségi lenni, vagy lehetek-e. Egy biztos: a környezetem lépten-nyomon emlékeztet a „másságomra”. Kereken húsz éve élek Magyarországon, és elég annyit mondanom a metrón a helyét átadó úriembernek, hogy: Köszönöm szépen, nagyon kedves! És már kérdezi is: Honnan tetszik lenni? Igyekszem jó magyar, tisztes állampolgár lenni. Ha van vagy volna, ebben élném ki moldvai magyarságomat itthon.

– Egyszer azt mondta, a csíkszeredai katolikusok között még csak-csak elboldogul, de a magyarországi katolikus hitéletben tökéletesen elveszett. Miben érzékeli a különbséget a két régió között?

– A vallásosság nagyon különleges jelenség, az egymás árnyékában magasodó budapesti katolikus templomok híveinek a vallásossága is különbözhet egymástól. A moldvai katolikus egyház története és a helyi vallásosság sajátosságai valóban sok indokot szolgálnak arra, hogy figyelmet kapjanak. Több ezer tudományos mű jelent meg ebben a témakörben, de továbbra is több a kérdés, mint a tárgyra vonatkozó tudásunk. Hogy a különbözőségre egyetlen példát említsek: az istenkép. A moldvai magyarok istene az Ószövetség istene. Szigorú, büntető, kegyetlen, haragos, haragtartó és igazságos, és ez utóbbi „vonása” miatt szeretik, hűségesek hozzá. Mindenkinek megfizet – ez a helyi vallásosság egyik legmeghatározóbb eleme. Erdélyben, Magyarországon az Oltáriszentséget mintegy erőforrásnak „használják”, gyakran áldoznak. Moldvában az Eucharisztia közelébe se merészkednek, teljesen méltatlannak tartják magukat az áldozásra, és csak gyónást követően, egy-két alkalommal járulnak szentséghez. Talán felesleges is mondanom, hogy mindezek a vonások nem helyi specialitások, bárhol másutt is előfordulhatnak.

– Budapestre költözése óta néprajzkutatóként vizsgálja a hitéletet odaát, milyen változások zajlottak le e tekintetben ez alatt az idő alatt?

– Jelentős változásokon megy át a vallási élet ott is, és az egész mindenség, úgy ahogy van, én magam nem is látom, hogy merre ez a nagy igyekezet, mi a cél. A helyi egyház veszített erejéből, tekintélye csorbult, az emberek felszabadultabbak. Kicsit kezd elválni egymástól a hit és a vallásosság, relativizálódik a vallásosság primátusa, tulajdonképpen az ünnepnapi misén való részvételre korlátozódik. Divat gondolkodni és diskurzust folytatni az „istenes dolgokról”, az egyházról, dogmákról. Visszahintették a keresztvizet azok homlokára, akiket korábban megvetettek, kiközösítettek azért, mert „csak hittek, a vallást nem tartották”. Ma azt mondják: „Jobb keresztény, becsületesebb ember a templomkerülő, mint az oltárról táplálkozó”. Megjelentek az új vallások, a vegyes házasságok. Szóval: Magyarfalu Budapest kicsinyben.

– Szépirodalmi műveiben is állandó elemet jelent Isten, miként fogalmazott, próbálja szóra bírni azt, akinek az a természete, hogy hallgat. Ez a folyamat saját válaszokhoz segíti, vagy inkább újabb kérdéseket szül?

– Ebben a kérdésben nem jutok egyről a kettőre, de azzal ámítom magam, hogy talán az a fontos, hogy ne hagyjuk békén egymást. Azt hiszem: nagy szerencsém, hogy hallgat, és akkor és úgy szólal meg, amikor és ahogyan ő akarja. Ezt észre szoktam venni, és eddig mindig neki volt igaza. Bocsánat, ég, a ronda hasonlatért, de Isten olyan, mint a pénz, a hatalom, minél több van belőle, annál több kell. Istennel nem lehet jóllakni, az embernek csak az éhsége fokozódik tőle.

– Az irodalom viszonylag későn, érettségi után ragadta magával, már az anyaországban. Ön szerint mindez hatást gyakorolt az ízlésére és az alkotómunkájára?

– Valaki egyszer azt mondta, hogy jó, hogy Budapestre jöttem továbbtanulni, és nem Bukarestbe, mert akkor most román költő lennék. Megrémültem, amikor ezt hallottam. De nem is ez volt a legnagyobb sokk, amivel megleptek. Azt hiszem, írásra nem a közeg, hanem az állapot vitt rá vagy kényszerített. Ezzel együtt is, nagy kérdés számomra is, hogy ha nem könyvtárban telnek a napjaim, hanem mondjuk a józsefvárosi kínai piac egyik boltjában, akkor ott is megtalált volna-e az irodalom. Nem tudom. De azt tudom, hogy mindent kaptam. A kezemet Istentől, az esélyt jótevőimtől, az irodalmi hagyományt a hazámtól – és mindenkinek hálás vagyok.

– A verseiben kevésbé, a prózai műveiben ellenben annál inkább megjelenik a moldvai nyelvjárás, utóbbinak megőrzését fontos feladatának tartja. A tömegízléstől távolabbra eső irodalom ön szerint hatékony eszköz lehet minderre?

– Azt hiszem, írói munkásságában minden író hoz és visz valamit abból a szűkebb világból, amelyben egyébként él. Nálam is ez történik. Persze van más is. Szándékosság is. Igen, a moldvai szépnek szeretek helyet szorítani a „nagy magyar szépben”. Ami szép, az szép, akárhol mondják, alkotják. Egyébként kétlem azt, hogy tömegízlés mint olyan, van, és hogy ezt egy író egymagában ki tudja elégíteni. Rétegeket és rétegízléseket látok inkább, és ilyen értelemben az én stílusom is egy a sok között. Lehet, hogy a szavaim között vannak régies, vidékies, népies kifejezések is, de aki ezt a nyelvet beszéli és használja, most él, amíg lélegzem, a hangom nem lehet elavult, legfeljebb a trendből kirekesztett vagy kilógó – amiért azt mondom: Hurrá! És azok a figurák sem mitikus lények, akikről írok, személyi igazolvánnyal, lakcímkártyával rendelkező, élő emberek. A világ, amiről beszélek, nem idealizált régmúlt: a velem szembejövő valóság. A világ Budapest, de Budapest nem a világ. Efféle adottságokkal is pontosan annyira vagyok mai, amennyire mindenki más is az. Nota bene! Nagyon nem szeretnék aktuális lenni! Most élek ugyan, de nem ezért a néhány évért születtem meg.