Itáliai inspirációk

„Róma az egész világ magasiskolája”, írta egykor Johann Joachim Winckelmann német régész, a művészettörténet-írás egyik megalapítója. De vele együtt ugyanígy gondolták évszázadokon keresztül az európai művészeti akadémiák is, amelyeken a képzés egyik fontos eleme volt az itáliai, de legfőképpen a római tanulmányút. Merthogy a város amellett, hogy bővelkedett az antik, a reneszánsz és a barokk látnivalókban, a kereszténység legfőbb vallási központja is volt.

Hatása alól a magyar művészek sem tudták kivonni magukat, így az itáliai táj inspirációjára már a XIX. század első felétől jelentős magyar alkotások születtek. A Virág Judit Galéria tárlata pedig nem kisebb feladatra vállalkozott, mint hogy az 1800-as évektől egészen az 1960-as évekig bemutassa, milyen élményekkel tértek haza alkotóink Olaszországból, hogyan hatott rájuk művészete, illetve a mediterrán életérzés.

Útkeresés Itália földjén

Bár a kiállítás alapvetően kronologikus sorrendet követ, a látogató mégis a két, legnagyobb érdeklődésre számot tartó művész, azaz Csontváry Kosztka Tivadar és Gulácsy Lajos egy-egy alkotásával találja először szembe magát. A Holdtölte Taorminában ugyan Csontváry jól ismert és jól dokumentált festménye, ám tulajdonosa olyannyira féltve őrzi, hogy aukción még sosem szerepelt, és hosszú évek óta kiállításon sem láthatta a nagyközönség.

– Csontváry első római látogatását 1881 húsvétjára időzítette, célja ekkor elsősorban Raffaello munkásságának tanulmányozása volt. Ugyanakkor nem annyira az antik vagy a reneszánsz művészet, illetve újraértelmezésük érdekelte, sokkal inkább annak a misztikumnak és életenergiának az eredete, ami a reneszánsz mester képeit jellemezte – mesél Csontváry olaszországi útkereséséről Kelen Anna művészettörténész, a kiállítás kurátora. – Majd 1901 és 1905 között többször is visszatért Olaszországba, de útja ekkor már egészen Szicíliáig vezetett. Ebben az időszakban jelen ismereteink szerint kilenc képet festett, melyek mindegyike topografikus hűségű tájábrázolás. A képek másik érdekessége, hogy párokba rendeződnek, vagyis egy helyszínt ugyanarról a pontról, de más nézőpontból, más irányba fordulva is megfestett. A Holdtölte Taorminában című kép párja például a Mandulavirágzás Taorminában.

Csontváryhoz hasonlóan Gulácsy Lajost is a misztikum vonzotta Olaszországba, ami emellett egyfajta menekülést jelentett számára családi problémái elől. Róma és az észak-itáliai városok középkori, titokzatos miliőjében aztán újra megtalálta önmagát, és leglíraibb képeit festette meg itt – köztük a tárlaton is látható, 1904-ben készült, reneszánsz hangulatú női aktot, a Harmathullást.

Az olasz dolce vita

A magyar és az olasz kultúra, illetve művészi kapcsolatok a Római Magyar Akadémia 1923-as megnyitását követően mélyültek el igazán. Gerevich Tibor művészettörténész sikeres lobbijának köszönhetően a magyar államnak ugyanis sikerült visszaszereznie Fraknói Vilmos nagyváradi püspök római villáját, azt, amelyben 1894 és 1906 között már működött magyar kulturális központ. Gerevich jutalma az igazgatói pozíció volt, irányítása alatt az akadémia 1948-as bezárásáig mintegy 150 fiatal művész – köztük Aba-Novák Vilmos, Patkó Károly, Molnár C. Pál, Kontuly Béla, Domanovszky Endre, Hincz Gyula vagy Sztéhló Lili – kapott ösztöndíjat, melynek segítségével nemcsak Rómát, de az olasz kultúrát és a mindennapi életet is megismerhette. Gerevich ugyanis elsősorban nem az elmélyült szakmai munkát várta el ösztöndíjasaitól, éppen ellenkezőleg! Supka Magdolna művészettörténész így emlékezett vissza a professzor intelmeire: „Eszébe ne jusson a könyvtárakat bújni, azt be lehet utólag is hozni. Nézze az életet. Az utcát. Üljön be a kiskocsmákba, beszélgessen az emberekkel.” Az akadémisták ezért ingyen belépőt kaptak Róma múzeumaiba, de volt külön műtermük és modelljük, sőt, zsebpénzük is, amit azonban az Olaszországon belüli utazásra kellett fordítaniuk.

– Az utazásoknak persze meg is lett az eredménye, a fiatal festőművészek szinte kivétel nélkül Itália bűvkörébe kerültek, festészetük is megváltozott. Az olajfestékről jellemzően áttértek a temperára, vászon helyett pedig inkább fatáblát használtak, amelyen képesriport-szerűen számoltak be az olasz mindennapokról, a hálójavítók, a halászok és a hajóácsok munkájáról, a kikötői életről – mondja Kelen Anna Aba-Novák Miklós Olasz tengerpartja előtt állva. – Talán Szőnyi István volt közülük egyetlen, akire semmilyen különösebb hatást nem tett Olaszország, és még az ösztöndíj lejárta előtt vissza is ment Zebegénybe.

Színes kabinok és napernyők

Egy Róma–Budapest kiállításról persze kihagyhatatlan Vaszary János, aki 1926-tól rendszeresen Olaszországban töltötte a nyarakat. Őt kevésbé a klasszikus olasz művészet, mintsem a modern Itália és a profán témák érdekelték: a mulatók és kávéházak világa, azok nagyvilági hölgyei, de rabul ejtette az a tengerparti nyüzsgés, melyről a Pesti Naplónak küldött tárcáinak egyikében így írt: „Ez az örökké mozgó, lármás, önmagát élő és megsokszorozó tömeg színes kabinok és még színesebb ernyők és vitorlaszerűen kifeszített tendellák közt zajlik; itt futkos, lármáz, alszik és úszik reggeltől estig – késő estig.”

A tárlat kakukktojása a magyar futuristaként is emlegetett Scheiber Hugó, aki életében mindössze egyszer járt Rómában, akkor is a mozgalom szellemi vezére, Marinetti meghívására, akitől egyedüli magyar művészként lehetőséget kapott, hogy a futuristákkal közösen mutassa be munkáit. Scheiber 24, absztrakcióba hajló képet vitt magával, melyek mindegyikén nagyvárosi jeleneteket, elsősorban táncoló, szórakozó fiatalokat, bohócokat, kabarékat és dzsessz-zenekarokat ábrázolt. A kiállításon is szereplő Táncolókról pontosan tudjuk, hogy szerepelt ezen a nemzetközi bemutatón, mint ahogyan feltételezhetően ott volt Nevető bohóca is.

A Róma–Budapest tárlathoz kapcsolódva azonos címmel tanulmánykötet is megjelent, mely kiemelten foglalkozik a római iskolával, de végigtekinti azt is, hogyan és miért vált meghatározóvá az olasz főváros a hazai művészeti élet szereplői számára.