Ítélkezni a Jóisten dolga

303 előadás, több mint húszezer eladott bérlet és mintegy százezer néző – ez a csaknem tízmilliárd forintos épületrekonstrukció előtt álló Veszprémi Petőfi Színház elmúlt évadának mérlege. A teátrumot 2010 óta Oberfrank Pál Jászai Mari-díjas színművész irányítja, akivel mások mellett egy vidéki színházigazgató felelősségéről, a kulturális megosztottságról és a liberális kereszténységről beszélgettünk.

Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

– December elején tartotta tisztújító közgyűlését az éppen tízéves Magyar Teátrumi Társaság, amelynek most alelnökévé választották. Milyen eredményeket ért el a szervezet az elmúlt egy évtized alatt, és melyek azok a legfontosabb feladatok, amelyekre megoldást kell keresnie a szakmának?

– Miként a kultúra minden területén, úgy a színházi szakmán belül is különböző világnézetek és szemléletek találkoznak egymással. Ezek mentén két nagy társaság alakult ki: a Magyar Színházi Társaság és a Magyar Teátrumi Társaság. Ez utóbbiban, nagyon leegyszerűsítve, a nemzeti érzelmű, konzervatív színházak csoportosulnak. Néhány évvel ezelőtt a két társaság között elindult egyfajta párbeszéd, mert igaz ugyan, hogy másképp közelítünk egyes művészeti kérdésekhez és előadásokhoz, de mégiscsak egy hajóban evezünk.

– Mi lehet a közös nevező?

– A kultúrának és a művészetnek bizonyos határokon belül meg kell őriznie a szabadságát, csak tudnunk kell, meddig mehetünk el, és mi az, ami már elfogadhatatlan. A Magyar Teátrumi Társaság tíz évvel ezelőtt tizenöt alapító tagszínházzal indult, mára hatvannyolc előadó-művészeti szervezetet tömörít. Alapvető feladatunk a magyar színjátszás hagyományainak ápolása, a színházak, így a határon túli magyar színházak közötti összefogás elősegítése, szakmai fórumok, találkozók és színházi fesztiválok szervezése, illetve a színházművészet szakmai érdekvédelmének képviselete. A legfontosabb teendőnk most az előadó-művészeti törvény aktualizálása, a befogadó színházak ügye, a pajtaszínházak, az amatőr színházak újraélesztése. És persze a társasági adó kérdése, azaz, hogy mi fog történni a magyar színházi világban a taorendszer megszűnése után.

– Ön szerint mi fog történni? Sokan a színházak tömeges megszűnését vizionálják, míg mások szerint a rendszer tarthatatlan volt, hiszen visszaélésekre adott lehetőséget.

– Tudni kell, hogy az előadóművészek taotámogatása elsősorban a kiemelt és nemzeti színházak működésének biztosítására jött létre oly módon, hogy ezek az intézmények a nettó jegybevételük nyolcvan százalékáig kaphatnak támogatást a különféle gazdasági szervezetektől. Sajnos, a rendszert nem szabályozták le eléggé, ezért az ügyeskedők rögtön rátelepültek. Mindjárt a második évben a fenntartó önkormányzatok a tao miatt lecsökkentették a saját hozzájárulásukat. Voltak olyanok is, akik százalékot vontak le azért, hogy kiközvetítsék ezt a pénzt, ami, mivel közpénzekről, adóforintokról beszélünk, tisztességtelen. Az pedig, hogy akadtak társulatok, amelyek a külföldi előadásaikat is elszámolták, már a kezdettől kiverte nálam a biztosítékot. Magyarázza már meg valaki, hogy egy Thaiföldön tartott előadáshoz mi köze van a magyar gazdasági rendszernek, és miért kell ezt a magyar államnak támogatnia, ráadásul úgy, hogy nem is tudja ellenőrizni? De nézzük a számokat! A magyar kiemelt és nemzeti színházak, beleértve az Operát, a Müpát és az Operettszínházat, együtt 7,6 milliárd forint taót tudnak megtermelni egy évben. Mi, Veszprémben becsületesen körülbelül százmillió forintot. Eközben azt látom, hogy egy kicsiny, semmiből jött szervezet évi három-négy-, hovatovább ötszázmillió forintos taóról nyilatkozik! Méltányolom a magyar kormány bátorságát, hogy nem kezdte el szabályozgatni ezt a rendszert, hanem egyszerűen megszünteti és kivezeti azért, hogy valami mást csináljon helyette.

– Az elmúlt hónapok másik visszatérő témája a nemzeti oldal kulturális térhódítása, ha úgy tetszik, kultúrharca, amellyel teret követel magának a hosszú évtizedek óta a baloldal által uralt kulturális és művészeti közegben. Hogyan látja ezt a kérdést a színházi szakmán belül?

– Érdemes egy kicsit történelmileg visszamenni az időben. Valamikor a II. világháború után, az ötvenes években alakult ki az a baloldal irányította színházi társadalom, melynek vezetői a maguk ízlése szerint elkezdtek tisztogatni és rendet rakni. Sokan ezért alkoholisták, öngyilkosok lettek, vagy végigszenvedték az életüket. Mindeközben eltűnt a vertikalitás, az istenkeresés és az Istenbe vetett hit. A rendszerváltozás után aztán többen is felvállaltuk kereszténységünket, biztattuk egymást, hogy mondd ki és állj ki! Bár nemzeti kormány van, és erős a nemzeti oldal, máig léteznek olyan helyek, ahol a liberális világ működik.

– És ez baj?

– Egyáltalán nem, lennie kell ilyennek is! Mindenkinek el kell férnie, és el kell fogadnia egymást, hiszen egy keresztény ember elfogadó, és mindig liberálisabb, mint egy magát liberálisnak valló. Nekik pedig meg kell végre tanulniuk, hogy mi is létezünk, ráadásul nem vagyunk olyan ostoba parasztok, ahogyan azt el szeretnék hitetni mindenkivel. De az a szenny, ami a kommunizmus hatására felszínre tört, ma is nap mint nap ott úszkál a víz tetején, sok embernek nincs meg a kultúrája a mindennapokhoz. Ugyanakkor döbbenten látom azt is, hogy a keresztény emberek közül sokan iszonyú kényelmesek, egyszerűen lusták. Azt hiszik, majd a Jóisten mindent megold helyettük, nekik nincs is más feladatuk, mint ebben hinni. Velük is nagyon kritikus vagyok, hiszen nem elég behúzni az ikszet, hanem mindenkinek a saját területén tennie is kell a dolgát.

– Önnek például a Veszprémi Petőfi Színházban. Míg a fővárosban mindenki eldöntheti, hogy melyik színházba megy, és ott milyen előadást néz meg, addig vidéken a színháznak ennél jóval szerteágazóbb feladatot kell felvállalnia, a társadalom minden rétegét megszólítva…

– A vidéki színház valóban egyfajta szellemi, lelki és kulturális központként működik, ahol a nézők az előadás végén katarzist várnak, és azt, hogy a színház boldogságot és reményt közvetítsen feléjük. Ez persze nem jelenti azt, hogy kizárólag vidám és zenés előadásokat játszunk, hiszen minden évadban van nehezebben befogadható, mélyebb értelmű vállalásunk is. Tavaly ilyen volt például Brechttől a Kurázsi mama, előtte pedig Gorkijtól az Éjjeli menedékhely.

– Lehet-e az ember csak színész ma Magyarországon? – tette fel a kérdést 2014-ben, a Magyar Művészeti Akadémia székfoglaló előadásában. Volt egyfajta hiányérzet „csak” színészként önben?

– A Vígszínházban dolgoztam tizenhét évet. Ugyanakkor mindig éreztem, hogy a második vagy a harmadik vonalhoz tartozom, ahonnan nem is léphetek soha előrébb, mert mindig jönnek olyanok, akik velem ellentétben az úgynevezett kánonhoz tartoznak. Nyilván ebben közrejátszott az is, hogy a rendszerváltás után színt vallottam, különböző rendezvényeken megjelentem, ha kellett, konferáltam, vagy verset mondtam. Szabad­úszónak álltam, ami nem volt egyszerű, de úgy éreztem, muszáj kockáztatnom. Majd amikor Bujtor István meghalt, Eperjes Károly felhívott, hogy vállaljam el Veszprémben az igazgatói állást. Mivel úgy éreztem, ezt a pillanatot, ezt a lehetőséget valaki fentről küldte nekem, nem sokat gondolkodtam, beadtam a pályázatomat. És kimondom bátran, annak ellenére, hogy nem vagyok Fidesz-tag, csak egy nemzeti-keresztény gondolkodású ember, engem a jobboldal helyezett az igazgatói székbe. A kérdés már csak az, hogy amikor kockázatot vállaltak velem, jól döntöttek-e, vagy sem?

– Marton László a Színművészeti Főiskolán mestere, a Vígszínházban pedig az igazgatója volt. A tavalyi emlékezetes botránya után ön volt az első, aki munkát ajánlott a kirúgott rendezőnek. Februárban a Tartuffe-öt rendezi a Nagyszínházban, majd a Latinovits–Bujtor Játékszínben Márai Sándor Hallgatni akartam című monológját állítja színpadra. Ezzel a gesztussal a liberálisok célkeresztjébe állította önmagát és a veszprémi teátrumot is.

– Nagyon könnyen mondunk ítéletet emberekről, az interneten név nélkül mocskolódhatunk úgy, hogy aztán senki sem tudja lemosni magáról a szennyet. Nem tudom, mi történt valójában, de nem is nekem, hanem a Jóistennek kell majd ítélkeznie. Minderről csupán a bibliai házasságtörő asszony esete jutott eszembe, amikor is a farizeusok Jézus elé vitték a parázna asszonyt, hogy büntesse meg. Ő erre elkezdte írni a bűneiket a földre, majd azt kérte tőlük, hogy „aki bűntelen közületek, az vessen rá először követ!” Erre egyedül maradt az asszonnyal, akit végül úgy bocsátott el, hogy „mostantól fogva többé ne vétkezz!” Marton László nekem színházi értelemben az apám, akin segítenem kellett, nemcsak azért, mert erre tanít a Tízparancsolat, de azért is, mert azt láttam, hogy egy csomó ember összefogott, hogy kivégezze éppen akkor, amikor vígszínházi jubileuma miatt fel kellett volna emelnie. Ráadásul igazgatóként ő volt az, aki, ha látta, hogy egy kollégája a padlón van, mind több és több munkát adott neki, hogy ezzel segítse fel onnan. Amikor ő került bajba, mindez eszembe jutott, és mivel tudtam neki feladatot adni, nem érdekelt, ki és mit mond. Mindeközben nem vagyok naiv, tudom, hogy a kútmérgezők továbbra is mérgezni akarják majd a kutat.

– Jelentős rekonstrukció előtt áll a Veszprémi Petőfi Színház, hiszen csaknem tízmilliárd forintos állami támogatással újulhat meg a Medgyaszay István tervezte szecessziós épülete. Mit lehet tudni a beruházásról?

– A Modern városok program keretében, a veszprémi „kulturális negyed beruházás” második üteme kapcsán vetődött fel, hogy a színházkertből az előző rekonstrukció során idekerült toldaléképületet el kell bontani. Már akkor jeleztem, hogy ha ezt megtesszük, a színház épületét is rendbe kell tenni. Ez több lépcsőben valósul meg, a lényeg, hogy az 1908-ban elkészült teátrumot a tervező eredeti elgondolásai szerint újítják fel: külső oszlopsor és a régi-új bejáratok várják majd a nézőket, de bővül a belső tér, lesz színészkávézó, és megváltozik a nézőtéri széksorok kialakítása is az emeleti páholyszinten. Az adminisztráció, az irodák és egyéb tárak, karbantartó-helyiségek pedig a színházzal szemben lévő régi zeneiskola épületébe költöznek majd. Az biztos, hogy 2023-ra, amikor is Veszprém Európa kulturális fővárosa lesz, a rekonstrukciónak be kell fejeződnie.