Sodró erejű volt a 77 éves Deep Purple dobos, Ian Paice felllépése
Itt járt egy legenda!
Pakson nem volt nyugalom a hétvégén. Hogy is lehetett volna, hiszen egymást követték a jobbnál jobb koncertek, megőrizve és újra felmutatva a blues, a jazz és a rock legfőbb értékeit.
Kétségtelenül július 4. volt az idei Gatsroblues fesztivál fénypontja. Ekkor lépett színpadra ugyanis Ian Paice zenekara, a Purpendicular.
Már az együttes nevében is van valami, ami a Deep Purple nevű legendás hard rock zenekarra emlékezteti a rajongókat. Ian Paice a Purple dobosa, és alapító tagja, és valahol azt nyilatkozta, hogy szeretné, ha a Purpendicular játéka nem hasonlítana a Deep Purple zenéjére és stílusára, az elhatározásból természetesen nem lett semmi sem. A paksi fesztivál közönsége lázadozott ez ellen, sőt!
De ne szaladjunk ennyire előre! A napot a nagyszínpadon a Jamrebels nevű hazai együttes kezdte. Többféle stílus és irányzat találkozik abban, amit játszik ez a zenekar, a klasszikus bluestól kezdve a funky-ig, erősen jazzes hatásokkal fűszerezve. Az együttes gitárosa egyébként Paksról származik, bár a zenekar tipikusan budapesti bandának tekinti magát. Sokszínű és nagyon csiszolt muzsikát játszik a Jamrebels, fényévekre az idehaza divatos, rettenetesen ellaposodott popkultúrától.
És hát erről van szó, a paksi fesztivál küldetése a zenei értékőrzés, ami nem zárja ki az újdonságokat és az újításokat, már ha azok a blues, a jazz és a rock hiteles alapjaira épülnek.
– A kezdetek óta járok Paksra, annak idején kétnapos volt a rendezvény, aztán három napos lett, most pedig már egész héten át tart – mondja Nemes Nagy Péter zenei szakíró. – A cél már annak idején is elsősorban a hazai blues-rajongók összefogása, a műfaj hazai mezőnyének felkarolása volt. Sokan, sokféleképpen temették már a blues-t, de ahogy a szervezetünk, úgy a blues is megújul hétévente. Azzal együtt, hogy folyamatosan lépnek elő a fiatal tehetségek zálogaként annak, hogy bizonyos felfelé ívelő, majd alászálló időszakok után is megmarad a már jóval több mint százéves műfaj.
Lehet, hogy a szakember a Jamrebels tagjaira is gondolt, mint ifjú tehetségekre, de a 33. születésnapját ünnepelő fesztivál kezdetektől fogva törekszik arra, hogy fellépési, bemutatkozási lehetőséget adjon a fiataloknak. Idén például a Kőbányai zeneiskola diákjai állhattak színpadra.
Az amerikai Son Henry persze már nem fiatal, több mint harmincéves pályafutás áll mögötte. Feltűnően kifinomult zenét játszik, és egy nagyon ügyes kis magyar zenekar, a T. Rogers Blues Band kíséri. Úgy tudni, ez a New York-i énekes-gitáros állandó bandája, már lemezt is készített velük. A Son Henry-féle zene üdítő sajátossága, hogy ötvözi a blues-t és a countryt. A sajátos hangzás létrehozáshoz a muzsikus lap-steel gitárt is használ.
– Itt Pakson a blues a fő irányzat, de rendkívül sok rocklegenda is fellépett már a fesztiválokon – magyarázza Fischer Péter, aki rokonságban állt a világhírű zongoraművésznővel, Fischer Annie-val. A mostani a 28. fesztiválja.
– Hetven százalékban a zene miatt jövök, harminc százalékban pedig a kitűnő társaság vonz ide. Olyan legendás rockzenészek léptek itt színpadra, mint John Lord, a Deep Purple orgonistája, vagy Keith Emerson az ELP tiróból, és Ken Hensley a Uriah Heep billentyűse. Emerson egyik CD-jére felkerült egy hosszabb, Pakson játszott részlet is.
Fisher Péter sorolja azokat a neveket, akiket fiatal zenészként ismert meg itt a fesztiválokon, és akik aztán híres előadók lettek. Úgy, mint Gárda Zsuzsa, Benkő Zsolt, Écska, vagy az a Katona Tomi, aki kétszáz koncertet adott már az Egyesült Államokban.
És ha már fiatalok…
– Tavaly voltam Pakson először, és már akkor meglepett, mennyire jó közösség alakult ki itt – mondja a húszas évei elején járó Kelemen Hanna. – Ez egy jó hangulatú, de mondhatni intim világ, amely visszautal a régebbi és nyilván boldogabb időkre. Zenei tekintetben is, hiszen áthatja az egészet a blues és az igazi rock érzete, amiben mindenki magára talál egy kicsit. Ezért is sokkal jobb ez a paksi fesztivál, mint a legtöbb, személytelen budapesti koncert és rendezvény.
Ian Paice hetvenhét éves. Mint dobosnak újra fel kellett építeni magát, miután 2016-ban kisebb stroke-ot kapott. Eredeti zenekarát, a Deep Purple-t nem kell bemutatni, ez a banda egy Rolls Royce a rockzenében. És mint ilyen, egyike azoknak, akik létrehozták a harc rock, azaz a kemény rock irányzatát. A Wikipédia szerint a Purple zenéjében pszichedelikus és blues elemek is találhatók.
A keménység már a koncert első számaiban is érződött, mint ahogy az is, hogy bár nem – vagy nem csupán – Deep Purple-számokat játszott a banda, de a zene, ahogy már említettük az elején, a Deep Purple által kijelölt úton haladt. Kifejezetten érdekes volt, hogy mennyire változatosan, ötletdúsan dobolt Ian Paice, és hogy mennyire pontos volt, játéka motorként hajtotta az együttest. Paice elmondta egy nyilatkozatában, hogy Buddy Rich, az ötvenes-hatvanas évek amerikai jazzdobosa a példaképe, és aki ismeri Rich játékát, az most is felfedezhette az Ian által említett rokonságot. Tegyük hozzá, hogy Rich egyik erénye éppen pontossága és tévedhetetlensége volt, ami akkor is fennállt, ha egy-egy felvételen belül nagyon sok ritmusképletet használt, illetve váltogatott. Paice a maiak közül pedig elsősorban David Weckl-re figyel, ami érhető is, mert ő tulajdonképpen Rich modernizált reinkarnációja a jazzben, illetve a fúziós zenében.
A koncert maga volt a lendület, a dinamika, és ahogy várni lehetett, igazi hardrock-élményt és érzetet adott.
Hajdanában, vagyis az „átkosban” csak ritkán érkezett Paice-hoz hasonló sztár, illetve bármiféle sztár banda Magyarországra. Évente talán egy.
– Szüleim nehezen viselték annak idején a rockzenét, de az a helyzet, hogy most nehezen viselik a gyerekeim is, na persze, ez nem az ő világuk – magyarázza Agárdi Csaba, a Fejér megyei hírlap egyik szerkesztője. – Akármerre jártam a dunaújvárosi hokicsapattal, amelynek a centere voltam, mindenütt betértem a lemezboltokba. Kassán épp úgy, mint Jugoszláviában, vagy bárhol. A fesztivál atyjának, Gárdai Gyurinak is volt egy lemezboltja Dunaújvárosban, ott ismertem meg őt. Családias a fesztivál légköre, ismeretségek köttetek, én például egy nyíregyházi barátot is szereztem itt, pedig Nyíregyháza azért nem itt van, a szomszédban. Jó ötlet volt a fesztivál gondolata, nem véletlen, hogy már a harmincharmadik évét tapossa. Beépült az életembe a rendezvény, már januárban felírom magamat a lapomnál a szabadságos listára, erre a pár júliusi napra.
Agárdi Csaba szerint a blues és a rock időtálló műfaj. Bármi is történik a világban, ez a zene fennmarad.
Végszóra a hazai Don’t Stop The Queen nevű formáció lépett színpadra. Nem szabad elfelejteni, hogy a Queen és közelebbről Freddie Mercury jelentős hazai rajongótáborral rendelkezett. Tegyük hozzá, Mercury is vonzódhatott a magyarokhoz, elvégre a menyasszonya, majd a vőlegénye is magyar volt, legalábbis a pletykák szerint. Ez a formáció egy Queen Tribute zenekar és ennek megfelelően egy Queen Tribute programmal is állt a közönség elé. A nevezetes és jól ismert Queen-számokat Takács Máté, a Karthagós frontember, Takács Tamás fia énekelte.
A hagyományoknak megfelelően vasárnap ért véget a fesztivál szabadtéri koncertekkel, és a szokásos jótékonysági főzőversennyel. Laza és hangulatában oldott, könnyű nap volt ez. A borkóstolásból és a főzőverseny kitűnő ételeiből 1,5 millió forint jött össze. Ezt a fesztivál rendezői – ahogy eddig is tették – a kárpátaljai Visknek, Paks testvérvárosának ajánlják fel.
