Csaknem három évtizednek kellett eltelnie, hogy játékfilm állítson emléket a szovjet kényszermunkatáborokba hurcolt sok százezer, életét, méltóságát, reményeit vesztő magyar áldozatnak. Az Örök tél című megrázó alkotást február 25-én, a kommunista áldozatok emléknapján este kilenc órától vetíti a Duna Televízió.

Huszonnyolc év. Ennyi idő szaladt el a rendszerváltozás óta, sok restanciánkat, amelyeknek az előző század bűneivel és bűnöseivel való szembenézés lett volna a célja, azonban máig nem sikerült maradéktalanul ledolgoznunk. A túl hosszú ideig ránk kényszerített hallgatás miatt csak későn nyílt ki a családi történetek tára is, így nem véletlen, hogy a magyar történelem egyik legsötétebb korszakának áldozatairól, a Gupvi- és Gulag-táborokban sínylődő sok százezer ember sorsáról a mai napig hiányosak az ismereteink. Bár az irodalmi élet, kezdve a világszerte ismert Szolzsenyicin A Gulag szigetvilág című regényétől a számtalan magyar túlélő jegyezte visszaemlékezésig, hamarabb vette napirendre a témát, a malenkij robot filmes feldolgozása eddig jobbára csak a túlélőkkel készített beszélő fejes dokumentumfilmekre korlátozódott.

Történelmi kataklizmáink, vagy éppen ellenkezőleg, a dicsőséges pillanatok játékfilmes feldolgozásával kapcsolatban persze nem csak e területen lehet hiány­érzetünk. Míg a hatvanas-hetvenes évtizedekben, amit a mai napig a magyar tévéfilmgyártás hőskoraként emlegetnek, több kiváló alkotás foglalkozott a magyar történelem meghatározó eseményeivel (Egri csillagok, A kőszívű ember fiai, 80 huszár, Hideg napok, Az ötödik pecsét stb.), az azóta felnőtt nemzedékeknek már csak a kevésbé eltalált forgatókönyvű és képi világú Honfoglalás, Sacra Corona, A Hídember, illetve talán egyetlen jobban sikerült példaként a Szabadság, szerelem jutott. Egészen 2011-ig, amikor megjelent az ötvenes évek fortélyos félelem igazgatta ügynökvilágát tűpontossággal bemutató A vizsga című tévéfilm, amit a szintén ebben az időszakban játszódó A berni követ és a Szabadság különjárat, valamint az első világháborús témájú Szürke senkik követett. Az alkotásokban közös, hogy mindegyik forgatókönyvét Köbli Norbert írta, ahogyan a Szovjetunióba hurcolt sok százezer magyarnak emléket állító Örök tél című játékfilmnek is ő a szerzője.

– Ez a legérzelmesebb történet, amit valaha írtam, nagyon igénybe vett, mindenféle érzelmet kiváltott belőlem, mint egy igazi hullámvasút – vázolja a műhöz való szoros viszonyát a forgatókönyvíró. Hozzátéve: azért is muszáj a témával minél többet és minél többféle módon foglalkozni, mert a megrázó és kibeszéletlen élmények súlya több generációra ránehezedett. – A saját családom rá a példa. Bár a nagyapám nem a lágerben, „csupán” szovjet hadifogságban fordult meg, mégis mindig úgy éreztem, ez rám is hatással van. Ezenkívül a téma iránti érdeklődésemben valószínűleg közrejátszott az is, hogy dombóvári vagyok, a szovjet elhurcolások pedig a környékbeli sváb falvakban kezdődtek. A Donyeck-medencei Gupvi-lágerekbe, ahol az Örök tél is játszódik, elsősorban sváb származású magyar állampolgárokat, körülbelül kétszázezer embert vittek a kollektív büntetés jegyében. És bár a náci koncentrációs táborokkal ellentétben itt nem volt direkt megsemmisítés, a borzalmas viszonyok, az élelem és fűtés hiánya, a betegségek miatt közülük hetvenezren soha nem térhettek haza.

Az Örök tél, amelynek rendezője Szász Attila – ez a harmadik közös munkája Köblivel – azonban nemcsak ezért hiánypótló alkotás, hanem mert készítői a lágerfilmek megszokott sémájától igencsak eltérő feldolgozási módot választottak. A kiindulópont Havasi János Lánykák, az idő eljárt című novellája volt, a szerző ebben saját édesanyja valós történetét használja alapul, annak naplóbejegyzései alapján. Köbli és Szász ennek mentén a lágerfilmekben már megszokott emberi kegyetlenség, illetve az áldozatok teljes testi és lelki lerombolásának középpontba állítása helyett a belső szenvedésekre és a földi pokolban mégis működni tudó, irrealitásukban is szép emberi kapcsolatokra helyezik a hangsúlyt. A történet szerint Walter Irént az oroszok 1944-ben hurcolják el dunántúli sváb szülőfalujából, hogy a többi munkaképes korú nővel „egy kis munkán”, azaz három hét kukoricatörésen vegyenek részt. A fiatal nő, aki a férjét várja haza a frontról, mit sem sejtve köszön el hatéves kislányától és idős szüleitől, hogy aztán pár nappal később már a donyecki medencében bányássza a szenet reggeltől a végkimerülésig. A túlélésre egyetlen esélye marad, a szintén kényszermunkás, és egy sosemvolt boldog múltban szintén családos Rajmund praktikus tanácsai és odaadó szerelme.

– Ez a film mégsem egy klasszikus szerelmi történet. Sőt, nem is a szerelemről, sokkal inkább a túlélésről szól. E két ember különös összefogódzása jól példázza: az életben maradáshoz nem elég a megfelelő mennyiségű kalória, kell, hogy embernek is érezd magad, hogy valami szeretetféleséget, felelősséget, barátságot érezz valaki iránt – magyarázza a férfi főszerepet játszó Csányi Sándor, aki nagyon örül neki, hogy sok év után végre egy igazán drámai szereppel léphet ki a hősszerelmes skatulyából.

És valóban sem az ő, de különösen a jelenetről jelenetre egyre hangsúlyosabb női főszereplő, Gera Marina alakítására sem lehet panasz, mindketten maximálisan képesek voltak azonosulni a rendezői szándékkal, amit Szász Attila a film bemutatóját követő sajtótájékoztatón így foglalt össze: „A forgatás során nehéz volt mindennap szembesülni azzal, hogy ezek a táborok milyenek lehettek a valóságban, és egy idő után rádöbbentünk arra, hogy ezt képtelenség is bemutatni. Így inkább ízelítőt igyekeztünk adni abból a pokolból, amelyen a táborokat megjárt nők és férfiak keresztülmentek. Ezt elsősorban szavak nélkül, a főszereplők tekintetével próbáltuk meg érzékeltetni.” A kisebb jelenetekben is hasonlóan erős színészi jelenlét (Döbrösi Laura, Farkas Franciska, Kiss Diána Magdolna, Kurta Niké, Für Anikó, Gáspár Tibor) persze féloldalas volna a többi remek összetevő nélkül: a végtelen hómezők és a zárt terek kontrasztjára bátran építő remek operatőri munka (Nagy András), az általános szótlanságban kétszeres erővel csattanó rövid, de életszerű párbeszédek, és a történethez logikusan illeszkedő keserű happy end teszik teljessé a szívbe markoló élményt.

Mindezek fényében már csak az tűnik érthetetlennek, hogy a Gulág Emlékbizottság 423 milliós forintos támogatásából létrehozott film miért nem közvetlenül a mozikban rajtolt. Bár Rétvári Bence, az Emberi Erőforrások Minisztériumának parlamenti államtitkára ígéretet tett rá, hogy a február 25-i tévébemutatót követően igyekeznek minél több platformon, iskolákban, külön vetítéseken népszerűsíteni ezt a valóban nagyon régi adósságot törlesztő, megrázó alkotást.

Farkas Anita