János vitézből Ezüstbojtár

– Miért épp a János vitéz?

– A János vitéz megszületésének százhetvenötödik születésnapja előtt írtam meg az Ezüstbojtár című dalt, tulajdonképpen ez volt az a szikra, amiből kipattant a parafrázis ötlete. Olyan nagyobb lélegzetű művet szerettem volna írni, ami egyszerre főhajtás a költő előtt, és egyszerre szól a mi életünkről is itt és most, a XXI. században, Európában. Az Ezüstbojtár két és fél hónap alatt készült el, és bármilyen furcsán hangzik is, sokszor éreztem, hogy Petőfi ott van mellettem: olyankor könnyebben ment az írás, úgy éreztem, szinte magát írja a mű.

– A XXI. századi Kukoricza Jancsit kitoloncolják Londonból, így elveszíti élete szerelmét, majd Rotterdamban az orosz maffia karmai közé kerül, később a francia békefenntartókhoz csatlakozva megjárja Afrikát, vagyis a cselekmény a mai világra jellemző fordulatokkal bonyolódik. Milyen küzdelmek várnak a modern Kukoricza Jancsira ebben a kaotikus világban?

– Érdekelt, hogy a mai világba született fiatalember, aki 1989-ben árvaként a „gazdagék kukoricásában” jön a világra, megtalálhatja-e a boldogságot az életben. El tud-e jutni Tündérországba, és ha igen, hogyan? Mit jelent a boldogság ma? És közben ott a félig-meddig magyarázat, hogy hiába van okostelefonunk, hiába járunk repülővel és autóval, az emberi természet lényege semmit sem változott. A János vitéz ugyanakkor egy csodálatos mese, és a szíve mélyén minden ember szereti a tündérmeséket, a szerelemről, az igazságkeresésről szóló történeteket. És ki ne szeretne eljutni a földi Tündérországba, ha csak néhány pillanatra is? Ám az Ezüstbojtárban nemcsak az egyén sorsa érdekelt, hogy Jancsi és Iluska szerelme beteljesedik-e, hanem az is, hogy a magyar nemzet ebben az átmeneti, gyorsan változó világban vajon kivédheti-e a rá leselkedő veszélyeket, kísértéseket, meg tudja-e őrizni az identitását, a gyökereit. E kérdések végső soron mind ott rejlenek a mű legmélyén. Formáját tekintve követtem az eredeti mű cselekményének ívét, én magam is négyütemű felező tizenkettes verseléssel dolgoztam, éppúgy, mint Petőfi. És ez lehetőséget adott arra, hogy a legjellegzetesebb Petőfi-sorokat beemeljem a szövegbe, amit főhajtásnak szántam a költő felé. Nagyon nagyra becsülöm Petőfit, és azt hiszem az Ezüstbojtár végső célja ezt is bebizonyítani: Petőfi szelleme itt van közöttünk.

– Említette, hogy követte a János vitéz cselekményét, ugyanakkor a magyar mitológia, a népmesék jellegzetes figurái új szereplőkként jelentek meg a történetben. Miért tartotta ezt fontosnak?

– Tulajdonképpen egy barátom, Boka Gábor ötlete volt, hogy az életfát és a három ördög motívumát is beleszőjem a történetbe. Az Ezüstbojtárban Jancsi repülőgépével akad fenn az Életfán, ami az örök élet, vagyis az élet folytonosságának fontos szimbóluma, csak az láthatja, „akinek dolga van az Éggel”. A három ördög karaktere pedig mint áltudós, politikus – kinek nem dolga a nemzet – és az örök bankár jelenik meg, mint három kísértés, akik a tömegeket önös céljaikra használják, irányítják és manipulálják. Miután elkészültem ezzel a szövegrésszel, eszembe jutott Vörösmarty Csongor és Tündéje, ahol ugyancsak feltűnik a három vándor, a kalmár, a fejedelem, a tudós alakjában, mint három emberi törekvés, a mindenek feletti pénz-, hatalom- és tudásvágy megtestesítői. Egészen megdöbbentő volt, hogy öntudatlanul hasonló motívumot használtam, mint Vörösmarty, ami talán azt is mutatja, hogy a kísértések pontosan ugyanazok, mint kétszáz évvel ezelőtt. És még csak észre sem vesszük őket, mivel az emberi természet is éppen ugyanolyan. Mintha örök körforgásban élnénk.

– Az óriások birodalmában az óriáskirály meglehetősen vaskos ítéletet mond korunkról: „A tudás hátrány, a pofátlanság érdem. / Érték a hitványság, a gazság meg éppen / Mérőónja ennek a Nagy Törpe Kornak, / Vagy inkább fő tünete a törpekórnak!” Ennyire borúlátó a mai világ állapotát illetően?

– Aki ismer engem, tudja, hogy alapvetően mosolygós, optimista ember vagyok, de mostani világot tekintve valóban sokszor elfog a kétség, hogy jó irányba mennek-e a dolgok. Alkotó emberként úgy érzem, feladatom a világunkat érintő veszélyekre rámutatni. Azokhoz tartozom, akik szeretik a hazájukat, és vallom azt is, hogy nem a nagy filozófusok országa vagyunk, hanem a költőóriásoké. Ma ugyanakkor két lábbal kell állnunk a földön, és úgy nézni körbe ezen a világon. Én azt látom és tapasztalom, hogy összekeveredtek a fogalmak, a szabadság gyakran szabadossággá lett, és ma már sok helyütt nem a juhász vezeti a nyájat, hanem éppen fordítva. Szegény nyáj pedig nem tudja, hogy ha elveszíti a juhászt, ideig-óráig nagy lesz ugyan a szabadsága, de ez egyszersmind a pusztulását is fogja jelenti.

– Vagyis rend nélkül nincs megmaradás?

– Csak egyetlen, látszólag távoli példa: hosszú évszázadokon keresztül a parasztság volt a nemzet megmaradásának egyik letéteményese, őrizte a nyelvet, kultúrát teremtett, és benépesítette a Kárpát-hazát. Az 1990-es évek elején a társadalom körülbelül hatvanhét százaléka vallotta magát a parasztsághoz tartozónak. Ma alig öt-hat százalék. E társadalmi réteg lassú erodálódásával együtt félő, hogy a gyökereink is eltűnnek majd. És akkor mi tartja meg ezt a magyar világot? A következő húsz év e szempontból is sorsfordító lehet. A János vitéz története alkalmat adott nekem az erről való elmélkedésre is.

– Talán más irányba is fordítható még az a bizonyos kormánykerék?

– Két éve Lengyelország több városában is részleteket adtunk elő az Ezüstbojtárból – egyébként elkészült a kötet lengyel fordítása –, ám akadt két város, ahol a helyi polgármester nem engedte, hogy fellépjünk, mondván, mivel Magyarország nem támogatja fegyverrel az ukránokat a háborúban, nem érdemeljük meg, hogy bemutatkozhassunk a városban. Egészen elképesztő történet, az évszázados magyar–lengyel barátság, történelmünk közös pontjai, sőt, az ő szarmata–hun származásuk okán is méltatlan ez az újdonsült ellenségeskedés. Úgy érzem, egy kicsit a feladatom, hogy ezeket az elszakadt szálakat megpróbáljam újrakötni, és ehhez talán az Ezüstbojtár is hozzáteheti a magáét. Az elmúlt években a lengyel turné mellett Magyarország tizenkilenc megyéjében léptem fel önálló Petőfi-estemmel. Ezeken az előadásokon sokat beszélgetek a közönséggel, ám egy találkozás mélyen megérintett. Egy fiatal fiúval és egy lánnyal hosszan diskuráltunk mindenféléről, és a fiú egészen őszintén azt mondta, úgy érzi, hogy kikopik a becsület ebből a korból, a lány pedig hozzátette, nem érzi azt, hogy a morál működtetné a világot. Abban a pillanatban azt éreztem, ha a fiatalok között vannak olyanok, akik így gondolkodnak, semmi sincs még veszve.

– Hogyan találkozhat a közönség az Ezüstbojtárral?

– A kötet első megjelenését követően Horányi János színművész közreműködésével színházi összművészeti produkció készült a műből, ami körülbelül félszáz előadást ért meg Kárpát-medence szerte, és a Nemzeti Színházban is bemutattuk. A zenét a zenekarom, a PG Csoport játszotta, és szerepeltek benne cirkuszi művészek, artisták is. Remélem, hogy a mostani, kibővített kiadás apropóján újra színpadra kerülhet a darab – ám ezek egyelőre tervek. Az Ezüstbojtárt, vagy ahogyan egy lengyel barátom fogalmazott, a „János vitéz újratöltve” kötetet modern köntösben jelentettük meg, a QR-kódok plusztartalmat, háttér-információkat adnak, többek között interjút Vidnyánszky Attilával, Jankovics Marcell-lel, akik megosztják gondolataikat a János vitéz kapcsán. Remélem, hogy a kibővített kiadás megtalálja a helyét a mai világban, mindenesetre már elindult európai vándorútján: olasz és lengyel fordítás is készült belőle.