– Hányan voltak testvérek?

– Egyedüli gyerek voltam. Érdekes, hogy mai napig is, ha erről beszélgetek valakivel, mindig megkérdezik, hogy miért nem lettem zenész.

– Miért?

– Azért, mert bár jó hallásom van, mindig úgy éreztem, és valószínűleg igaz is, hogy csak középszintű zenész lettem volna. Ezzel a névvel nem szabad középszinten játszani, mert az a halványnál is halványabb lenne.

– Édesapja nem ösztönözte, hogy kövesse őt?

– A lakásunkra jártak a tanítványok, és talán hétéves lehettem, mikor egyszer elkezdtem dúdolni, amit apám lejátszott a tanítványának. Akkor nekem szegezte a kérdést, nem akarok-e zenét tanulni, de mondtam, hogy nem szeretnék. Aztán valamikor tizenéves koromban megint megkérdezte egyszer, hogy tényleg nem akarok-e, de akkor is nemet mondtam. Sohasem erőltette. Egyébként is az Ikrek jegyében születtem, és amit erről a jegyről mondanak, az rám teljesen illik: az egyik felem két lábbal a földön, a másik meg a legnagyobb magasságokban jár. Ez a kis javítóműhely is pont ilyen, ezt választottam a zenei pálya helyett. Az alsó szinten kamerákat, tévéket, DVD-lejátszókat javítunk, itt fönt meg, ahol beszélgetünk, kisebb fi lmeket készítünk, így jelenik meg a bennem élő művészi hajlam.

– Milyen filmek készülnek itt?

– Reklámfilmeket és cégeket bemutató rövidfilmeket készítünk, színházi előadásokat veszünk fel, iskolákban is forgatunk, ha megkérnek, sőt még esküvőkön is. De ilyet csak azért vállalunk, mert ez a kamera, amivel dolgozunk, olyan sokba kerül, hogy csak lízingelni tudjuk, és a pénzt valahogy ki kell fizetnünk akkor is, ha kevés a munka. Ez a nyár a gazdasági visszaesés miatt nagyon nehéz, igen komoly cégek is takarékoskodnak, lemondanak korábban megrendelt filmeket, mert nincs rá pénzük. Ahogy én tapasztalom, a magyar vállalatok jó része utolsó forintjait öli bele a vállalkozásba, hogy valahogy megmaradhasson. Emiatt aztán elvállalunk néhány esküvői forgatást is, de nem könnyű szívvel, mert hatalmas munka. Nem elég, hogy az ember végigforgatja az esküvőt, még utána sok-sok órányi vágás következik, hiszen nemcsak mozgóképet akarunk a fiatal pár kezébe adni, hanem megszerkesztett kész filmet, hangokkal, zenével. Szeretem, ha minden a helyén van egy filmben, szeretek sokat molyolni, és szeretem, ha a képek beszélnek benne. A lenti javítóműhely, meg ez a kis fenti filmes műhely anyagilag is jól kiegészíti egymást, egyedül egyik sem biztos, hogy megállna a lábán. De van egy főállásom is a vízműnél már huszonkét éve, technikus vagyok, az irányítástechnika vezérlése meg a számítógépek vannak rám bízva. Az alattunk lévő műhelyben pedig hárman dolgozunk, én javítom a kamerákat. Eszembe jut most egy érdekes dolog, a feleségem a lelkemre kötötte, hogy ezt mindenképpen mondjam el. Ez a kis ház régen a mi családi házunk volt, csak eladtuk, másikba költöztünk, és amikor szükségem lett a vállalkozáshoz egy épületre, visszavásároltam. Úgy járok be dolgozni, hogy mikor belépek, mindig megjelenik előttem a régi lakás, látom az apukámék ágyát, hogy hol állt a tévénk, meg az én kis játszósarkomat. Ahol most az asztalom áll, ahol a kamerákat szerelem, ott volt gyerekkoromban egy kis sarok berendezve nekem, és állandóan azt játszottam, hogy tévéket javítok. Annyira szerettem ezt csinálni, hogy karácsonykor nem az volt az igazi meglepetés, ha valamilyen játékot kaptam, annak is örültem, tény és való, de legjobb az volt, mikor valamelyik rokon lecserélte a tévéjét, és odaadta a régit, amit szét lehetett bombázni. Ezt már öt-hat éves koromtól játszottam, ezért is mondom a gyerekeimnek, hogy szerencsés az az ember, aki már gyerekkorától látja a fényt az alagút végén, tudja, hogy hova tart, mi akar lenni, mi a célja az életben. Mert a mai fiatalságnak az a legnagyobb baja, hogy ezt nem tudja. A példaképeket kisemmizték, legyilkolták, nehogy legyen a fiataloknak, mert az borzasztó lenne ebben a nagy liberalizmusban, nehogy hasonlítani akarjanak valakire, inkább valósítsák meg önmagukat, na ettől vagyok rosszul, ha ezt hallom. Ezért nincsen sok fiatalnak szilárd értékrendje, célja, ezért érzik rosszul magukat a világban. Nekem mindez megvolt, tudtam, mi akarok lenni, ott abban a sarokban már azt játszottam. Most felnőtt szinten ugyanazt csinálom, ebből érzem, hogy ki volt jelölve az utam, ez mindig megerősít abban, hogy nincsenek véletlenek, hogy van isteni elrendelés, hogy minden valamilyen célból történik. Biztos vagyok benne, hogy az elmúlt nyolc év sem véletlenül alakult így, szüksége volt az országnak arra a nehéz időszakra, hogy most följebb emelkedhessünk.

– Hogy érezte magát a választások előtt?

– Minden imámban benne volt, hogy az ország sorsát valahogy fordítsa jobbra az Isten, apró jeleket kerestünk a feleségemmel a híradásokban, komolyan mondom, annyira átszőtte az életünket a várakozás, hogy szinte minden gondolatunkat ez töltötte ki. A kétharmadot úgy éltük meg, mint a megváltást. Most is van miért izgulni, de jobban érezzük magunkat azóta. Most már tudjuk, hogy egy felsőbb erő fogja a kezünket, ez nagyon jó érzés.

– Vállalkozóként hogy érzi magát?

– Nem panaszkodom, mert nekem biztos megélhetést ad a főállásom, a vízmű, érzem, hogy megbecsült ember vagyok ott, meg is teszek mindent, hogy ez így maradjon. Manapság már az is ritka, hogy valaki huszonkét évet lenyom egy helyen.

– Három munkát végezni folyamatosan elég nehéz lehet. Mennyit dolgozik naponta?

– Tizenhat órát, van, amikor többet is. Elég kemény. Minden napom úgy telik el, hogy reggel hatra bemegyek dolgozni, fél háromra ideérek a műhelybe, ötig vagyunk nyitva, akkor hazamegyek. Amíg a gyerekek kicsik voltak, addig a fürdetés meg a mesélés az én dolgom volt, hogy szegény anyjuk is hadd szusszanjon egyet, meg élveztem is, de este megint jövök vissza dolgozni. Nehéz, meg kell fogni a munka végét, ráadásul most még a visszaesést is érezzük. Olyan itt a javítóműhelyben, mintha valami szociológiai mintavételben vennénk részt, látjuk, hogy mire van pénzük az embereknek, és mire nincs. Magyarország szerencsére hagyományosan javíttató ország, ha valami elromlik egy háztartásban, nem dobják ki, mert több eszük van annál, inkább megpróbálják javíttatni. De vannak, akik már a négyezer forintos javítási költséget sem tudják kifizetni, itt áll a polcon jó néhány készülék, amit hónapok óta nem vittek el. Néha felhív egyik-másik tulajdonos, hogy tartsuk még egy kicsit. Érdekes, hogy a tévéket rögtön elviszik, azt nem akarják nélkülözni, mert sokaknak ez az egyetlen szórakozásuk. Sajnos.

– Pedig kirándulni is lehet, meg beszélgetni…

– Erről is forgattunk egy filmet. Gyerekeket kérdeztünk meg a tévézési és számítógép-használati szokásaikról, némelyik döbbenetes volt. Az egyik kilenc éves kiskölyök elmondta, hogy örökké gyilkolászós játékokat játszik, ahol ölnek, meg kocsikat lopnak, meg mit tudom én, és közben mindig fél. Megszólalnak benne szakemberek is, elmondják, hogy ezeknek a játékoknak a legnagyobb veszélye, hogy az életben lehetséges rossz választásokat, a zsákutcákat, mint az erőszak meg a különböző önpusztító magatartások, kábítószer és hasonlók, nem veszik komolyan. A tévé pedig sokakat szinte függővé tesz, még felnőtteket is, még nekünk is nagyon kell vigyáznunk. Jó eszköz is lehet, amivel élhet, akinek a kezében van, de ami most megy, az visszaélés.

– Ugyanakkor az is felelős, aki hagyja, hogy a tévé befolyásolja, meg hogy a gyereke ilyet játsszon.

– Ez igaz, de ehhez éppen az a lelki erő kellene, amit a család meg az iskola adhat, és olykor éppen ezek nem működnek úgy, ahogy kellene. Szoktam hallgatni a rádiót munka közben, az egyik műsorba nemrég az iskola nevelő szerepéről beszélgettek. Betelefonált egy anyuka, aki kikérte magának, hogy az ő gyerekét az iskola nevelje is, szerinte csak tanítania kell. Kérdem én, hogy mekkora esélye lesz a gyerekének, hogy ép lelkű felnőtté váljon, ha még az iskola sem neveli, hiszen ez az anyuka biztosan nem fogja.

Boros Károly