Jazz és Bartók

Beethoven műveinek jazzfeldolgozásai után Bartók-adaptációkból készített lemezt hazánk egyik legnépszerűbb jazzformációja, a Sárik Péter Trió. Az X Bartók című albumot szeptember 21-én mutatják be a Zeneakadémián. Sárik Péter jazz-zongoraművésszel, zeneszerzővel Bartók zsenijéről, az alkotási folyamat nehézségeiről és a zenei közhelyekről is beszélgettünk.

Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

– Beethovent vagy Bartókot a klasszikus kánon a zeneirodalom legmagasabb polcára helyezte, mennyire jelentett kihívást foglalkozni a műveikkel?

– Szeretem levenni a polcról a nagy műveket, és újragondolni őket, mert nem értek azzal egyet, hogy a szerzőiket és életművüket szoborba öntjük. Mozartot és Beethovent a legelfogultabbak sem vádolhatják visszahúzódó, mértéktartó személyiséggel, és Bartók sem volt egyszerű természet, érthetetlen is lenne számukra, ha megtudnák, milyen fenntartásokkal és túlzott alázattal közelít hozzájuk az utókor. Én igyekeztem megismerni őket, megérteni, hogy milyen emberek voltak valójában: szenvedélyesek, élettel teliek, lázadók, forradalmárok? Ezért is gondolom, hogy az ő zenéjük mindenképpen engedi a feldolgozásokat, ám fontos, hogy tisztelettel és felszabadultan nyúljunk a művekhez. Tudom, hogy ezzel darázsfészekbe nyúlunk, de vállalom.

– Két eltérő kor, két eltérő habitus és zenei világ: mi okozott nehézséget vagy éppen könnyebbséget Beethovennél, és mi Bartóknál?

– Beethoven esetében nagyon kellett ügyelni arra, hogy ne lépjünk ki túlzottan a rá jellemző zenei stílusból, furcsa lett volna bartóki harmóniákat használni az átdolgozásokban – Bartóknál nyilván ez lehetséges volt, hiszen zenéje nagyon közel áll a mai jazzhez. Beethovennél a könnyebbséget a népszerűbb darabjai jelentették, ezeket sokszor az első néhány hang után már felismeri a közönség, bár kétségtelen, itt is határt kellett húzni. Próbálkoztam ugyanis a Für Elise-zel, de mindig eszembe jutottak a kapucsengők és a hívásvárakoztatók dallamai, így feladtam: az a zenei motívum menthetetlenül közhellyé vált.

– És hogyan viszonyul a klasszikus zene rajongótábora a feldolgozásokhoz?

– Maga a tény, hogy eltérünk az eredeti darab interpretációjától, sokakat felháboríthat, én azonban kérem a megértésüket. Meggyőződésem, ha ma újjászületnének az említett zeneszerzők, biztosan átgondolnák a műveiket. Bartók nagyon kényes volt például arra, hogy a kottában rögzített tempón nem lehet változtatni. De ki tudja, a mai felgyorsult világban nem érezné-e úgy, hogy fokoznia kell a tempót? Nem érezné-e úgy Beethoven, hogy egyik-másik hangot másképp kellene játszani a műveiben? Nem tudhatjuk, viszont megér egy gondolatkísérletet. A másik dolog, hogy minket nem köt az, ami a klasszikus zenészeket igen, hogy minden hangnak úgy kell történnie, ahogyan a partitúrában szerepel. Én éppen azért nem lettem klasszikus zenész, mert ez az elvárás stresszel engem, a klasszikus muzsikusokat viszont az frusztrálhatja, hogy nincs előttük a kotta mint vezérfonal. Mi azt veszünk ki egy műből, amire szükségünk van, miközben megtartjuk az eredeti üzenetét. És természetesen improvizálunk, mint azt régen minden zenész tette.

– A felkészülés alatt beleláthat akár a zeneszerzők munkamódszereibe, az alkotás folyamatába?

– Úgy érzem, igen, hiszen nem csak egyszerűen kiválasztom a zeneszerzőt és a műveit. A felkészülési időszakban bevetem magam a zenei könyvtárba, meghallgatom a szerző összes darabját, a partitúrákon, könyveken, filmeken keresztül mindent próbálok megtudni róla. Általában megvárom, míg megszólít egy mű, ezt erőltetni nem lehet. Ugyanakkor igyekszem érzelmileg is közelíteni a szerzőhöz, ez nekem nagyon fontos. Bartók egyébként e szempontból kemény dió volt, egy pillanatban ugyanis mint ember kifejezetten ellenszenvessé vált, még az is megfordult a fejemben, hogy nem fogok tudni tovább foglalkozni vele.

– Mi volt ez a pillanat?

– Az első ilyen az volt, mikor kiderült, hogy a tanítványaival, már akit nem vett feleségül, hűvösen, zárkózottan viselkedett: egyikőjük említi is visszaemlékezésében, hogy Bartóknak fogalma sem volt arról, hogy ő zeneszerzéssel is foglalkozik, pedig öt évet tanult nála. Nekem is voltak rossz tapasztalataim diákként, talán ezért is éreztem, hogy elevenembe vág a történet. Ugyanakkor kiderült az is, hogy jó apa volt, nagyon jól bánt a fiaival. Hozzáteszem, nem lenne igazságos, ha a tanítványaihoz való hozzáállása miatt ítélnénk el Bartókot, hiszen nem lehet valaki korszakos zseni az egyik oldalon és normálisan működő, hétköznapi ember a másikon. El kell fogadni, hogy nem volt átlagos személyiség.

– Említette, hogy igen alaposan körbejárja a szerzőt és életművét. Mi minden inspirálhatja még az átiratoknál?

– Ideális esetben a kutatások során bevillan egy ötlet, egy motívum, ami kijelöli számomra az utat. De segíthet akár egy utazás is: Erdély számomra mindig különleges élmény. Mikor átlépek a határon, azonnal hatalmába kerít annak a fajta jó értelemben vett régi világnak a hangulata, amiben mindennek jelentősége van, az illatoknak, a tájnak, vagy annak, hogy az emberek még természetes módon viszonyulnak a hagyományaikhoz, miközben modern életet élnek. Itthon már nem tapasztalom ezt, Erdélyben viszont igen, és mikor megmerítkezem ebben, kicsit érzem Bartók jelenlétét is. Ennek a hangulatnak az átérzése, felelevenítése segítséget nyújtott a stúdióban a lemezfelvételnél.

– Kevés ember mondhatja el magáról, hogy ennyire ismeri Bartókot: egyévnyi, már-már közös munka után hogyan látja a műveit?

– Az én példámra is igaz: minél mélyebben beleássa magát az ember egy témába, annál jobban lelepleződik a valóság. Bartók félelmetes zseni volt, amit könnyű kimondani, és mindenki bólogat, hogy persze, igen, tudjuk. Érdekes, hogy a zsenije nemcsak a nagy műveknél, de a legegyszerűbb dallamok feldolgozásainál is megmutatkozik, a népdalfeldolgozásai tele vannak eredeti ötletekkel, váratlan és megmagyarázhatatlan zenei megoldásokkal. Utánozhatatlan dolgokat művelt. A jazz és Bartók tehát tökéletes párosítás: a zongoradarabok trióra hangszerelve még karakteresebben szólnak, a nagyzenekari művek és a népdalfeldolgozások új arcukat mutatják, miközben végtelen teret adnak az improvizációnak. Ez a fajta idézőjelesen közös munka csupán annyiban igaz, hogy minden perc után, amit együtt tölt az ember a partitúrával, csak arra jó, hogy egyre kisebbnek érezze magát. Ráadásul a Zeneakadémia nagyszínpadát Bartók Béla avatta fel anno, tanított is ott, éppen ezért különösen nagy a nyomás rajtunk, hogy a Bartók-átdolgozásokat méltóképpen adjuk elő.

– Milyen koncertre számítson a közönség?

– Semmiképpen se várják tőlem, hogy úgy játszom a darabokat, mint egy klasszikus zongoraművész, hiszen mi, jazz-zenészek egészen más irányba gondolkodunk. A koncertünkön, mint eddig, most is bármikor lehet tapsolni, nincs szabályozva a tetszésnyilvánítás, ami, úgy tapasztalom, felszabadítóan hat a közönségre. Olyan műveket hallhatnak majd, amik ritkán csendülnek fel egy koncerten. És nemcsak a Zeneakadémia nagytermébe, hanem kisebb jazzklubokba is elvisszük Bartókot, ami a triónak, a műveknek és magának a klasszikus zenei műfajnak egyaránt jót tesz – leginkább azért, mert az elmúlt évtizedekben értékes művészek és értékes művek csak egy igen szűk körhöz szóltak. És azt is remélem, meggyőzzük az embereket: a jazz mellett érdemes klasszikus zenei koncertre is ellátogatni.