Jó lenne, ha újból a saját életünket élhetnénk

– Karácsony Gergelyt már a budapesti főpolgármesterré választása utáni első interjújában arról is kérdezték, lesz-e váltás az Újszínház élén, vagy ön kitöltheti rendben a második ciklusát. Meglepődött?

– Természetesen nem. Annak idején rólam már Daniel Cohn-Bendit is beszélt az Európai Parlamentben, hozzá vagyok szokva, hogy bármit is teszek, szálka maradok egyesek szemében. Akkor sem értettem, és most sem értem, mi ennek az oka, és hogy ezekben az időkben, amikor annyi probléma van egész Európában, miért pont Budapest második legkisebb színházának a sorsa látszik ennyire kardinális kérdésnek.

– Sejtése csak van…

– Mondjuk úgy, a különlegességünk bizonyítékát látom a fel-fellángoló támadásokban: az, hogy az Újszínházban vállaltan csak magyar szerzők darabjait játsszuk, nem illik bele a ma divatos színházi táncrendbe. Más magyarázat nincs, hiszen a legelső megválasztásomkor, 2012-ben kiabált jóslatok nem igazolódtak be, nem masíroztatok barnaingeseket az Andrássy úton, és a nézőterünk sem kong az ürességtől. Sőt, az adatok feketén-fehéren azt mutatják, hogy egyre többen kíváncsiak az itt folyó munkára, azaz egyre több az olyan, akitől nem idegen a fő célom: a magyar ember szeresse meg a magyar szerzőket. Hozzátehetném, hogy újra. Szokás megfeledkezni róla, de bizony voltak olyan időszakok itthon, amikor a hazai szerzők darabjaira tódult a közönség. Szinte ünnepnek számított egy-egy Herczeg Ferenc-, Molnár Ferenc- vagy Móricz-bemutató, sőt, még a kommunizmusban is nagy keletje volt többek közt Szabó Magdának, Illyés Gyulának és Németh Lászlónak. Csurkáról nem is beszélve, ő repítette a Vígszínházat és minden más teátrumot, ahol a darabjait játszották.

– Csak hogy a számoknál maradjunk: a 2019. júniusi jelentésük szerint a tavalyi évadban 289 előadás volt az Újszínházban több mint hatvanezer néző előtt, ami közel 95 százalékos látogatottságot jelent. Elégedett?

– Egy színházigazgató soha nem lehet teljesen elégedett, de azért persze örülök. Nemcsak annak, hogy egyre népszerűbbek vagyunk, hanem annak is, hogy kiváló a repertoárunk, tobzódunk a jobbnál jobb előadásokban. Ezek ráadásul nem pusztán a színházi szórakozásról szólnak, mélyek, tartalmasak, sőt, valamiképpen még a diákok iskolai tanulmányaihoz is hozzátesznek. Több olyan darabot tartunk folyamatosan műsoron, mint például A kőszívű ember fiai, amelyek kapcsolódnak a kötelező irodalom-tananyaghoz. Mert igenis megy együtt ez a kettő: lelkileg nemesedni, és közben akár egy jót nevetni vagy sírni. Magyar szerzők művei által is. De, visszatérve a nézőszámokra, muszáj kiemelni, hogy az először 2014-ben megrendezett Keresztény Színházi Fesztiválunk idén már majdnem 103 százalékkal ment, esténként pótszékeket kellett betenni. Ez mindennél beszédesebb válasz arra, van-e baj az Újszínházzal.

– Az úgynevezett szakma szerint mégis mintha nem is léteznének, az előadásaikról nem igazán olvasni sem jó, de még rossz kritikákat sem, ajánlókat is csak elvétve. Ennek mi az oka?

– Ezt a fajta ellenük irányuló, központilag vezérelt vagy önkéntes bojkott soha nem érdekelt, mert csak elvonná a figyelmemet a lényegtől, attól, hogy jó magyar szerzők jó magyar előadásait játsszuk élményszerűen és megtisztítón. Emellé csak halkan jegyzem meg, hogy Magyarországon eleve már évtizedek óta hiány van igazi, elemző, önmagában is élvezetes színházi kritikából. Ezen a területen, ahogyan sajnos sok másikon is, a felületesség, a silányság, a pongyolaság és a hozzá nem értés uralkodik.

– Az itteni színészeknek sem fáj ez a, fogalmazzunk így, szakmai lenézés, másodvonalba sorolás?

– Ez is inkább általános jelenség, hogy nem vesznek tudomást a színészekről, pedig ha az ember elmegy bármelyik teát­rumba Békéscsabától a budapesti Katonáig, a nagyközönség számára alig ismert művészek világra szólót alkotnak. Ma viszont csak annak a színésznek van értéke, akit szinte le sem lehet vakarni a tévé képernyőjéről, ahol mindig ugyanazok a bornírt, unalmas és színészileg is gyakran kétes tehetségű arcok köszönnek vissza. De ez sem érdekel. Mert azt látom, hogy az én színészeim szép lassan felül tudtak-tudnak emelkedni mindezen, és elkezdték becsülni magukat. És nem azért, mert én ezt sulykoltam a fejükbe, hanem mert maguktól rájöttek, micsoda rang és milyen izgalmas kihívás egy Tamási Áront vagy egy Herczeg Ferencet játszani. Utóbbiról nem túlzás azt állítani, hogy a világirodalom egyik legjobb, legelegánsabb drámaírója, és aki az általa megteremtett karakter bőrébe bújik, szinte akaratlanul belekerül ebbe a Herczeg Ferenc-i csúcsminőségbe. Amit aztán a néző is megérez. Olyan ez, mint összehasonlítani a piaci lacipecsenyés körül keringő illatokat a McDonald’s műanyagszagával: mi nem futószalagon gyártott hamburgerrel, hanem valódi húsból készült ínycsiklandó sült kolbásszal, pecsenyével csalogatjuk a vendégeinket.

– Ennek megfelelően Herczeg Ferenctől nem is egy, hanem három darabot tűztek műsorra rövid időn belül: a Bizánc bemutatója még 2018 tavaszán volt, az egykor nagyon népszerű A kék rókáé idén októberben, Az élet kapuja pedig februártól látható majd. Utóbbi egyben ősbemutató is lesz, hiszen a nagy ívű történelmi regényből első alkalommal született színpadi változat.

– Tegyük hozzá, hogy olyan regény ez, amiért annak idején Herczeget háromszor is Nobel-díjra jelölték. Szinte lehetetlen letenni. A történet II. Gyula pápasága idején játszódik Rómában, ahol Bakócz Tamás esztergomi érsek próbálja teljesíteni küldetését, a magyarság és Európa töröktől való megmentését. Ezért akarja megszerezni a pápai trónt. És közben épül a Szent Péter-székesegyház! A történelem azóta is folyton ismétli önmagát, és csak bizakodhatunk benne, hogy egyszer majd a józan ész diadalmaskodik a pénz diktálta érdekek fölött. Mert ez az érdek most a pusztulásba viszi egész Európát. Hamarosan itt a karácsony, de az ember bőre alá bekúszik a félelem, hogy 2019 év után a világnak ezen a részén vajon meddig ünnepelhetjük még szabadon Jézus születése napját?

– Miért ne tehetnénk ezt meg? Mindenki azt ünnepel és úgy, amit és ahogy akar.

– Olyan mondvacsinált és gyáva indokok miatt, hogy a mi örömünk talán sérti más népek és vallási közösségek érzéseit, önként és dalolva mondunk le a saját hagyományainkról, szakítjuk le magunkat a természetes gyökereinkről. És közben nem vesszük észre, micsoda ócska hazugságokkal etetnek minket. Hiszen hogyan is sérthetné a földön bárhol bárki érzékenységét Jézus születése, amikor ő a szeretet hirdetője, a kereszténység pedig erre a szeretetre és a természetes életre épülő, életigenlő vallás? És ha 2019 évig nem zavart senkit, hogy a keresztény világ karácsonykor Jézust köszönti, miért pont most lenne ebből probléma? Jó lenne, ha észhez térnénk, és újból a saját életünket élnénk. Legalább mi itt, Magyarországon, folytatva és értékelve a szerény, de biztos növekedést.

– Önnek milyen lesz az idei karácsony?

– Újra kell zsindelyezni a házam tetejét. A szükséges fazsindelyt viszont csak Erdélyben gyártják, úgyhogy még az is lehet, hogy elmegyünk oda karácsonyozni. Bevesszük magunkat a Hargita aljába valami jó kis panzióba, kimegyünk a csípős hidegbe, ott kifagyunk, aztán bejövünk, hörpintünk valamit, beszélgetünk, bölcsködünk, sokat nevetünk, és várjuk együtt a Megváltót.