Talán még egyetlen magyar mozgókép sem festett olyan őszinte képet a plázák és konditermek között idejük nagy részét a közösségi oldalakon töltő, kulturális vákuumba beszippantott fiatalokról, mint az RTL Spike-on sugárzott Pumpedék. A műsor szociográfiaként is megállja a helyét, az általa bemutatott karakterekkel azonban tovább népszerűsíti az ösztönlényéletmódot a szereplőkhöz hasonló intelligenciájú nézők között.

– Te mivel foglalkozol? – érdeklődik a pedikűrös lány a vendégétől körömfestés közben.

– Jogász vagyok.

– Jógával foglalkozol? – kérdez vissza, majd elárulja, csupán átmenetileg dolgozik a szalonban, mert híres énekesnő akar lenni, de nem a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemre tervez jelentkezni, hanem az X-Faktorba.

Ez a beszélgetés akár a Pumpedékben is elhangozhatott volna, de a valóságban esett meg, erősítve azt a kellemetlen érzést, hogy akármennyire szeretnénk hátradőlve röhögni a műsor kőbunkó szereplőin, hiszen csak egy televíziós show-t bámulunk, a benne lévő karakterek napjaink típusfigurái. A főszereplő egy huszon­éves aluliskolázott srác, akit nem érdekel egyéb, mint hogy rendesen ki legyen dolgozva a teste, és ne kopjon le a bőréről a szoláriumbarnaság. Hogy minél több nőt cserkésszen be, jó sok pénze legyen, de dolgozni lehetőleg egy napot se kelljen érte. És celebbé váljon. Utóbbi pedig azért fontos, hogy az előbbiek még olajozottabban és könnyebben működjenek.

A celeblét pedig azt jelenti, hogy valaki a puszta létezéséből él: a média végigköveti az életét, teljesítmény nem szükséges hozzá. És ezt Pumped Gabó (Kigyúrt Gabó) tökéletesen megvalósította. Lement a Balaton Soundra néhány évvel ezelőtt, gyúrás közben lejtett egy kis táncot, ezt az Index felvette, az ország körberöhögte, egy producer pedig az RTL Spike-nál meglátta benne a lehetőséget arra, hogy a tőmondatokkal is hadilábon álló fiúra építve másfajta Győzike-realityt csináljon. A számítás bejött: olcsó költségvetés, relatív nagy nézettség és erős hátszél a bulvárlapok részéről.

Meg kell hagyni, a maga módján működik a sorozat. Ahhoz, hogy véleményt alkossunk egy levesről, nem kell befalni az egész tálat, elég csupán néhány kanállal belekóstolni. Esetünkben is ez volt a terv, csak néhány részt gondoltunk megnézni, de az első adástól kezdve beszippantott a műsor, és falni kezdtük, végül két nap alatt az összes eddigi epizódot ledaráltuk. Nem lehetett abbahagyni, csak bámultunk, mint hal a szatyorban, mert amikor azt hittük bizonyos jeleneteknél, hogy ennél prosztóbb húzással nem állhatnak elő a készítők, akkor mindig tudták, hogyan lehet rátenni még egy-két lapáttal. A saját magunkon végzett emberkísérletnek pedig egészen érdekes hatásai voltak.

Egyrészt kinyílt a világ. Korábban, ha például a Westendben akadt dolgunk, céltudatosan haladtunk az üzletek között, fülhallgatóval negligálva a környezetet, ezt követően azonban ez nem ment: hirtelen mintha egy rossz álomba kerültünk volna, mindenhol Pumped Gabó-szerű figurák bújtak elő, ott voltak a mozi mosdójában, a mozgólépcsőn csoportosan szállingóztak fel-alá, pólókat válogattak a ruhaboltban, amelyeket nem a próbafülkében, hanem az üzlet közepén próbáltak fel félmeztelenre vetkőzve, majd a bevásárlóközpontot elhagyva is körbevettek minket. És rájöttünk, nem hirtelen szaporodott el ez a típusfigura, mint a gomba esőzés után, eddig is köztünk éltek, csak korábban elefántcsonttoronyba zárva nem érintkeztünk velük.

A másik érdekes hatás pedig, hogy bár soha nem sejtettük volna, elkezdtük csodálni azon bulvárlapok dolgozóit, akik már a címben is nemi szerveket emlegetnek – nehéz feladat ugyanis úgy idézni a sorozatból, hogy még a nyomdafesték határain belül maradjunk. Hiszen alig hangzik el benne olyan mondat, amelyben ne szerepelne egy-egy szexualitással kapcsolatos kifejezés, de nem magára az aktusra, hanem egy adott emberre szinekdochészerűen használva.

Az első rész azzal indít, hogy a címszereplő vacsorázni hívja barátnőjét, a tíz évvel idősebb fitneszbikini-modellt, Ágit, amikor a srácnak telefonos üzenetet küld a barátja, a Való Világ valamelyik szériájának nyertese, egy bizonyos Soma, hogy menjenek bulizni. Változik a terv, aminek a lány persze nem örül. A későbbi epizódokban tovább fokozódnak az indulatok. Pumped Gabó képtelen felfogni, hogy a nő kettesben töltött időre vágyik, amikor végre étterembe viszi, akkor is odarendeli cimboráját. Persze Áginak sincs több esze, különben nyilvánvalóan nem lennének elvárásai egy olyan sráccal szemben, aki kettőig sem tud számolni és a kockás hasán túl más tőkéje nincs.

A bomba nem sokkal később robban, Gabó megismer Somán keresztül egy szintén való világos csajt, és már éppen le is fektetné, amikor hirtelen rossz néven szólítja meg a lányt, aki erre elviharzik, a smárolásukról készült felvételt azonban elküldi a Velvetnek, így aztán Gabó hűtlensége rögtön kiderül. A fiú eleinte nem érti, mi a probléma, mondván, ilyenek a szerelmesek, néha megcsalják egymást, aztán kibékülnek, Ági azonban egy fokkal merevebben fogja fel mindezt. Ő is randizgatni kezd más kigyúrt fazonokkal, de idővel megenyhül, mert Gabó meglepi egy velencei utazással.

Ezután két részen keresztül követhetjük, ahogy a historikus olasz épületekről a fiúnak folyamatosan az Assassin’s Creed nevű számítógépes játék ugrik be, amikor pedig betévednek egy múzeumba, a legtöbb festményt elintézik azzal, hogy ilyet másnaposan is tudnának pingálni. Aztán egy gondolán ülve Gabó hirtelen elárulja Áginak – aki arra gondol, mindjárt el lesz jegyezve –, hogy munkát vállalt Siófokon egy bárban. Erre végképp elpattan a húr, a lány nem bízik örökké csajozó barátjában, szakítanak, és a második évad elején még mindig külön utakon járnak. A lány párhuzamosan egy gazdag férfival és egy együgyű fiatal sráccal randizgat, Gabó pedig Somával együtt állásinterjúzza a jövendőbeli alkalmazottakat – természetesen nem elsősorban a szavak szintjén, sokkal inkább a leendő munkaerő fizikai adottságainak szemrevételével.

A Pumpedék világában ugyanis a szereplők csak az utóbbi koordinátarendszerében gondolkoznak. Amikor a figurák verbálisan bántják egymást, akkor a férfiak olyanokat vágnak a nők fejéhez, hogy felszedtél pár kilót, vagy nem elég mély a dekoltázsod, míg a nők azzal támadják az adott fiút, hogy le van eresztve az izomzatod, vagy túlságosan fehér a bőröd. A barnító spréből egyébként részenként legalább egy flakonnal fújnak magukra, a három-négy tőmondatból álló kiadós beszélgetéseket pedig azzal zárják, hogy „igyunk erre egy pohár fehérjeturmixot.”

A nőket a modellszakma által már hosszú évtizedek óta sújtja a testképzavar, most azonban a férfiak is célponttá válnak. Mindezt a nyáron bemutatott Baywatch-film is illusztrálja: amíg az alapul szolgáló anyasorozat még a színésznők idomaira koncentrált, az újragondolt verziót már a testépítősen kigyúrt Dwayne Johnson és a szálkásan izmos Zac Efron felsőtestével adták el – kijelölve ezáltal a két lehetséges „jópasi verziót” mind a lányok, mind az ezeknek megfelelni akaró fiúk számára.

Ezek a trendek megkerülhetetlenek Pumpedéknál, akárcsak az Y és Z generáció jelentős részénél. Míg a legtöbb valóságshow és reality olyan környezetbe és helyzetekbe kényszeríti bele a szereplőket, amelyek teljesen életidegenek, addig az említett műsor valamennyire hitelesen mutatja be azt a nemzedéket, amelyik mielőtt hozzányúlna egy ételhez, előbb lefotózza és felrakja az Instagramra.

Alaptétel, hogy a kereskedelmi csatornák nem kielégítik, hanem megteremtik az igényeket – amelyeket aztán ki is szolgálnak. A különböző valóságshow-k és realityk évadról évadra, illetve a műfajban az újabb versenyzők úgy próbálják fenntartani a figyelmet, hogy merészségben a korábbiakra igyekeznek rákontrázni. A „merészség” szó azonban esetükben kizárólag a „közönségesség” fokozását jelenti.

A kereskedelmi televíziók és a bulvárlapok mindezt már feneketlen mélységbe juttatták. Előbbiek a műsorok megteremtésével, utóbbiak pedig azok reklámozásával. Hiába a gúnyolódás, ha például a bulvárlapok szerzőinek egy része alig haladja meg a műsor szereplőinek szellemi és ízlésvilágát. Elég csupán megnézni a 24.hu videóját, amelyben interjút készítenek Pumped Gabóval: az első felében próbálnak belőle idiótát csinálni, később azonban már együtt táncolnak vele a Balaton Sound nagyszínpada előtt. És szándékosan hallgatnak a televíziók igényteremtő mechanizmusáról: az elvált szülők és a magukra hagyott, a mesterségesen generált konzumidiotizmus által befolyásolt fiatalok korában a teljesítmény nélküli ösztönlényként viselkedő celebeket a középpontba állítani egyenlő egy fejsimogatással az azonos kulturális szinten lévő tizenévesek számára: „jók vagytok ti így, felesleges erőltetni magatokat.”

Német Dániel