Soha nem árt elégszer tisztázni, mit jelent Jézus és egy híján tizenkét apostolának galileai származása. A rómaiak által Galileának nevezett tartományról az első században élt zsidó történetíró, Josephus Flavius „A zsidó háború” című művéből megtudjuk, hogy e föld neve valójában „Galil hag goyim”, azaz a „nemzsidók földje”, melyről így ír: „Skythopolis (azaz a szkíták városa – a szerző megj.) mellett húzódik a Jordán-folyóig… igen kis terjedelmű és környékük nem zsidó” (Flavius, Josephus – A zsidó háború, ford.: Révay József).

Így már jól érthető, hogy miért nem szól Jézus a zsidókkal beszélvén soha a „mi törvényeinkről”, hanem mindig „a ti törvényeitekről”: „Hát nincs megírva a ti törvényetekben…?” (János, 10:34), vagy „Márpedig a ti törvényetek is azt mondja, hogy két embernek a tanúsága érvényes” (János, 8, 17).

Az is érthetővé válik, hogy miért különbözteti meg Jézus olyan élesen a maga Mennyei Atyját az őt támadó Zsidó Nagytanács és ügynökeik legfőbb urától: „Én azt mondom, amit az én Atyámnál láttam, és ti is azt teszitek, amit a ti atyátoktól hallottatok.” „Ti atyátoktól, az ördögtől származtok, és atyátok kívánságait akarjátok teljesíteni. Embergyilkos volt kezdettől fogva, és nem állt meg az igazságban, mert nincs benne igazság. Amikor a hazugságot szólja, a magáéból szól, mert hazug, és a hazugság atyja.” (János, 8: 38, 44)

Térjünk vissza a musical témájára, Jézus szenvedéstörténetére, amiről az Evangélium így ír: „Üldözőbe vették a zsidók Jézust, és meg akarták őt ölni” (János, 5:16) „A zsidók szolgái megfogták Jézust és megkötözték” (János, 18:12), „Ha ebből a világból volna országom, harcra kelnének szolgáim, hogy ne kerüljek a zsidók kezére.” (János, 18:36)

Ehhez képest nem a címadó Jézus Szirtes Tamás színpadi értelmezésének főhőse, hanem az árulója, aki, mint neve is mutatja, a tizenkét apostol közül az egyetlen, aki nem a „gójok földjének” szülötte. Jézus így szól róla apostolaihoz: „»Nem tizenkettőtöket választottam ki? De egyikőtök ördög.« Júdást értette rajta, az iskarióti Simon fiát. Mert ő lett az árulója, egy a tizenkettő közül.” (János, 6:70-71)

Ezzel szemben Szirtesnél Júdás igazi kávéházi liberális intellektuelként jelenik meg, aki azért aggódik, hogy Jézus túl radikális. Ezt az apostolok „pénzügyi szakembere” már nem nézheti tétlenül. Felkeresi a nagy Szanhedrint, a kiválasztottak titkos tanácsát, s megérdeklődi, mennyi pénz üti a markát, ha elárulja nekik Jézust: „»Mit adtok nekem, ha kezetekre adom?« Azok harminc ezüstöt fizettek neki.” (Máté, 26:15)

Jézus tudja, hogy milyen gyilkos szervezkedésben segédkezik az őt eláruló tanítvány. Így szól Júdásról: „jaj annak az embernek, aki elárulja az Emberfiát. Jobb lett volna neki, ha meg sem születik.” (Márk, 14:21).

Jézus figyelmeztetése ellenére is feláll Júdás az utolsó vacsora asztalától, hogy elárulja az őt is tápláló isteni tanítót és megszolgálja a Szanhedrin vérdíját.

Bár a Mester elhurcolása után Júdás már homályosan sejti, hogy nem egészen kóser, amit tett, mégsem Jézushoz és Mennyei Atyjához esedezik bűnbocsánatért, hanem a zsidók főpapjai előtt sajnáltatja magát. De ezek nemigen pátyolgatják immáron szükségtelenné vált III/III-asuk feldúlt lelkét. „Erre az ezüstöt beszórta a templomba, aztán elment és felakasztotta magát. A főpapok fölszedték a pénzt, de úgy vélték: »Nem szabad a templom kincstárába tenni, mert vér díja«”. (Máté, 27:5-6)

Az Apostolok Cselekedeteiből pedig még azt is megtudjuk a kárhozatra ítélt Júdásról, hogy: „Gonoszsága bérén telket szerzett magának, amikor pedig lezuhant, kettérepedt és kifordultak a belei.” (ApCsel, 1:18)

Ezután következett az, ami miatt e sorok szerzője a meggyalázott kereszténység nevében tollat ragadott: Szirtesnél nem Jézus támad föl, hanem az örök kárhozatra ítélt Júdás. A címszereplő Jézus megalázva, megostorozva, megköpködve, szörnyű szenvedések közepette kereszthalált hal, s ezzel vége. Többé nem látható a színpadon (a tapsrendi felállást leszámítva). Ezzel szemben a valóság ez: „Miután a hét első napjának reggelén feltámadt, először Mária Magdolnának jelent meg, (…) Végül a tizenegynek jelent meg, amikor egyszer asztalnál ültek. Szemükre vetette hitetlenségüket és keményszívűségüket, hogy nem hittek azoknak, akik feltámadása után látták.” (Márk, 16: 9, 14)

A Madáchban nincs feltámadás. A rendező azonban nem elégszik meg Jézus feltámadásának elsikkasztásával. Helyette árulója, az ördögi Júdás jelenik meg, egész testét csillogó fény övezi, miáltal ő lesz a „fénytestben feltámadott”. Ő lesz a megdicsőült, aki elégtétellel nyugtázhatja, hogy a Szanhedrin által felheccelt „Feszítsd meg!”-et ordító tömeg nyomására megvalósul az istenkáromló cél. Durván eltérve a musical eredetijétől, Szirtes fergeteges táncbetétet rendez Júdásnak, és így a szó szoros értelmében Júdásé az utolsó szó. Ő kapja a nagyérdemű vastapsát is, sőt ő az, aki a tapsrend végén széles gesztussal a színpadról a főszereplőket, köztük Jézust, letessékeli a színről: mehettek.

Vajon azt is ugyanilyen tomboló lelkesedéssel fogadná a tisztelt nagyérdemű, ha a Madách Színház – bocsánat, hogy Jézust egy halandóval hasonlítom össze – egy másik, mondjuk Anna Frankról írt és rendezett musicalje végén egy hasonlóan fergetegesen táncoló és remek hangú énekes a fénytestében feltámasztott náci lágerparancsnok szerepében ünnepeltetné magát áldozata helyett?

Héjj Andreas