– Korán eldöntötte, hogy pap lesz?

– Egyáltalán nem. Nem voltam igazán jó tanuló, gondot is okozott az iskolában, hogy hogyan tovább. Szerettem volna pincér lenni, de a Felvidéken, aki ezt a szakmát választotta, annak szlovákul is kellett tudni, csakhogy az én falum színmagyar volt, így aztán nem is mentem el felvételizni. Nem tudtam, mi legyen. A padtársam javasolta, hogy menjünk el mezőgazdasági szakmunkásképzőbe, milyen jó lesz, hogy meglesz a jogosítvány motorkerékpárra, traktorra, és oda nem is kell felvételizni. Ugye tizenöt éves fejjel az ember még így gondolkozik. Csakhogy az első évben már éreztem, pályatévesztett vagyok, éreztem, hogy nem akarok gépekkel foglalkozni, de már nem volt mit tenni. Szüleim is mondták, hogy ha nem tanultál, fiam, akkor a két kezeddel fogod a kenyeredet megkeresni. Hogy ezt a pályatévesztést valamennyire ellensúlyozzam, máshol kerestem sikerélményeket: táncolni kezdtem, öt évig versenytáncos voltam, közben játszottam egy fúvószenekarban a faluban mint klarinétos, és ahogy megalakult a színjátszó csoport, abban is részt vettem. 1988-ban bevonultam katonának, az akkor még Csehszlovák Szocialista Köztársaság hadseregébe, és már ott elhatároztam, hogy valamit változtatok az életemen, nem megyek vissza a mezőgazdaságba. Hivatásos katona nem akartam lenni, de azt tudtam, hogy valami más kellene, nem az, amit addig csináltam. Szüleim és testvéreim is tudták, hogy vívódom, keresem a helyemet az életben, keresem a célomat. Egyszer az egyik nővérem olvasta az újságban, hogy a Révkomáromi Magyar Színház felvételt hirdet éppen az én korosztályomnak, feltétel, hogy az ember tudjon táncolni, játsszon legalább egy hangszeren, és énekeljen. Na, gondoltam, Feri, megfogtad az Isten lábát, micsoda karrier lesz, tudok táncolni, játszom klarinéton, még énekelek is, ha megerőltetem magam, biztos, hogy sikerem lesz. Mindjárt írtam is nekik, de visszaírtak, hogy sajnos, csak érettségivel vesznek fel, nekem pedig az nem volt. Nagyon elkeseredtem, szemrehányást tettem magamnak, Istennek, hogy hol lehetnék már, a traktorról mindjárt átléphetnék a színpadra – akkor még nem tudtam, hogy Istennek más tervei vannak velem. Érdekes belegondolni, hogy ha lett volna érettségim, most talán színész lennék. Mikor letelt a katonai szolgálatom, hazamentem, és a mezőgazdaságban maradtam, továbbra is traktoron dolgoztam, de erősen bennem élt az az érzés, hogy valami más kellene, folyton csak mart belülről, nem tudtam, mi legyen. Addig, addig, míg megbetegedtem lelkileg, sokszor pánikba estem, félelmeim voltak. Egyik nap hazamentem a munkából, éppen olyan időszak volt, hogy reggeltől estig dolgoztunk, igen fáradt voltam, gondoltam, beveszek egy aszpirint. Olyan rosszul lettem, hogy mentő vitt a kórházba, erős szívdobogásom lett, azt hittem, meghalok. Ez a rosszullét később többször megismétlődött sajnos. De lehet, hogy nem is sajnos, mert igazából itt nyúlt bele Isten az életembe.

– Mi változott az életében?

– Vallásos családban nevelkedtem, szüleim, testvéreim vallásosak, de felnőve már kissé eltávolodtam a vallástól. Csak ahogy egyre többször ismétlődtek a rosszullétek, többször volt halálfélelmem, egyre jobban elgondolkoztam fiatal ember létemre a halálon. Mi lesz, ha Isten elé kerülök? Fölkerestem egy atyát, életgyónást végeztem, és attól kezdve jártam hozzá havonta gyónni, beszélgetni, így lassan-lassan oldódott bennem a feszültség, és megértettem, hogy mi az élet értelme. Legalábbis számomra, de azt hiszem, minden keresztény számára. Ahogy szent Pál mondja, ha Krisztus nem támadt fel, akkor mi sem támadunk fel, akkor átvertek bennünket. Megnyugtatott az a tudat, hogy ha meghalok is, az csak átmenet egy másik létbe. Kezdtem komolyabban foglalkozni a vallással, jártam egy keresztény közösségbe, akik zarándoklatokon, ifjúsági találkozókon vettek részt. Ritkán mehettem velük, mert közben, hogy el ne felejtsem, vőfélykedtem a faluban, évekig majdnem minden hétvégén lakodalomban voltam.

– Végül mi hozta meg a fordulatot?

– Meghívták azt a keresztény közösséget, amelyikbe jártam egy találkozóra Budapestre 1991 szilveszterére és újévre. Akkor azt mondtam, bármi történik, én arra a találkozóra elmegyek, mert biztosan éreztem, hogy már nem tudok úgy tovább élni, ahogy addig éltem, éreztem, hogy Isten mást akar. Már komolyabban vettem a vallást, tudtam, hogy nem maradhat így az életem, de nem tudtam még, hova, merre és hogyan lépjek. Ezt a rendezvényt, ami valójában egy európai ifjúsági találkozó, mindig valamelyik európai fővárosban rendezik, még Roger testvér indította el Franciaországban, és mindig óriási az érdeklődés iránta, tízezrek vesznek részt rajta. Mély benyomást tett rám az a lelkiség, amit ott tapasztaltam, és egyre erősödött bennem a belső hang, már biztos voltam benne, hogy valamilyen formában az egyházi szolgálatot kell választanom. Azt tudtam, hogy érettségi nélkül pap nem lehetek, de szerzetes testvér igen, és akkor már döntöttem, hogy ez lesz az én utam. A találkozó után hazajöttem, és elmentem az atyához ezekkel a gondolatokkal. Ő, ismerve a természetemet, a gondolkodásomat, a verbitákat ajánlotta, az Isteni Ige Társaságát. Elmondta, hogy misszionáriusi munkát végeznek, és rövid kiképzés után csatlakozhatok hozzájuk, nem kell, hogy pap legyek. Nem sokáig gondolkodtam rajta, körülbelül két hétig, írtunk Losoncra, ott van egy nagy háza a rendnek, egy noviciátus, mindjárt válaszoltak is magyarul, örömmel fogadtak.

– Hogyan fogadták a döntését a szülei?

– Itt jön a csattanója a dolognak. Már sokszor volt eszemben, hogy megmondom a szüleimnek, neki is készülődtem, de mindig inamba szállt a bátorság. Ekkor eljött az a nap, illetve este, mikor végre el kellett mondani. Édesanyám éppen a konyhában dolgozott valamit. Az anyai szív valahogy megérezte, kérdezte is tőlem édesanyám, mi van velem, mert az utóbbi időben valahogy furcsának lát. Mondtam, hogy szeretnék mondani valamit, csak várjuk meg, amíg bejön apu. Belépett, és mikor meghallotta, hogy mondandóm van, rögtön azt kérdezte, hogy csak nem nősülnöm kell? Mondtam, hogy nem, hanem szeretnék beállni missziós testvérnek. Édesanyám kisebb sokkot kapott, édesapám csak megfordult, és már folytak a könnyei, az egész család belebetegedett. Ekkor árultak el egy titkot. Édesanyám már harminchét éves volt, mikor a szíve alatt hordozott, mikor megszült 1969-ben. Sokan mondták a szüleimnek, hogy talán megbolondultak, hogy ilyen idők járnak, és ők mégis vállalják az ötödik gyereket. De ők azt válaszolták, nem lesz semmiféle abortusz, ha négy gyereket fölneveltek, fölnevelik az ötödiket is, mert a gyermek Isten ajándéka, és úgy fogadják el, ahogy ő adta. Mikor édesanyámat vitték a szülészetre, éppen Krisztus testének és vérének ünnepe volt. Édesapám azt imádkozta, hogy akár fiú leszek, akár lány, mint utolsó gyermeket, felajánl Istennek. De ezt soha nem mondták meg, nem akarták, hogy kényszerből vagy külső hatásra válasszam ezt az utat, hanem, csak ha Isten is úgy akarja. Aztán, ahogy teltek az évek, el is felejtették, nem is számítottak rá, hogy beteljesül. Ez egyben tanúságtétel is, hogy ha Istentől valamit őszintén kérünk, akkor megadja. Nem akkor, mikor mi szeretnénk, hanem ha eljön annak az ideje.

– Hogyan vált pappá, és hogy érez most a családja, különösen, hogy két évvel ezelőtt, ilyen fiatal korban, harmincnyolc évesen magyarországi tartományfőnök lett?

– Azóta sok minden változott, most már örülnek, hogy pap vagyok. Mikor fölvettek a rendbe, fél évig jelölt voltam, azalatt konyhában dolgoztam, aztán novícius lettem. Akikkel együtt kezdtem, azok ma szerte a nagyvilágban szolgálnak, Kenyában, Mexikóban, Pápuában, még itt a közeli Németországban is. Mikor letettem az első fogadalmat 1993-ban, megkérdezték, mégis mit szeretnék csinálni. Mezőgazdasági szakmunkásképzővel nem sok feladatot tudtak volna adni, de katona koromban másfél hónapig dolgoztam a gyengélkedőn, és az egészségügy nagyon megtetszett. Arra gondoltam, hogy ha missziós testvér lennék, ezen a területen szívesen dolgoznék. Az akkori tartományfőnök helyeselte ezt, így kerültem Kelet-Szlovákiába öt évre, közben Eperjesen elvégeztem az egészségügyi szakközépiskolát, és dolgoztam a kórházban betegápolóként. Az érettségi előtt két évvel már járt az agyam, hogy így mondjam, gondoltam, hogy jó lenne Magyarországra jönni, ha végzek az iskolával. Meg ha már le tudok érettségizni, ráadásul szlovák nyelven, akkor biztosan el tudnám végezni a teológiát is magyarul. Ez mocorgott bennem, mondtam is egy-két atyának, de nemigen bátorítottak, azt mondták, ne is említsem a tartományfőnöknek, mert ők inkább arra számítanak, hogy az idős atyákat fogom ápolni a rendházban. Istenre bíztam a dolgot, azt mondtam magamban, ha ő azt akarja, úgyis pap leszek. Mikor már az örök fogadalom előtt álltam, éppen akkor igen nagy szükség volt a rend magyarországi megerősítésére, nagy létszámhiány volt, ezért könnyen teljesítették a kérésemet, hogy ide kerüljek. Hamarosan beiratkozhattam a teológiára, ahol 2005-ben végeztem, odahaza szenteltek pappá. Két éve választottak meg a rend magyarországi tartományfőnökévé három évre, ami egyszer meghosszabbítható. Igen nagy feladatnak éreztem, még most is egy kicsit, bár nem nagy a rend, harmincheten vagyunk összesen.

Boros Károly