– Mennyit tud a családjáról?

– Nem sokat. Egy kis faluban születtem Oroszországnak azon a részén, az Ural régió Permi területén, ahol sok finnugor törzs él. Édesapám tanító volt, édesanyám kórházi nővér – de ez talán nem érdekes. Érdekesebb, hogy az a gyanúm, van bennem valami finnugor vér. Megmondom, hogy miért. A családi nevem miatt jutott eszembe, hogy gondolkodjak. A név általában is érdekes dolog, de az én nevem ludat jelent. Nálunk nagyon sok a madár név: Lebegyev – hattyú, Voronov – holló, Varonyin – varjú, Szokolov – sólyom, aztán veréb, daru és így tovább, lehetne folytatni sokáig. Elég későn tudtam meg, hogy a finnugor törzseknek sokszor madár volt a totemállatuk. Mikor a személyi igazolvány bevezetése miatt a finnugor törzsekhez tartozóknak orosz nevet kellett adni, gondolkodtak, milyen nevet adjanak. Úgy döntöttek, mindenkit a totemállatáról neveznek el. Például amelyik törzsnek a sólyom volt az állata, azok lettek a Szokolovok, azt hiszem, ugyanígy vagyok én Guszev. Próbáltam utánajárni, de a szovjet időkben az emberek inkább elfelejtették a múltjukat, nem tudtam kideríteni semmit. Édesanyám is alig tud valamit az ő édesapjáról, és csak pár éve tudtam meg, hogyan hívták nagyanyámat. Azt hiszem, ez általános következménye a szovjet történelemnek. Sajnos.

– Hogyan került kapcsolatba a magyar nyelvvel?

– Hogy a magyar nyelvvel kezdtem foglalkozni, az teljes véletlen. Persze, ha a fentieket számításba vesszük, lehet, hogy nem teljesen az. A moszkvai egyetemen orosz nyelv és irodalom tanári szakon végeztem, akkoriban érdekelt a bolgár nyelv is, aztán valahogy magyarul kezdtem tanulni. De megmondom őszintén, az egyetemen nem sokat tanultam belőle, viszont utána Kárpátaljára kerültem tanítónak egy magyar faluba. Akkor még, 1961-ben sem a szülők, sem a gyerekek nem tudtak sem ukránul, sem oroszul, csak magyarul. Nem volt külön tanterv magyar gyerekek számára, úgy kellett tanítanom őket, mintha oroszok lennének. Úgyhogy nekem kellett megtanulnom magyarul. Az alapok megvoltak, és egy paraszt családnál laktam, ott másképp nem is lehetett beszélgetni, csak magyarul tudtunk szólni egymáshoz. Nem egészen két évig voltam ott, ezalatt a beszédet már kezdtem jól érteni, és a nyelvtudásban ez a legfontosabb.

– Hová került Kárpátaljáról, és mikor kezdett fordítani?

– Visszamentem Moszkvába, megnősültem, és a tudományos pályára készülve a magyar irodalommal kezdtem foglalkozni. A kandidátusi dolgozatomat 1969-ben védtem meg, Kassák Lajos volt a témája. Akkor nagyon vonzott az avantgárd – most már nem. Kassák sem annyira tetszik már. Szerintem csinált költészet az, nem igazi. Nem úgy, mint Ady, vagy József Attila. Egyetértünk? Lassanként elkezdtem fordítani is. Mit mondjak, jobban vonzott, mint a tudományos munka, annál is inkább, mert azokban az időkben a kutatás ideológiai munkának számított: a szocializmust kellett keresni a magyar irodalomban, és nemcsak kerestük, hanem meg is találtuk. Muszáj volt. Abban az időben minden nagy könyvkiadónak volt pénzkerete a szocialista országok irodalma számára, és annyit kellett fordítani, amennyi abból kijött. Elsősorban olyan írókat kerestek, akik ideológiailag megfeleltek, így jelent meg Darvas, Mesterházi, Somogyi Tóth Sándor és így tovább, nálunk úgy mondták, a titkári irodalom. Tudniillik mindig az írószövetség főtitkárát kellett elsősorban fordítani. Csakhogy ez a titkári irodalom nem töltötte ki a keretet, ezért becsúszhattak oda mondjuk Németh László, Veres Péter, Szabó Magda és még jó néhányan. Nekem első nagyobb fordításom Szabó Pál Talpalatnyi földje volt, ebből a műből film is készült Magyarországon. Mostanra alaposan elfelejtették őt is meg a regényét is, pedig szerintem nem rossz író. A kilencvenes években szabad lett a világ, akkor már nagyon benne voltam a fordításban, egyre több művet ültettem át oroszra. Nagy élvezettel fordítottam például Németh Lászlót, az Irgalom és a Bűn című regényeit, különösen az utóbbi tetszik nekem. Az elmúlt években Kertész Imre fő regényeit fordítottam, a Sorstalanságot, a Kaddist, az Elszámolást, örömmel foglalkoztam vele, mert jó író.

– Balassit mikor kezdett fordítani, és miért?

– Ez hosszú történet. Volt nálunk egy Nyikolaj Balasov nevű irodalomtörténész – tessék figyelni a nevére is –, sajnos tavaly előtt meghalt. Reneszánsz kutató volt, de ő vezette azt az osztályt is – talán véletlenül, talán nem akadt elég káder, nem tudom –, amelyik a szocialista országok irodalmával foglalkozott. Erre külön osztályt állítottak fel a Gorkij Világirodalmi Intézetben. Ez a Balasov itt járt egyszer egy küldöttséggel, mikor még nagy volt a barátság, és most nem csak formális barátságról beszélek, valóban kedvelték egymást például Sőtér Istvánnal, Klaniczai Tiborral, aki szintén reneszánsz kutató – ragyogó nevek –, ők hívták fel a figyelmét Balassira. Izgatta, és mulattatta, hogy összecseng a nevük. Így lett a motorja ennek a munkának, engem is ő kért fel többekkel együtt, sajnos már nem láthatta meg a kötetet. Már a hetvenes évek végén elkezdődött a munka, aztán meghalt az a szerkesztő és fordító, aki az egészet összefogta, akkor sokáig vártunk, nem történt semmi, már-már úgy nézett ki, hogy a sorozat is megszűnik, amelynek részeként jelent volna meg a Balassi-összes. Akkor Balasov lett a sorozat főszerkesztője, és 2003-ban, Balassi 450 éves évfordulója előtt merült fel benne újra a dolog. Megint előhúzott engem, de akkor már nekem is kellett szerkesztenem a kötetet, fordítottam is, nyers fordításokat is szerkesztettem, minden rám maradt.

– Hányan és hány év alatt fordították le a teljes életművet?

– Ebben az utolsó szakaszban öten dolgoztak, nagyon jó fordítókat sikerült összeszedni. Van egy közöttük, aki szinte teljesen vak, és éppen most készítette el a Himnusz új fordítását kitűnően. Aztán van egy őrületesen tehetséges csaj, huszonnégy éves, én fedeztem föl, illetve remélem, hogy én. Kitűnő verseket is ír, és tud magyarul, mert szlovák csoportba járt az egyetemen, és ott a magyar második nyelvként szerepel. Összesen körülbelül hat évig tartott a teljes munka, most végre megjelent a kötet. Néha szégyenlem, néha büszkén mondom, hogy csak három sajtóhiba van benne.

– Balassin kívül kiktől fordított még?

– A költőket Kassákkal kezdtem, aztán Tóth Árpád, Kosztolányi, Illyés, Weöres Sándor, József Attila következett. Adytól verset nem fordítottam, csak néhány esszét. Prózát különben jóval többet fordítottam, nem is tudnám most fejből mindegyik szerzőt fölsorolni.

– Akadémiai doktori munkájának mi volt a témája?

– A mai magyar irodalom áttekintése a többi szocialista ország irodalmával összefüggésben. Tudom, hogy ez most nem jól hangzik. De nincs másról szó, mint egy országcsoport irodalmáról, amelyet véletlenül szocialista országoknak neveztek, és ma is létezik, és ahol magyarok a szlávok között élnek. Természetes, hogy ezek a kultúrák hatottak egymásra. Ezt vizsgáltam. Nálunk van olyan hülye megközelítés, amelyik ezt a régiót csak szlávnak tekinti. Hát a magyarok is itt vannak! És sokkal nagyobb a különbség mondjuk a bolgár és a lengyel lelkület között, mint a magyar és a lengyel között. Mert hiába, hogy a nyelvek különböznek, de az emberek nem nagyon. Még ránézésre sem lehet különbséget tenni, és a gondolkodásuk is ugyanaz. Én még a magyarok és az oroszok között sem látok számottevő különbséget. Szerintem több rokonság van közöttünk, mint különbség. Egyszer meg is írtam, hogy ha valamilyen varázslat hatására Magyarország és Oroszország helyet cserélt volna, és Oroszország egy pici kis országocska lett volna a behemót Magyarország mellett, senki sem vette volna észre, mert nagyon hasonló a lelkület. Az az idegenkedés, amely volt, és van is, azt hiszem, a politika következménye. A háborúk következménye. A háborúkat pedig nem a népek akarják, nem ők kezdeményezik, hanem a politikusok, a kormányok. De a hozzáállás átterjed a népre is. Azért van ez a kölcsönös idegenkedés, mert az oroszok, ha nyugat felé néznek, inkább távolabbra, a franciák és a németek felé tekintenek, sőt távolabbra még jobban figyelnek, az amerikaiakra. A magyarok is ugye felénk, keletre egyáltalán nem néznek, vagy ha mégis, akkor nagyon messzire, Japánra. Hát ez van. Minden nép, ha ellenségeskedik, akkor a szomszédjával szemben teszi. Szeretni kell minden népet, különösen a kultúráját. Azon keresztül a sajátját is jobban megszeretheti az ember.

Boros Károly