Jutalomjáték

– 2009-ben búcsúkoncertet tartottak, hogyan jött az ötlet, hogy most, a negyedszázados jubileum alkalmából újból összeálljanak?

– A Cotton Club Singers soha nem szűnt meg teljesen, évente két-három alkalommal koncertezünk. Az alkalmak mennyisége a tagok egyéni tevékenységétől, szólókarrierjétől is függ, de mindenképpen meg akarjuk tartani azt az ígéretünket, amit az állandó működésünk befejezésekor tettünk, hogy nem szakadunk el teljesen sem a közönségtől, sem egymástól. Utóbbi egyre fontosabb, ahogy telik az idő, mind jobban vágyunk a találkozásra, a közös zenélésre. Olyan ez, mint egy jutalomjáték. A vérünkben van az anyag, bármilyen furcsa is, egy két­órás koncertet néhány próbával tökéletesen a színpadra tudunk tenni, akár egy év kihagyás után is. Ez az évforduló pedig adta magát. És úgy tűnik, legalábbis erre következtetek abból a tényből, hogy még ebben a bizonytalan, járványos időszakban is szépen fogynak a jegyek, nem öncélúan jövünk össze most sem, hanem még mindig elég sokan kíváncsiak ránk.

– Hogy a koncerten minél többen legyenek, ez esetben azért is fontos, mert a bevételből, illetve a helyszínen árult relikviák, CD-k eladásából egy izomsorvadással küzdő paksi kislányt támogatnak. Miért éppen őt?

– A hasonló célú jótékonyság korábban sem állt messze tőlünk, többször adományoztunk a Heim Pál-kórháznak, a 2000-es években állandó ingyenes fellépők voltunk a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat rendezvényein, de valóban, a mostani az első olyan alkalom, amikor egy konkrét személyt támogatunk. Ez az én kezdeményezésem volt, hiszen paksi származású vagyok, a szüleim most is ott élnek, és anyukám hívta fel a figyelmemet a városban élő Etessy Anettra. A kislány a krónikus izomsorvadás egy nagyon ritka fajtájával küzd, és ha nem kap folyamatosan kezelést, akkor a betegség kiterjedhet az egész testére. Most egy speciális módszer révén, ami ötvözi a robotikus és a számítógépes eszközöket a klasszikus fizioterápiával, jelentősen javulhat az állapota, ám a negyedévente kétmillió forint előteremtése értelemszerűen nagyon megterheli a szülők pénztárcáját. Ha az ember ilyen történetet hall, és lehetősége van rá, megpróbál segíteni.

– Amúgy is nagyon családcentrikus ember hírében áll, ezért is érintik ilyen mélyen a gyerekekkel kapcsolatos ügyek?

– Biztosan van benne valami. Elég kiterjedt a rokonságom, a családunkban öt generáció él az unokámtól a szüleimen át a kilencvenhét éves nagymamámig. Sokszor eszembe jut, milyen szerencsés vagyok.

– A második házasságában született kisebbik lánya nem sokkal idősebb, mint a most kétéves unokája. Nem volt furcsa negyven- és ötvenéves kora közt újra apává, majd nem sokkal később nagypapává válni?

– Azért nem, mert nálunk ez a minta. Édesanyám huszonegy volt, amikor én születtem, és negyvenhét, amikor a nagylányom. Akinek, ismerve a személyiségét, szintén nem lepődtem meg a döntésén. Dorina, nem tudok máshogy fogalmazni, ösztönösen tudatos ember, zsigerből, hosszú évek kemény tapasztalásai és elkövetett hibái nélkül ráérez azokra dolgokra, amelyek a legjobbak a számára. Így volt ez a párkapcsolatában is. Manapság talán furcsa, de attól a fiútól lett kisbabája, aki életében először megfogta a kezét. Valahogy ezért sem ért váratlanul, amikor három éve egyszer csak beállítottak hozzánk Szegedre és közölték, hogy mennek a volt sógoromhoz. Ő nőgyógyász, és végül a nagy- és kislányom után nála született meg az unokám is. Úgy érzem, ez egy nagyon szép, kerek, szívmelengető történet.

– Annál is inkább, mert korábban volt egy ezzel kapcsolatos tragédia is az életében.

– Igen, az első gyerekem egy nagyon késői terhességből halva született. Egy évre rá viszont épen és egészségesen megérkezett Dorina. Az ő a világra jötte egyben magyarázta is az előző tragédiáját, akinek azért kellett meghalnia, hogy ez a másik élhessen. Onnantól kezdve vagyok teljesen biztos benne, hogy semmi nincs ok nélkül. Minden ember születése eleve elrendelt, és minden múltbeli dolog magyarázata ott van a jövőben.

– A pályája is ezt példázza: egy vidéki kisvárosból az Opera színpadáig jutni biztosan nehezebb, mint Budapest belvárosából indulva valóra váltani egy ilyen álmot.

– Valószínűleg ez is valami hasonló elrendeltség lehet. Már egészen korán láttam magam nagyszínpadon. Pedig tizenkilenc éves koromig egyáltalán nem vettem komolyan az éneklést, a trombitával próbálkoztam több-kevesebb sikerrel. Az érettségi után elkerültem egy évre a kecskeméti színház kórusához, és az ottani énektanár mondta először, hogy talán lenne keresnivalóm ezen a pályán. Akkor el is mentem a Színművészeti musical osztályába felvételizni. Hogy a harmadik rostán kiestem, szintén nem volt véletlen: az első két forduló egészen jó produkciója után egy szörnyű nótával, kezemben egy babával, vállalhatatlanul modorosan bohóckodtam. De attól még a világ összeomlott bennem, pláne, hogy egy hónapra rá megérkezett a katonai behívó is.

– Ha minden múltbeli dolog magyarázata ott van a jövőben, utólag mi derült ki, mire volt jó ez a lecke?

– Ha akkor felvesznek, ma már nem biztos, hogy használható színpadi ember lennék, valószínűleg kiégtem volna, sőt amilyen habzsoló természetem van, talán már nem is élnék. Arról nem is beszélve, hogy ha bekerülök a színműre, nem megyek el Gór Nagy Mária színitanodájába, nem ismerem meg a volt feleségemet, nem jutok el rajta keresztül éneket tanulni Sík Olga nénihez, és ott nem találkozom Szűcs Gabival és Zsédenyi Adrienn-nel. Azaz nem jön létre a Cotton Club Singers sem.

– A számtalan stílust vegyítő vokál­együttessel hamar csúcsra ért, miért döntött úgy mégis harmincöt évesen, hogy vesz egy nagy levegőt, és jelentkezik a szegedi színház meghallgatására? A szerepet szerencsére megkapta, így Cilea Adriana Lecouvreur című operájának Mauriziójával, 2009-ben indult az azóta is töretlen tenorkarrierje.

– Azért nem volt teljesen előzmények nélküli ez a döntés: én valójában mindig operaénekes akartam lenni. A Singers is egy igen hosszúra nyúlt, de annál kellemesebb kitérő volt ezen az úton. Még javában koncerteztünk, amikor megismertem a második énektanáromat, Berle Sanford Rosenberget, aki azt mondta, ha keményen dolgozok, három év alatt operaéneklésre alkalmassá teszi a hangomat. Ez így is történt. Nagyon elszánt voltam. Az első nyáron mindennap gyakoroltam. Mintha másfél órás, olimpiai szintű edzéseken vettem volna részt, volt olyan, hogy nyolcvan kiló súllyal a mellkasomon feküdtem, az öreg pluszban rám támaszkodott, közben lenyomta a gigámat is, és így kellett énekelnem. A lelkemet-testemet teljesen átformáló időszak volt ez, sajnos meg is vastagodtam bele. A közhiedelemmel ellentétben az operaénekeseknek nem csak azért olyan nagy a hasuk, mert annyit esznek, hanem mert a hasfal kitágul, és a bordák széjjelebb kerülnek a speciális levegővétel miatt. Lehet persze ez ellen dolgozni, például nem kell este tíz után bezabálni, de hát hétkor, előadás előtt sem lehet, valamikor meg muszáj enni. Nehéz egyensúlyt tartani, hogy az ember énekelni is tudjon, meg azért ki is nézzen valahogy. Én például most kajakozom, talán ez segít.

– A debütálás után mennyi időbe telt, míg valóban megvetette a lábát a szakmában, és mindenki látta, hogy az opera nem csupán múló hóbort az ön számára?

– 2014-ben tört át a gát, amikor először meghívtak a Magyar Állami Operaházba. Addigra már két évadot végigénekeltem Pozsonyban is, nagy házak előtt, alaprepertoár-szerepekkel, de valahogy Budapesten mégsem gondoltak rám. Onnantól kezdve viszont nagyon is segítik a pályámat, általában tele van a noteszom az itteni feladatokkal, sőt 2017-ben megkaptam a Ház egyik legnagyobb elismerését, a Kamaraénekes díjat is.

– Voltak fanyalgók?

– Persze, azóta is folyamatosan bizonyítanom kell, hogy rászolgáltam. Pedig ma már egyedül is viszek a hátamon előadásokat. Tenornak és szopránnak lenni, és most előre elnézést kérek a baritonoktól és a basszistáktól, eleve olyan, mint Ronaldónak vagy Messinek lenni a fociban. Azt kérdezik, miért veszik meg Ronaldót csilliárdokért? Hát azért, mert ő rúgja a gólokat! Ha nem teszi, nem jut tovább a csapat, nincs bevétel, elmarad a szponzor. Persze nyilván a foci csapatmunka, ahogyan az opera is, de a látványos, nehéz szerepeket mégiscsak a tenorok és a szopránok viszik, az operák jó része direkt így is van megírva. És hogy a példánál maradjak, ha valakiben felismerik a színházak, hogy lehet belőle Messi vagy Ronaldo, igyekeznek őt ott tartani azzal, hogy a legjobb szerepeket kínálják neki.

– És ha nincs elég topfocista a magyar mezőnyben?

– Egyensúly kell ebben is: ha van ugyanolyan szintű magyar énekes, mint külföldi, nyilván az előbbieket kell előnyben részesíteni. Ugyanakkor az sem jó, ha csak hazai sztárokat láthatunk az operaszínpadokon, hiszen ez egy nemzetközi műfaj, és a közönség szereti a változatosságot. Szerintem a Magyar Állami Operaház vezetésének mára sikerült ebben megtalálni a középutat. És most, hogy megnyílt az Eiffel Műhelyház, illetve hamarosan kész az Andrássy úti épület is, az Erkellel együtt ez a három helyszín annyi előadásra ad lehetőséget, hogy az eddigieknél többen is helyzetbe fognak kerülni.

– Ha csak nem szól közbe egy újabb karantén. Normál esetben milyen feladatok várják a közeljövőben?

– Nemrégiben megtörtént a tavaly New Yorkban is nagy sikert arató, Káel Csaba rendezte Sába királynője CD-felvétele, ebből talán film is készül a közeljövőben. A naptáram egyelőre tele van. Pozsonyban hamarosan elkezdem próbálni az Aidát, Budapesten visszaállok Az álarcosbálba, bekerültem az István, a királyba, jövő tavasszal pedig a Hoffman meséi címszerepét alakítom, ezt állítólag direkt miattam vették elő. Ezenkívül van feladatom a koronavírus miatt elmaradt Mester és Margaritában, és újra elővesszük a Tóték operafeldolgozását is, aminek az Eiffel Műhelyház ad majd helyet. Közben javítgatom a a januári ötvenedik születésnapi koncertem anyagát, és igyekszem digitalizálni azt a rengeteg Cotton Club Singers koncert- és werkvideót, ami a karantén alatt került elő a garázsomból. Szívből remélem, hogy továbbra sem lesz időm az unalomra.