Felmenőim közül számomra legérdekesebb Félegyházy dédapám, aki Székelyudvarhelyen református lelkipásztor és középiskolai matematika-fizika tanár volt egy személyben. Bátyám református lelkipásztor, én matematika-fizika szakos tanár vagyok, tehát ketten érünk annyit, mint ő. A világ korcsosodása jól nyomon követhető. Írta: Boros Károly Fotó: T. Szántó György

– Az ő fia hasonló pályát választott? – ő a másik, akire büszke vagyok. Nem követte az apját, a losonci kórház igazgató főorvosa lett, az első világháborúban katonaorvos. Messze földön ő volt az első, aki 1916-ban már agymûtéteket is végzett. Úgy halt meg, hogy a háborút egyébként végigkísérő járványok egyikében megbetegedett, és mikor már kezdett kilábalni, egy fiatalasszonynak agymûtétre volt szüksége. Csak ő tudta elvégezni, vállalta is, sikerült a mûtét, de ő meghalt. Ezt csak azért említem, mert a másokért, a közösségért való áldozatvállalás mintaképe volt mindig az én szememben. Apai vonalon Kálmán nagyapám Komárom megye főispánjaként szolgált 1906-ban. Róla feljegyezték, hogy annyira komolyan vette a hivatalát, hogy ha bármilyen gonddal felkeresték, képes volt akár a családi ebédtől is felállni és menni. A családja haragudott is, amiért elhanyagolta őket, ebben hasonlítok rá. Egy másik dédapám pedig takarékpénztári igazgató volt és árvaszéki elnök, tehát benne volt a családban a közösségért viselt felelősség érzése. – Édesapja mivel foglalkozott? – ő főszolgabíró volt, de részt vett a szociális vármegye kialakításának kísérletében, és a Tatai Népfőiskola szervezésében – ez volt az első nem egyházi népfőiskola az országban. A munka Magyary Zoltán vezetésével folyt, nem tudom, hallott-e róla. – Nemzetközi hírû közigazgatási szakember volt, egyetemi tanár, a negyvenes években mintajárássá szervezte a Tatai járást. – Jól van, erre a válaszra megadom a jelest. Nagymamám testvére, Reviczky István vezette a mintajárás közigazgatási részét. De ez az egész nem érdekes, csak azt akarom mondani, hogy mindenütt a családban olyan embereket találunk, akik nyitottak voltak az emberek gondjaira, a közösség ügyeire, és készek voltak a szolgálatra önzetlenül. Egyik sem gyûjtött vagyont. – Édesapja mint főszolgabíró, gondolom, nem volt a kommunista hatalom kedvence. Mi lett vele? – Még előbb, 1945-ben, mikor az orosz hadsereg közeledett, minden közigazgatási tisztviselőnek kötelező volt elmenekülni. Valahol Csehország és Ausztria határán utolértek minket az oroszok, hazahoztak, és édesapámat internálták 18 hónapra. Akkor édesanyám kénytelen volt elmenni fizikai munkát vállalni. A mostani dunántúli református püspök édesapja, dr. Márkus Jenő, aki kiváló lelkipásztor volt, merte befogadni őt a három apró gyerekkel, meg az özvegy édesanyjával. Ehhez óriási bátorság kellett – ma már ezt nehéz megérteni. Hétéves voltam akkor. A tatai gyülekezeti otthon alatt laktunk, az alagsorban, úgyhogy én a református templom udvarán nőttem föl. Meghatározó volt számomra az orgonaszó, a zsoltárok éneklése, minden istentiszteleten ott voltam, én fújtattam az orgonát – az volt a kedvenc szórakozásom. Szinte a sejtjeimbe épült be az a világ. Ebből a kettőből, a családi példákból és a vallásból merítettem egész életemben. Édesapámat különben a győri úgynevezett népbíróság dicsérettel fölmentette. Rendes munkát azonban nem kaphatott, két doktorátussal, több nyelvet beszélve csak lóápoló lehetett, éjjeliőr, meg ilyesmi. – Önnek az iskolában volt gondja emiatt? – Kitûnő eredményem ellenére tovább sem küldték a jelentkezési lapomat a gimnáziumba, ezért csak a tanítóképzőbe mehettem, ami akkor középiskolának számított. Oda lasszóval fogták a fiúkat. Az általános iskolában belénk beszélték, hogy különböző agymosó foglalkozásokon vegyünk részt. Például a Magyar- Szovjet Baráti Társaság rendezvényein meg hasonlókon. Ez nálam odáig ment, hogy kiváló ideológiai felkészültségem jutalmául megkaptam Sztálin mûveinek első kötetét. De belső fejlődésemre jellemző, hogy mielőtt ide jutottam volna, egészen másként gondolkoztam. Tizenegy éves koromban egyszer Mátraházán a református lelkész üdülőben táboroztam, és ott átéltem valamit, amit én megtérésnek nevezek, nem biztos, hogy ez azonos azzal, amit általában annak neveznek. Valami nagy élményem volt, az biztos, mert misszionárius akartam lenni. Éjjel-nappal bibliát olvastam, ismertem az énekek nagy részét, és a bátyámat is én térítettem meg, aki lelkész lett. Abban az időben mindketten bibliaórákat tartottunk otthon – felnőtteknek is -, és nagyon komolyan vettük a dolgot. Így utólag nem tudok visszaemlékezni, hogy mennyire volt ez megalapozott. Az élmény mindenképpen teljes volt, de talán a tudatosság nem volt elegendő. Ez abból látszik, hogy mikor elkerültem az esztergomi tanítóképzőbe, ott az ateista közegben – akár hiszi, akár nem – eljutottam majdnem a teljes ateizmusig. Ez a kamaszkor lázadása is volt, csakhogy én valami jóval szemben lázadtam. Ezt nem tudom megmagyarázni. – Egyébként hogy érezte magát Esztergomban? – Borzasztó életem volt. Tudtam, hogy kitûnőnek kell lennem ahhoz, hogy bármi esélyem legyen az életben. Ezért folyton pedáloznom kellett, emiatt viszont megutáltak és kiközösítettek az osztálytársaim. Nagyon nehéz volt elviselni, de nem tehettem mást. Másodévben átmentem a Budai Tanítóképzőbe, ahol olyan ragyogó tanáraink voltak, akiknek a hatására, az ő tudományos tisztességüket megtapasztalva, kezdtem visszafordulni a jó irányába, újra közeledni Istenhez. Rájöttem, hogy az igazán hívő ember a tanulatlan és a nagyon mûvelt. A félig mûvelt ember azt hiszi, hogy már elég sokat tud, ő fordul szembe Istennel. Így jártam én is. Először mindent elfogadtam, aztán mindent elutasítottam, végül kezdtem mérlegelni. Feleségem is nagy hatással volt rám, 1956 elején ismerkedtünk meg, még nem voltam tizennyolc éves. Újra elkezdtem bibliát olvasni, istentiszteletre járni. – Hol érte a szabadságharc? – Abban az évben érettségiztem, és tanítani kezdtem Dányban. Édesapám október 1-jén halt meg agyvérzésben, úgy szoktam mondani, hogy ’56 októberében halt meg, az jól hangzik. Mikor meghallottam a rádióban, mi történik Pesten, mindjárt fel akartam menni, de az oroszok körülzárva tartották a fővárost, csak élelmiszer-szállítmányokat engedtek át. Egy tyúkszállító teherkocsin, a ketrecek közé lapulva jöttem át az ellenőrzésen. Nyolc órát zötykölődtem, közben összecsináltam magam, nem érdekes. A Corvin-köz mellett, a Tompa utca sarkán jelentkeztem szolgálatra. Harcban nem vettem részt, csak fegyveres őrséget adtam, járőröztem, ÁVH-s lakásokon tartott házkutatásokban segítettem. November 2-án, mikor úgy nézett ki, hogy már győzünk, leszereltem, felkerestem a rokonaimat. Negyedikén az orosz támadás miatt vissza akartam menni, de a hidakat már elfoglalták, csak a Széna térig jutottam. Az ottani parancsnok, Szabó bácsi mondott nekünk egy beszédet, elmondta, hogy a forradalom elveszett, megérti azt, aki haza akar menni. A végén elénekeltük közösen a Himnuszt. Azóta nem tudom máshogy énekelni, csak őrá gondolva. Jött egy orosz harckocsioszlop, ő mondta, hogy ne lőjön senki, nincs értelme, de abban a feszült légkörben mégiscsak eleresztett valaki egy sorozatot. Tíz perc múlva olyan tüzet kaptunk, hogy a fele társaság ottmaradt. Hogy én miért maradtam élve, nem tudom. Érti ezt? Ha akkor valaki azt mondja, kapsz egy golyót és mindennek vége, nem tiltakoztam volna. Minden elveszett, úgy éreztem, nincs miért tovább élni. Majd akarok valamit mondani az eutanáziáról, és ez az élményem az egyik oka. – Lett valami következménye annak, hogy fegyvert fogott? – Belső következménye lett. Sokunkban volt olyan gondolat, hogy belülről kellene megváltoztatni a rendszert, mert kívülről reménytelen. Beléptem az akkor alakult Kommunista Ifjúsági Szövetségbe, voltam úttörővezető, tartottam ideológiai előadásokat pedagógusoknak, még az is fölmerült, hogy a pártba is belépünk. Lehet, hogy ezt most nem érti… – Teljesen értem. – Már a tagjelöltségig is eljutottam, de akkor nősültem, és a feleségem rokonaival, meg józanabb ismerőseimmel beszélgetve rájöttem, hogy nem ez a helyes út. Nemet mondtam a pártnak, és ettől jobban szembekerültünk egymással – mármint a párt és én -, mintha nem csináltam volna semmit. Első számú közellenség lettem. Közben tanítottam tovább Dányban, később Kistarcsán, aztán Pesten a Keleti mellett, olyan környéken, hogy Csikágónak nevezték. A szülők egy része börtönben ült. Volt úgy, hogy elmentem családlátogatásra, és a gyerek azzal fogadott a kapuban, hogy még egy kicsit tessék várni, mert anyukámnál vendég van. 1968-ban kerültem Tatára, itt éppen volt egy üres állás a nagy hírû Eötvös gimnáziumban, ahova 14 évesen nem iratkozhattam be, meg egy üres OTP-lakás. Mindkettőre szükségünk volt. – Révbe ért végre? – Belül igen. Éppen 1968. augusztus 21-én szállták meg a szocialista országok, már amelyik, Csehszlovákiát, és táviratot kellett küldeni Kádárnak, hogy ezzel mi, tanárok mennyire egyetértünk. Én nem írtam alá. Érdekes, hogy azok a tanár társaim nehezteltek rám, akik szerették volna nem aláírni, de nem merték megtenni. Ettől kezdve nem érdekelt többé semmi, rendszeresen jártam istentiszteletre, egyházi rendezvényekre, a lakásomon gyakran összejöveteleket szerveztem fiataloknak, akikkel imádkoztunk, énekeltünk, jártunk Erdélybe, Felvidékre, Kárpátaljára, vittem majdnem minden évben az osztályomat is. – Említette, hogy az eutanáziáról mondana valamit. Érdekelne. – Igen, van még egy élményem, ami ide kapcsolódik, mikor rákos lettem. A mûtétre várva – érdekes, hogy az altatástól féltem, attól, hogy nem ébredek föl – levelet írtam a lelkész bátyámnak, összeírtam benne, mi mindenért kell hálát adnom Istennek. Négy oldalt tett ki. Gondoltam, ha így van, nem is olyan nagy baj, ha meghalok, na de mi lesz a családommal? Felkeresett egy lelkész barátom, akinek elmondtam, mitől félek. Németh Lali barátom, ez a galamb epéjû ember indulatosan azt mondta, ha neked olyan Istened van, aki csak rólad gondoskodik, a családodról nem, akkor féljél. Ezzel otthagyott. Ezt tanítani kéne a lelki gondozóknak. A mûtét után hét hétig sugaraztak olyan vadul, hogy volt, mikor a Kékgolyó utcai mocskos vécében fetrengtem kínok között, körülöttem köpések és okádások, hányni akartam, öklendeztem, de nem jött semmi. Ha akkor azt mondják, hogy adnak egy injekciót és vége, nem tiltakoztam volna. Akkor másodszor merült fel bennem, hogy miért maradtam meg. Az orvosok azt mondták, ha szerencsém van, öt évig is élhetek. Ez huszonnégy éve volt. Azóta voltam országgyûlési képviselő, államtitkár, egyházkerületi főgondnok, zsinatelnök, amit akar, minden. Mi ez, ha nem isteni ajándék? – Tíz évig a Pápai Református Gimnázium igazgatója is volt. Hogyan került oda? – Mikor az Antall-kormány megbízatása lejárt, és ezzel az én államtitkárságom is, körülbelül tíz helyre hívtak dolgozni. Tetszett a hiúságomnak, megmondom őszintén. A pápai gimnáziumot azért választottam, mert az volt a híre, hogy rengeteg baj van vele. Gondoltam, ott tudok valamit segíteni. Úgy érzem, sikerült is. Hatvanhat évesen mentem nyugdíjba, de pár hónap múlva már felkértek, hogy szervezzem meg ezt a gimnáziumot Tatán. Azt mondtam, ha 30-an jelentkeznek, elindítjuk. 162 jelentkező volt, a felét sem tudtuk fölvenni. Közülük 33 református, 32 katolikus, 2 evangélikus és 5 tanuló nem jelölt meg vallást. A tanári állásokat hivatalosan meg sem hirdettük, mégis hatvan tanár adott be pályázatot. – Mitől református egy gimnázium? – Igényes konzervatív iskolát igyekszünk szervezni. Ez azt jelenti, hogy kipróbált ismeretanyagot tanítunk, jól bevált módszerekkel, krisztusi szeretettel. Arra törekszünk, hogy ne nagyüzemi bizonyítványgyár legyünk, hanem minden növendékkel személyre szólóan tudjunk foglalkozni, kifejlesztve benne azokat a képességeket, amelyeket Teremtőjétől egyedül ő kapott.