Káromkodni tudni kell

Kivételesen éles szemmel vette észre a leghétköznapibb, legbanálisabb rezdülésben is az élet torzulásait Csurka István. Legyen szó a Dunán hajózó uszályokról vagy egy üvegeket szállító teherautó balesetéről – Csurkánál ezekből is összetett társadalom-lélektani dráma bomlik ki. Mindennapi ismerős helyzetek groteszk voltát képes finoman gunyoros, néha csípős hangvételével a maga valóságában megmutatni, hőseinek (akik igazából az esetek többségében túlélni próbáló antihősök) hétköznapinak ható történeteiben kirobbanni készülő feszültség vibrál, mely, más lehetőség nem lévén, rendre célt tévesztve, mások bántásában vagy épp önpusztításban sül ki. Egyetlen Csurka-novella, tárca, dráma, regény pontosabb, mélyebb, átfogóbb látlelet a mélyszerkezetéig hazug, nemzetet, életet sorvasztó Kádár-korszakról, mint megannyi tudományos igényű szociológiai tanulmány. Az általa rettentő erővel megrajzolt kollektív meghasadtság mozdulatlanságában ott kínlódik, bújik, menekül az egész akkoriban elbeszélhetetlen XX. századi magyar történelem.

Ennek ragyogó példáját adja Vasárnapi menü című könyve. A huszonöt tárcát, novellát tartalmazó, zsebkönyv méretű kis kötet 1989-ben jelent meg – többé-kevésbé mondható, hogy ez Csurka István utolsó ízig-vérig tisztán szépírói munkája, mivel akkor már kötésig volt a politikában, ahogy maga fogalmazott a Magyar Demokrata Fórumot megtermő 1987-es lakiteleki találkozón, golyófogóként törte az utat a magyar életérdekek érvényesítése felé. Akkortól a politikai publicisztika lett fő műfaja, bár élete alkonyán még megírt két kulcsfontosságú, máig színpadra állításra váró drámát (A hatodik koporsó, Írószövetségek harca.)

A Vasárnapi menüben összegyűjtött írásokra is jellemző a cseppben a tengert, a mindenki által ismert hétköznapi jelenségekben a történelmi léptékű társadalmi drámát meglátó és azt láttatni képes csurkai erő. Itt van például a káromkodás: ki gondolná, hogy annak milyensége pontos tükre a társadalmi romlásnak? Csurka ebben is meglátta a történelmi lepusztulást. Az ezt megmutató A nehézség-ről című tárcáját (melynek pusztán ilyen sajátos írásmódú címe is fölkelti az olvasó érdeklődését) a XIX. századi amerikai lelkész-szociológus, William Graham Sumner gondolatával indítja: „A durva káromkodás meghökkenti az ellenfelet, vagy pedig ösztönös reagálás egy olyan szituációra, amely a beszélő jólétét fenyegeti. (…) Érzelmi szelep, amely megkönnyebbülést biztosít, ha semmilyen más megkönnyebbülési lehetőségre nincs mód.”

Erre csatlakozik rá Csurka: „… én éppen ebben a vonatkozásban szeretnék egy-két jó tanáccsal szolgálni a nagyérdemű közönségnek. Hogyan káromkodjunk ebben a nehéz kül- és belgazdasági helyzetben, melyek azok a káromkodások, amelyek a legnagyobb kielégülést nyújtják, honnan merítsünk, mit célozzunk meg, és ha köpünk is, hova köpjünk? Előrebocsátom, hogy én a magyar nép mai káromkodási színvonalát siralmasnak találom. (…) Először is mindjárt a leginkább keze ügyében lévő altesti és nemzési szakszavakkal dobálózik ma mindenki. Nincsen semmi szín, semmi változatosság, hogy szellemességről már ne is beszéljek. Szürkeség és egyhangúság. (…) Valamikor, nem is olyan régen fényesen tudott még káromkodni ez a nemzet. Mennyiségileg kevesebb volt ugyan a káromkodás az országban, s nem hatott át minden egyes társadalmi réteget, de minőségileg ég és föld volt a különbség. Mikor kezdődött meg az elszürkülés? Mikor szorult háttérbe az addig alapvetően és túlnyomóan népi gyökerű káromkodás? Mikor alakult át értelmiségi feltűnősködéssé? Nehéz rámutatni. Mostanában. Vissza tehát a népi ősforrásokhoz? Igen, vissza, de óvatosan (…) A népi elemek innovációja a káromkodásba csakis a hatékonyságot szolgálhatja. (…) A mai szürke káromkodásnak nem csak az a baja, hogy szürke, hanem főleg az, hogy nem hatékony. Az ember csak kilöki magából, és már el is felejtette. Gyönyörérzet, elégedettség, kielégülés? Semmi! A hatékony káromkodás viszont éppen ellenkezőleg. Megállítja az időt. Belerobban a természetbe, és visszabeszél még a mennydörgésnek is. Az igazi káromkodás egy pillanatra még egyszer hőssé avat bennünket legyőzöttségünkben. De hát ehhez tudni kell káromkodni. Így nem lehet. Megkockáztatom: ez, ami most folyik, ez nem is káromkodás. Ez már annyira beépült a mindennapi társas érintkezésbe, annyira mindennapos szóhasználat, gyakorlat, hogy ez már nem káromkodás. Ez csevegés. Ronda, zagyva, piszkos, ragadós, pocsék. Hol van már ebből a káromkodás ünnepélyessége, egyszerisége? Hol van már a klasszikusok, a kocsisok, kanászok, őrmesterek veretessége?”

A népmesei hangulatú A búza és a malomkő című tárca az elfogadhatatlan elfogadása elleni szinte lírai hangú tiltakozás. „Minek a kora ez? Mert hogy nem az irodalomé, az bizonyos” – veti fel Csurka, és hozzáteszi: „…az írók ebbe, velem együtt, már régen beletörődtek. Mi több, ők fejtették ki, ők magyarázták meg a világnak, miért is nem lehet ez a kor már semmiképpen az irodalomé. A különféle töltésű és indulatú okfejtések tengelyében rendszerint a technika áll, az a felismerés és tapasztalás, hogy egész mostani életünk, kultúránk elsősorban a technika jegyében áll, annak a függvénye, szolgálója vagy szenvedő alanya. Ezt a közismert levezetést fölösleges lenne most itt nekem megismételnem, s ezen a kitaposott úton szépen elballagnom az út végén, a régi pléh-Krisztus helyén álló új monumentum tövébe, az Elidegenedés szobra alá. Már csak azért sem teszem meg ezt az utat, és már csak azért sem hajtom meg a fejem ez előtt a rút fenség előtt, mert ez egyben azt is jelentené, hogy a beletörődésemen felül a belenyugvásom is megkaparintotta ez a rút fenség. A két dolog között ugyanis óriási a különbség. A beletörődés szükségszerűség. Az igealak, illetve a szóban rejtező igei tő szenvedő alakja eléggé pontosan jelzi, hogy itten valami történik az emberrel, s még azt is, hogy nálánál nagyobb és kérlelhetetlen erők működése folytán. A búzaszem és a malomkő viszonya. Döbbenetes vakság lenne nem ebben a viszonylatban látnom magamat, magunkat, a magyar irodalmat. Ez az objektív helyzet. Nincs más lehetőség, ebbe bele kell törődni, bele is törődtem, törődtünk, miszlikre morzsolt egyéniségünk, a történelem nagy garatjába történő végzetes sodródásunk erre a bizonyság. Mindez azonban még nem erkölcsi bűn. Az erkölcsi bűn a belenyugvás. Ezt a bűnt beletörődve sem követheti el az ember. Soha.”

Igen, ez a csurkai létezéstechnika, hogy saját szellemes és pontos kifejezését használjuk erre az alapállásra. A realitás elfogadhatatlanságának fölismerése, az erkölcsi lázadás a benső függetlenség mindenáron való megőrzésével. „Lisztté vált egyéniségem, korpává dörzsölt tudatom minden egyes molekulája egy egykori búzaszem molekulája. Emlékezik és tud mindegyik. A lisztté válásba és a korpává minősítésbe beletörődtem, de a búzaszembe foglalt genetikai parancsot megőrölni nem hagyja magában egyik sem. Ragaszkodik az élethez ugyanis.” Ám később fordít egyet a dolgon Csurka – és ezt a gondolatmenet a mindenkori magyar diplomácia is bátran magáévá teheti: „…nemcsak a malomkő őrli a búzát, (…) a búzaszem is koptatja a malomkövet. Pusztán azzal, hogy van. (…) Legjobban pedig úgy koptatja, ha egy ügyes csellel kiugrik a garatból, s nem kerül be az őrlő kövek közé. Akkor a kövek egymásra feküsznek, és a kő a követ kegyetlenül koptatja. Végül homokkő lesz az alsó is meg a fölső is, amit elfúj a szél a malom aljáról. (…) Ezért helyes, ha a legokosabb búzaszemek kiugranak a garatból, elpattannak az őrlő kövekből, s megtartják magukat – vetőmagnak.”

Hosszan idéztük Csurkát, és még hozhatnánk sokszor ennyit, de legyen elég most ennyi ebből az egészen kivételes ráérző, sőt, ne féljünk a szótól: látnoki képességből kigyöngyöző, a lét legmélyebb rétegeit értő és megértető különleges írói világból.

Csak annyit még biztatásként: keressük, olvassuk Csurka István műveit, mert felvillanyozó, katartikus ráismerésekkel gazdagító korlenyomatok egytől-egyig.