Teázni több mint kikapcsolódás, több mint gasztronómiai élmény. No, nem a filteres, citromos-cukros forró ital hörpölésére gondolunk, hanem az ősélmény megidézésére: amikor nem volt más, csak a víz, a tealevél és az ember. Egyre-másra nyílnak a teaházak az országban, ám a tea lényegét és a hozzá kapcsolódó kulturális szokásokat csak kevesen ismerik. Miért jó teázni? Mi az a teaszertartás? És egyáltalán, isznak-e teát a magyarok?

A teaszertartás a nyugati ember számára rejtélyes és misztikus dolog, talán mert szokatlan a gondolat, hogy bármilyen tevékenységet pusztán önmagáért, és ne a vélt hasznosságáért tegyünk. A teázás e kivételek közé tartozik: a speciális eszközökkel, nyugodt környezetben, valódi tealevélből készített tea elfogyasztásának etikettje felfogható esztétikai élményként, filozófiai eseményként és lehet spirituális dimenziója is. Sőt, mindez egyszerre is működhet – ez kizárólag a fogyasztón múlik. Teázás közben kizárjuk a külvilágot, befelé figyelünk, ami közelíthet egyfajta meditatív állapot felé.


Bodhidarma szemhéjából

Ha a teafogyasztás eredetét kutatjuk, a négyezer évvel ezelőtti Kínába kell utaznunk: egy legenda szerint a Kr. e. III. évezredben uralkodó Sen Nung császár felforralt ivóvizébe tealeveleket sodort a szél, amit megkóstolt és igen ízletesnek talált. Egy másik történet szerint az Indiából Kínába vándorolt Bodhidarma buddhista szerzetest az újra és újra rátörő álom akadályozta a meditálásban, ezért szemhéjait levágta és eldobta – ezekből sarjadt ki a világ első két teacserjéje. A levelekből aztán a szerzetes frissítő főzetet készített, és folytatta a meditációt.

Fotó: Somfai Sándor/Demokrata

Kétségtelen, hogy az első fogyasztók az uralkodói körök mellett a buddhista szerzetesek közül kerültek ki, akik hasonlóan Bodhidarmához, frissítőként kortyolták a teát. A teázás szokása igen gyorsan elterjedt az ókori Kínában, aminek persze prózai okai is voltak: a rossz minőségű ivóvizet így tették zamatosabbá. A társas érintkezés színterei hamarosan birodalomszerte a teaházak és a teázás alkalmai lettek, a VIII. században élő költő, Lu-Yün pedig rendszerbe foglalta a teázás illemtanát, kitért a vízforralástól az eszközök szabályos használatáig számos mozzanatra. Japán is a kínai zen-buddhista hagyományt vette alapul: a XVI. században élő Sen no Rikyu foglalta először írásba a teaszertartáshoz kapcsolódó ismereteket, leszármazottai országszerte iskolákat alapítottak. A teaszertartás komoly intellektuális tevékenységnek számított és míg a XIX. századig csak az arisztokraták engedhették meg maguknak, ma már bárki elsajátíthatja e speciális eszközrendszeren alapuló, megkomponált vendéglátói aktust.

– A kínai teaszertartás szabadabb, míg a japánok a legapróbb mozzanatokra lebontják a folyamatot. A hosszadalmas, aprólékos előkészítést igénylő procedúra kiemelt fontosságot tulajdonít a víz hőmérsékletétől, a forrásának jellegétől – nem mindegy, hogy pikkelyesen vagy gyűrűzve forr a víz – addig, hogy milyen mozdulatsorral helyezik a forró hamut a káma, vagyis a víz forralására használt kanna alá. Minden mozdulat kulcsfontosságú, ettől lesz a teázás személyre szabott, egyedi élmény – magyarázza Olekszik Dorottya, a Tea Akadémia alapító-vezetője, aki egy japán mestertől tanulta a teaszertartás titkait. Szerinte egy európai akkor értheti meg a tevékenység szimbolikáját, ha van a japán kultúráról háttérismerete – anélkül csupán esztétikus mozdulatsort lát, tartalom nélkül.


Német ser és szénavíz

Az öreg kontinensen a teafogyasztás a távol-keleti hagyományokhoz mérten gyerekcipőben jár, hiszen csak 1610 körül került Európába a növény – arab útleírásokban jóval korábban találunk említést róla –, mégpedig a selyemért messzire hajózó holland kereskedők jóvoltából. Az európaiaknak eleinte nemigen ízlett a kesernyés ital, ám lassacskán rákaptak az ízére, főleg miután európai ízlésnek megfelelően cukorral, mézzel édesítették. A XVII. század közepén már Londonban, Hollandiában is teázgattak – e két helyszín nem véletlen, a világkereskedelem e két központjába érkezett először az egzotikus tealevél.

– Persze meg kellett tanulni fogyasztani a teát. Olykor előfordult, hogy a főzetnek a levét kiöntötték és csak a tealevelet rágcsálták el. Száz év alatt a vállalkozó kedvű, gyakran hadihajókkal kísért kereskedelmi hajók már kifejezetten a teá­ért és a porcelánért indultak Kínába. Hazánkban 1704-ben hallunk először a teáról, a nyugati egyetemeken tanuló fiatalok már korábban megismerhették, Palocsai György huszárkapitány versikét írt róla – mesél S. Nagy Anikó történész-muzeológus a tea hazai fogadtatásáról. – A hosszú ideig külföldi háborúkban helytálló katona Pozsonyba hazatérve elámult, mennyire megváltoztak a szokások: az urak asztalára új frissítők kerültek, a tea, a csokoládé és a kávé. Apor Péter az Erdély átváltozása című, 1736-ban megjelenő könyvében leírja, hogy korábban a csokoládénak, a herbateának és a kávénak híre nem volt, „ma pedig francia módra esznek-isznak az urak”.

A XVIII. század a változások kora volt Európában: lassan, de megindult a polgári átalakulás, új eszmék születettek, megjelentek a szalonok, az újdonságokhoz, a társasági élet kötetlen, demokratikus formáihoz pedig jól illettek az újfajta frissítők: a tea, a kávé és a csokoládé.

– Az építészeti remekműnek is beillő, szobadíszként funkcionáló bútorokat felváltották a mindennapi használatra is alkalmas székek, kisebb asztalok. Angol módra teaestélyeket tartottak: megszűnt a merev ültetési hierarchia, a vendégek szabadabban mozoghattak, társaloghattak. A nagy lakomák ételsorai helyett likőröket, süteményeket és persze teákat kínáltak, a francia irodalmi szalonok mintájára írók, költők műveit olvasták fel – magyarázza S. Nagy Anikó. – A középkortól szokásos napi kétszeri étkezést felváltotta a háromszori étkezés, a teát reggeli frissítőként is kezdték fogyasztani. Hazánkban azonban nem ment minden könnyen, voltak jócskán ellenzői a teázás elterjedésének. A már említett Palocsai huszárkapitány és társai a teázásban az idegen szokások majmolását látták, úgy gondolták a magyaroknak inkább bort, a „tisztességes magyar italt” illene fogyasztaniuk: a teát szénavíznek, a csokoládét melegített német sernek csúfolták. A XIX. század első felében Széchenyi István háziorvosa, Almási Balogh Pál állította érveit csatasorba és megírta a teafogyasztás ellen ágáló dietetikus könyvecskéjét. Széchenyi nem osztotta a sarkos véleményt, amikor csak tehette, teázott, főleg hölgytársaságban, sőt, a cukrászdákat is igen kedvelte. Végtére is a szellemi áramlatoknak nem lehetett határt szabni, a XIX. század folyamán meghonosodott a nyugati módi, a hazai kávéházakban és cukrászdákban, a gazdagabb háztartásokban a meisseni, bécsi és herendi porcelán teaedényekből szervírozták a délutáni frissítőt.


Teafürdő a teaszentnek

Ám úgy, ahogyan Angliában vagy Oroszországban, hazánkban nem kapott a tea nemzeti karaktert. A brit ötórai tea – szigorúan az indiai gyarmataikról érkező tealevélből – a birodalom állandóságát szimbolizálta. A XIX. században Oroszországon keresztül érkező távol-keleti teaszállítmányok pedig Európában nemes egyszerűséggel orosz teaként vonultak be a köztudatba, de a szamovárral készített teaesszencia ugyancsak az orosz teázási sajátosságok közé tartozik.

Manapság hazánkban a messzi Ázsia teakultúráját bemutató teázók – a Kazinczy utcai Flying Bird azonban e kivételek egyike. Az alsó, földszinti helyiség éppen olyan, mint amilyennek egy Kínában sosem járt ember képzeli el mondjuk Kanton külvárosának egy sikátorában megbújó üzletet. A hangulat hamisítatlan: bambusz, papírlámpás, öreg, kínai írásjelekkel borított térképek a falakon. Minden kapható a zsúfolásig tömött polcokon, ami a teázáshoz kell: a csészéktől a gaiwanig (tea áztatására használt fedeles csésze), az olcsóbbtól a legértékesebb darabokig. A teázót hat éve alapította Wágner Anna. Munkatársa, Csillag Péter, a bolt teaszakértője kérésre ajánl és el is készíti a teát, az emeleti helyiségben a vendégeknek maguknak készíthetik el a kiválasztott tealevélből a főzetet. Az alacsony ülőalkalmatosságok előtt széles asztalok, rajtuk a kínai teaszertartás kellékei: rácsos tálca, ahová lefolyhat a felesleges víz, kanna, gaiwan, csészécskék és persze tea. Minden tálcán teaszent ácsorog: sárkány vagy éppen egy ülő Buddha-figura. Teázáskor e szobrocskákat is lelocsolhatjuk, áldozván nekik a frissítő italból – úgy, ahogyan ezt Kínában is teszik.

– A teázás egyre népszerűbb hazánkban: köztes helyzetben vagyunk, a mediterráneumban a kávét fogyasztják, keleten inkább teát, Magyarország így a két világ határán fekszik. Stabil vendégkörünk van, miközben egyre több az érdeklődő, az emberek érzik, hogy a rohanó világban a teázás segíthet egy kicsit leállni, feltöltődni – mondja Csillag Péter a Flying Bird teaszakértője.

Körülbelül kétszázféle kínai teát árulnak, Péter a többségét ismeri színről, illatról, aromáról – mindehhez persze hosszú évek tanulására volt szükség. Beszélgetésünk közben teát készít: gondosan felforralja a vizet, a forró vízzel először átöblíti, így felmelegíti az eszközöket, apró csészéket tesz ki. A kissé visszahűtött tea a kannából a gaiwanba szórt tealevelekre kerül, ahonnan Péter rövid várakozás után a csészékbe önti. Miközben lassan kortyolgatjuk és ízlelgetjük a szokatlanul aromás italt, Péter elmagyarázza, a tea a kávéval ellentétben akár hat-nyolc alkalommal is fogyasztható egy nap. Persze nem mindegy, milyen vizet használunk, és milyen edényt: az agyag a legjobb. Egy edénykében azonban csupán egyfajta tea készíthető, olyannyira magába szívja az aromákat.


Csészében a fekete sárkány

Akik érdeklődnek az ázsiai kultúra és a teázás több ezer éves hagyománya iránt, érdemes felkeresniük a Tea Akadémiát, ahol megismerkedhetnek többek közt a japán teaszertartással és kóstolhatnak a világ legkülönbözőbb pontjairól származó teákat is.

– Számtalan tévhit él a teázással kapcsolatban, sokan azt hiszik, ahány teafajta, annyi növény. Holott botanikai szempontból egyetlen teacserje létezik, illetve annak két alfaja: a camellia assamica és a camellia sinensis. Ezeknek számtalan klónja és variánsa van, ám a fekete, a sárga, a zöld, vagy a fehér tea a gyártási mechanizmustól függően lesz a tealevelekből – magyarázza Dorottya, aki Srí Lankán okleveles teatesztelő (tea tester) képesítést is szerzett. E szakma a világ teatermesztésével foglalkozó nagy tájain – Kínában, Indiában, Japánban – kincset érő tudomány.

– A tea szedésekor lecsípett levél azonnal oxidálódni kezd a levegőn: ha rövid ideig hagyják fehér, ha tovább, zöld teát, ha még tovább oxidálódik oolongot (jelentése fekete sárkány), s ha még annál is tovább, fekete tea lesz a levélkékből, vagyis a kémiai folyamat lezárásával befolyásolni lehet a teafajtákat. A lehetőségek tárháza végtelen, ám a választékot még ezernyi dolog árnyalja: például, hogy a hegy tetején, vagy a völgyben él a teacserje, párás vagy kevésbé párás éghajlaton, és azt sem mindegy, az év mely szakában szedik.

– Az észak-indiai Asszamban egész évben tart a teaszüret, a cserje számára ideális, magas páratartalmú szubtrópusi melegben szó szerint szabad szemmel látható, ahogy nő a növény. Japán, Kína, Srí Lanka, India ültetvényeiről származó teákat az adott térség gyárai dolgozzák fel, szem előtt tartva a helyi tradíciókat, ami érdekük is, hiszen évszázadok óta egy adott fajtához értenek. A tea világában pedig e hozzáadott tudás nagy érték – mondja Olekszik Dorottya, aki a Tea Akadémián Magyarországon elsőként indított teasommelier képzést. Európában ilyesfajta szerteágazó ismerettel csak a holland és német szakemberek bírnak. Dorottya egyébként is szereti a kihívásokat: nőként e maszkulin szakmában nem volt éppen könnyű dolga, a Srí Lankai képzésen finoman szólva furcsállották, hogy nőként teakóstolást tanul.

– A teatesztelő határozza meg az árat, mikor a szedés után a tea kikerül a tőzsdére, nem kis felelősség az övé. Ismeri a kínálatot, hetente több száz fajta teát kóstol, az ízlelése és az orra rendkívüli módon kiélezett – magyarázza Dorottya. Szerinte a tea fogyasztását kár misztifikálni. A titok csupán annyi: elcsendesíti a testet és a lelket, s közben észrevétlenül kinyit legbelül egy ajtót a világra.

Szentei Anna