Kellenek az eszmények

A cikk a június 7-ei Demokratában jelent meg.

– Mit kell tudnunk a Másféle Írók Társaságáról?

– Ezelőtt három évvel kedves pályatársunk, Jezsó Ákos felkérésére moderálhattam aktuális könyve bemutatóját a felvidéki Kassán. Hazafelé utazva Ákos fölvetette, hogy jó volna rendszeres összejövetelekkel közösségbe szervezni a szépirodalmat is művelő hasonló gondolkodású alkotókat. Épp azért, mert ezek az emberek, vagyis mi, mások vagyunk, mint a fősodornak tekintett szerzők. Így született meg a Másféle Írók Társasága, amelynek logója gyönyörű anyanyelvünk játékos hajlíthatóságát bizonyítva egy egész és egy fél, vagyis másfél E betű.

– Mit jelent ez a másféleség?

– A normalitáshoz való visszatérést egyrészt esztétikai szempontból, másrészt az Isten, haza, család általános értékrendjének tisztelete szempontjából. Nem mások ellenében jöttünk létre, de létezünk, és nem óhajtjuk titkolni, hogy hogyan létezünk. Nem hiszünk az öncélú, lila ködös, tartalom és történet nélküli, minden szép, jó, igaz eszményt lekicsinylő, kigúnyoló, egyébként pedig unalmas és idejétmúlt posztmodern szócsavarásban; a hagyományos, közérthető, áttekinthető narratívájú magyar prózát képviseljük, amelyen nyomot hagyott Móricz, Krúdy, Gárdonyi, Kosztolányi, hogy csak néhány nagy nevet említsek. Utóbbi kijelölte az utat, amikor azt mondta: „Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható.” Magyarok vagyunk, ez kötelez. Sajnos vannak idehaza, akik nem szeretik ezt az országot, ezt a nemzetet.

– Kik a társaság tagjai?

– A Bán Mór írói néven ismert Bán János, Bene Zoltán, Gáspár Ferenc, Gál Vilmos, Jezsó Ákos, a Demokrata jeles publicistájaként is ismert Pozsonyi Ádám, Udvardy Zoltán és szerénységem. Vannak köztünk regényírók és novellisták, közös bennünk, hogy nagyon hasonlóan gondolkodunk a világról és az irodalomról.

– Milyen ma a magyar irodalmi élet?

– Átalakulóban van. Úgy látom, jó pillanatban léptünk színre, érzékelhetően elkezdődött a hagyományos magyar próza reneszánsza. Újra vannak kiváló történelmi regények, valós emberi történeteket megrajzoló remek novellák, az említett posztmodern irányzat pedig letűnőben. Ugyanakkor az a káros, nihilista, gyakran egészen beteges szemlélet, ami jellemzi, sajnos tovább él. Arra is akad példa, hogy egy sokáig posztmodernben utazó szerző stílust váltott, és az olvashatatlan szövegfolyam helyett jól megírt művekben ömleszti az olvasóra, hogy Magyarországon minden rossz, tessék rosszul érezni magunkat. Olyan író is van, aki arról ír olvasmányos stílusban, hogy gyerekkorában a szülei az Egri csillagokból olvastak fel hangosan részleteket, és harsányan röhögtek rajta. Ezután kifejti, hogy Gárdonyi csodálatos regénye, nemkülönben Eger hősies védelme nevetséges.

– Ki ő?

– Most nem mondok nevet, a konkrét idézettel együtt benne van a Kairosz Kiadó gondozásában tavaly karácsonyra megjelent nemzeti szemléletű magyar irodalomtörténeti olvasókönyvemben, amelyben néhány alkotót az indokolatlanul épített piedesztálról a maga helyére tettem. Meglepő módon nem lett belőle botrány, inkább elhallgatják. Ha nincsenek ellenérvek, inkább nem beszélnek róla, mert tudják, hogy a gyalázkodás is hírverés.

– Most pedig a könyvhétre antoló­giá­val jelentkezett a Másféle Írók Társa­sága.

– Tavasszal javaslatomra a Polgárok Házában volt egy bemutatkozó összejövetelünk Kondor Katalin közreműködésével, ennek nyomán pattant ki az ötlet, hogy egy kissé elfeledett műfajt fel­élesztve antológia formájában is jelezzük: vagyunk, nem mások ellen, de másképp, és helyet kérünk a nap alatt. Az IdőJel Kiadó gondozásában az idei könyvhétre megjelent kötetben nyolc szerző két-két írása szerepel.

– Milyen műfajúak ezek?

– Van, aki készülő regényéből küldött ízelítőt, a többség novellával jelentkezett. Kitűnő írásokból állt össze a kötet, karakteresen felmutatja, hogy mit képviselünk.