Kubinyi Anna műtermébe két, egyenként csaknem három méter magas székely kapun keresztül lehet belépni. Az első, fekete árnyalataival az erdélyi falu- és kapurombolásoknak állít drámai mementót, míg a másik piros-fehér-zöld színdominanciájával a székely kapuk állandó üzeneteit közvetíti. Aki nem látja, talán el sem tudja képzelni, hogy ezek a textilremekek pontosan ugyanazt az üzenetet képesek átadni, mint faragott társaik. Motívumkincsük, s így díszítésük is pontosan alkalmazkodik ahhoz az íratlan szabályhoz, mely szerint a minta egy kör alakú virágformából indul ki, s ebből két kanyargó inda fut felfelé a kapu szárain, közöttük tulipánok és csillagvirágok láthatók.

A kapu feletti rész változatos díszítései között szintén nagy szerepet kapnak a virágok, madarak, de mellettük már megjelenhet a nap és a hold, illetve itt kap helyet a belépőnek szánt üzenet, a tulajdonos neve is, ez esetben pedig a készítőé: Isten segedelmével készítette Kubinyi Anna.

– A székelykapu számomra nem csupán egyszerűen egy bejárat, hanem egy csodálatos kultikus építmény, mely üzenet a székely-magyarságtól a világ felé – vallja Kubinyi Anna. – Szimbólumai ma is pontosan ugyanazt hirdetik, mint több száz évvel ezelőtt, vagyis a hitet, reménységet, szeretetet, identitást. Azt a hagyományőrző belső tartást, amely lehetővé teszi számukra bármikor és bármilyen körülmények között a megmaradást és az újrakezdést. S ha igaz az a mondás, hogy nyelvében él a nemzet, akkor az is, hogy kapuiban él a székely.

Jóllehet a művésznő viszonylag későn, 2000-ben járt először Erdélyben, s fedezte fel maga és művészete számára a székely kaput, mégis úgy érzi, hogy tízéves franciaországi tartózkodás kellett ahhoz, hogy értékelni tudja az ősi magyar hagyományokat, az erdélyi erődtemplomokat, tájakat és embereket. Az első, akkor még „bezárt” kapu 2002-ben, az utolsó – immár nyitott – pedig 2006-ban, felkérésre a lódzi Nemzetközi Textiltriennáléra készült el. Mivel ennek hátsó oldala is közszemlére készült, különleges megoldással vált izgalmassá.

A színváltásokkor hátratett, más esetekben csak 1-2 centiméteres fonalvégek itt hosszúak maradtak, hogy az így kapott fonalzuhatag egy folyondárral benőtt, elvadult felület érzetét keltse, s az elmúlásra és az enyészetre figyelmeztessen. A monumentális méretű székely kapuk mellett a kisebb textilek alapanyaga is minden esetben a kender. Szegedi lévén ugyanis kezdetben legegyszerűbb választásnak az ott működő kendergyár terméke kínálkozott, amely kitűnően alkalmas mind a puhaság, mind pedig az erő, a rusztikusság és a keménység kifejezésére. Márpedig Kubinyi Annának, aki kezdettől fogva érezte, hogy a főiskolán elsajátított rendkívül aprólékos, kifinomult gobelintechnika nem engedi szabadjára a benne rejlő szenvedélyt és mozgalmasságot, éppen erre volt szüksége.

A gobelintechnikából kiindulva alakította ki ugyanis a saját, senki mással össze nem téveszthető egyéni technikáját, amelynek lényege, hogy az alapfelületre, azzal szerves egységben domborító elemeket, leginkább kartoncsíkokat vagy kenderköteget sző, amelyek a térbe kiemelkedve plasztikus felületet képeznek, s szinte szoborként hatnak a szemlélőre. A saját maga tekercselte és színezte kenderbe, alkalomadtán, ha a téma úgy kívánja, selyemszálakat vagy aranyszálakat használ. Így látszanak például a megvilágítás hatására nedvesnek a cseppkövei, újabb munkái pedig aranyszálaktól sugárzónak. S mivel már az alapanyag előkészítéséből is jócskán kiveszi a részét, szinte természetes, hogy a munkafolyamat további fázisait sem engedi ki a kezéből. Nagyon fontosnak tartja, hogy a gondolat megszületésétől a szövés befejezéséig egyedül ő maga hozza létre az alkotást, s elképzelhetetlennek tartja, hogy másnak engedje át a megvalósítás sokszor fárasztó, de örömteli élményét.

– Volt, amikor egy hónapig ültem a szövőszék előtt, s nem mertem belefogni a munkába – meséli a művésznő. – Egy hatalmas, két részből szőtt textilkép első sora épp a mű közepére esett, vagyis a lényegi résznél kellett elkezdenem a nyolc négyzetméteresre tervezett alkotás szövését. Tudtam, ha leteszem az első sort, annak éppen a megfelelő színűnek kell lennie, mert később már nincs változtatásra lehetőség, nincs visszaút. A festőknek e téren is könnyebb dolguk van.

A művésznő fiatalkori munkáin a természet tisztelete és szeretete tükröződik, de úgy, hogy azokban is tetten érhetőek a szimbolikus, emberre vetíthető üzenetek. Ilyenek például a vulkánok, amelyek kirobbanó erejükkel minden korlátot átszakítanak, az évezredek kitartó munkájával létrejött cseppkövek, a madarak, a mezők és a fák. Mindezek ábrázolásától az évek és a mélyebb gondolatiság során jutott el a gyökerekig, melyek az idők folyamán egyre vastagodtak, erősödtek, végül a biológiai létüktől elszakadva az emberi létezés alappilléreként jelennek meg a textiljein. Az Európa-fa hozta magával az Életfát, majd a Lángoló fa és az Őszi fa következett, s mindezek csúcspontjaként a párizsi nagyköveti rezidencián ma is látható, a millenniumi pályázatra készített Ezeréves Fa, melynek viharvert lombkoronája a Kárpát-medencét mintázza, benne pedig az élénkebb színű részlet a mai Magyarországot jelöli.

Az ezredfordulót követően mindezek a szimbólumok sűrűsödtek össze a székely kapuin, illetve a jelenlegi, a Kőrösi Csoma Sándornak emléket állító munkáján, aki, ahogyan a művész vallja, életét áldozta azért, hogy bebizonyítsa népünk belső-Ázsiai eredetét.

– Ez volt életáldozatának igazi célja, amely sajnos nem sikerült a cél előtt bekövetkezett hirtelen halála miatt – mondja Kubinyi Anna. – De nagy érdeme, hogy létrehozta a tibeti–angol szótárt és megismertette a világot a tibeti ősi kultúrával, vallással, tudománnyal. Kivívta a nyugati világ elismerését és a keleti világ hódolatát, hiszen bodhiszatvaként, vagyis megvilágosodottként tisztelik, de sohasem vált buddhistává, mindvégig őrizte gyökereit, székely-magyar identitását és elhatározását eredetünk bizonyítására. A hatalmas textilkép főhajtás nagysága és áldozata előtt. Persze tisztában vagyok vele, hogy azzal, amit én csinálok, nehezebb bekerülni a galériákba, mert nemigen férek bele azok koncepciójába. Annak ellenére sem, hogy a művészet, de különösen a modern művészet esetében a művészettörténészek mindig azt hangoztatják, hogy mindent szabad. De végül mégis azt tapasztalom, hogy talán mégsem. Ennek ellenére folytatom a megkezdett utat, s továbbra is pontosan úgy akarom megszőni az íveket, miként a fafaragók, vagy ahogy a hun fémművesek végigdomborították, s jó érzéssel gondolok arra, hogy ők is ugyanazokkal a fizikai nehézségekkel küzdöttek, mint én. Ezzel ugyan kissé kikerültem a kollektív textiles vérkeringésből, vagyis konkrétabban sok pályázatról kizsűriznek, de megmondom őszintén, nem sajnálom olyan nagyon. Egyfajta üzenetként értékelem. Szerényebb életmód vállalásával ugyan, de megengedem magamnak azt a luxust, hogy csak a szívügyeimről beszéljek, nem nézem a trendet, nem törődöm elvárásokkal, nem várom a megrendeléseket és díjakat, csak dolgozom kitartóan, hogy felépítsek egy olyan, a gondolataimat sugárzó, egységet képező kiállítási anyagot, melyet ha bemutatunk egy hatalmas fehér kiállítóteremben, gondolatot, érzelmeket kelt az emberekben, s hatni fog rájuk. S én ezzel már elégedett leszek.

Barta Boglárka