Képek határok nélkül

– A kiállítás címe, azaz a Mesterséges természet már önmagában ellentmondásnak tűnik, ugyanakkor a mesterséges intelligencia korában mégiscsak felvet kérdéseket. De vajon a sorozat képei tudnak-e ezekre választ adni?

– Szerintem mindenkiben megfogalmazódnak azok a kérdések, amelyek bennem is felvetődnek. Így például nekem is el kellett gondolkodnom azon, hogy mi a kortárs művészet feladata és nekünk, kortárs művészeknek mi a szerepünk abban a világban, amelyben már a gépek is képesek alkotni valamit. De vajon az a valami attól, hogy az ember vagy a mesterséges intelligencia létrehozta, már élővé és így természetessé is válik? És egyáltalán: lehet-e természetes az, ami eredendően mesterséges? Szóval kérdések vannak bőven! Nekem azonban nem az a feladatom, hogy kizárólagos válaszokat adjak ezekre, hanem hogy a képeimmel elgondolkodtassak, irányt mutassak, hogy végül mindenki rátalálhasson a saját megoldására.

– Az elmúlt évek képsorozatai, így a 2019-es The New Alchemy (Az új alkímia), a 2021-es Crystals of Memory (Az emlékezet kristályai) vagy a tavalyi Luminous Decay (Fényes bomlás) egy-egy gondolat köré épülnek, azt járják körül. Mindebből pedig úgy tűnik, ahhoz, hogy az önben felmerült kérdésre megtalálja a választ, nem elég egyetlen vászon, hanem festmények sorozatára van szüksége. Miért?

– Körülbelül tíz évvel ezelőtt kezdtem el sorozatokat festeni, mert rá kellett jönnöm, hogy minden összefügg mindennel. Gondoljunk csak bele! Ahhoz, hogy megértsük egy film mondanivalóját, végig kell néznünk az egész filmet, még akkor is, ha két-három órán keresztül tart. A filmmel szemben a festmény azonban csupán egyetlen pillanatot képes rögzíteni, így tehát képtelenség a teljes gondolatmenetet megjeleníteni rajta. Az egyetemen nagyon sokszor elkövettem azt a hibát, hogy egy képen belül szerettem volna mindent megmutatni. De közben persze szenvedtem, a képeim szétestek. Az egyik mesterem hívta fel rá a figyelmemet, hogy fel lehetne szeletelni ezeket akár tíz darabra is úgy, hogy mindegyik működjön, megállja a helyét önállóan is. Azzal, hogy elkezdtem sorozatokban gondolkodni, megszűnt az a stresszes kényszer, hogy a mondanivalómat egyetlen képbe sűrítsem. De ha visszanézek, észre kell vegyem, hogy minden sorozatom eleje reflektál az előző sorozat végére, kvázi összekapcsolódnak, nincsen elejük és végük, hanem határok nélkül folynak egymásba.

– Vagyis ez a kiállítás felfogható akár egyetlen képként is?

– Pontosan. Még akkor is, ha a fejemben már teljesen más dolgok vannak, más kérdések foglalkoztatnak. Mert folyamatosan kísérletezek, az új módszerek pedig új gondolatokat vetnek fel bennem. De van olyan is, hogy egyszerűen csak megunom az adott témát, és valami egészen mással szeretnék foglalkozni. Ha mondjuk húsz kép után észreveszem, hogy már csak ismételni tudom magam, azonnal befejezem, mert nincs értelme folytatni.

– Hogyan képzeljük el egy-egy sorozat létrejöttét? Mennyire tudatos az alkotás folyamata, szükség van-e előzetesen kidolgozott, precíz vázlatokra?

– Az egyetemen még vázlatokat készítettem. Aztán sok év kellett, hogy rájöjjek, bőven elég egy üres vászon. Sokáig állok előtte, elképzelem, hogy milyen szín és forma kerül majd rá, és egyáltalán hogy mit is szeretnék lefesteni. Merthogy a képalkotás kilencven százalékban nem más, mint nézés. Bár a vászonra kerülő formák esetlegesnek tűnnek, nagyon is kiszámíthatók, semmi sem véletlen, minden vonal és pötty pontosan oda kerül, ahol a helye van. Olyanok, mint az egymásra épülő élő struktúrák, egymáshoz kapcsolódó sejtek, amelyek folyton mozgásban vannak, menet közben alakulnak. Van, hogy öt-hat képen dolgozom egyszerre, mert ha az agyam megszokja a látványt, már nem látja a hibákat. Viszont ha többet csinálok párhuzamosan, folyamatosan friss szemmel tudok nézni mindegyikre.

– Vagyis amikor elkezd dolgozni egy sorozaton, már a fejében ott kell legyen akár öt-hat kép is egyszerre?

– Igen. A teljes sorozat nagyjából egy év munkája, ezen belül a nagyobb képeket körülbelül négy-öt hónapig tart elkészítenem.

– Ha visszatekintünk pályára kezdetére, hiperrealista képeket látunk. Hogyan lett a valósághű ábrázolásból végül nonfiguratív festészet?

– Természetes folyamat volt. Az egyetem alatt elindultam a realizmusból, izgalmas volt az is, hogy látás után rajzolok. Idővel aztán már csak fejben képzeltem el dolgokat, és azokat festettem le. Majd kimerült ez is, azt éreztem, hogy az absztrakcióban sokkal több lehetőség van, mert nem korlátozza a látványt egy tárgy, figura vagy szituáció. Volt persze átmeneti időszak is, amikor szürrealista képeket, fekete-fehér szobrokat festettem absztrakt háttérrel. A figurák aztán egy idő után szükségtelenné váltak, leépültek. Rájöttem, hogy nem a külső világban kell keresnem a témát, hanem saját magamban.

– Az alkotás, a festészet mellett műteremlakásában, az Art Salon Contemporaryban kiállításokat szervez, de emellett egy galériában is dolgozik. Hogyan tud mindenhol százszázalékosan jelen lenni?

– Elsősorban képzőművész vagyok, ám számomra az, hogy a festészeten kívül mással is foglalkozom, megnyugvást jelent. Mert nem akarok kizárólag a művészetemtől függeni. Ez ugyanis nemcsak Magyarországon, de bárhol a világon nehéz és nagyon stresszes dolog, hiszen olyan képeket kellene festenem, amelyeket biztosan el tudok majd adni. Ez pedig nem lenne őszinte, mert akkor nem azt festeném, amit szeretnék, hanem, amit elvárnak tőlem! A képzőművészetnek azonban minden körülmények között függetlennek kell lennie! Ráadásul azt is észrevettem magamon, hogy naponta négy-öt óránál többet nem tudok koncentrálni a festészetre. Kimerítenek a gondolatok és az, hogy folyamatosan nézem a vásznat. Ennek pedig az a veszélye, hogy a festésből egy idő után rutin és megszokás lesz. Az egyetemen volt olyan, hogy akár napi tíz órát is eltöltöttem a műteremben, sőt, hétvégente is bejártam, míg az egyik mesterem haza nem zavart. Mára megismertem magam, tudom, hogy jó, ha nemcsak az alkotásra koncentrálok, ha a festés mellett másra is figyelek. Szeretek szervezni, fontos, hogy emberekkel találkozzam, beszélgessek, megismerjem és megértsem művésztársaim gondolkodásmódját.