Képépítészet

Paizs László tipikusan rejtőzködő művész, akinek 2009 októberében bekövetkezett halála óta, azaz több mint egy évtizede nem volt az életmű minden részletére kiterjedő kiállítása. A Virág Judit Galéria most a hagyatékra alapozva próbálja meg pótolni ezt a hiányt, és az alkotói pálya minden korszakát azonos hangsúllyal bemutatni. Teljes életműről most sem beszélhetünk, hiszen hiányoznak a nyolcvanas évek minimál szobrai, amelyek párhuzamosak Paizs társadalomkritikai műveinek sorával. Nincs itt a Magyar Nemzeti Galéria állandó tárlatán látható, a II. világháború utáni magyar művészet emblematikus fő művének is nevezett, A trónörökös párt meggyilkolták című plexitömb objekt sem. Ez az 1914. június 28-án megjelent Pesti Hírlapot és vele a szarajevói merénylet végzetes pillanatát zárta örök időkre átlátszó keretek közé, hogy az újságból tankszerűen kiáramló szarvasbogarakkal figyelmeztesse a szemlélőt a mindenkori háborúk iszonyatára.

– Paizs László folyamatosan kísérletező, provokatív művész volt, aki minden keze ügyébe kerülő anyagot kipróbált, feszegette azok határait. Közben folyamatosan reflektált korának politikai-társadalmi problémáira, a XX. századi magyar történelem sorsfordító mozzanataira is, sőt, sokszor meg is előzte azokat. Művészete éppen ezért minden időben aktuális – mondja Kelen Anna, a Virág Judit Galéria művészettörténésze. Külön felhívja a figyelmet személyes kedvencére, az életmű utolsó, A Föld, ahol éltünk sorozatára. A 2006-tól készített munkákat akár reális tájképeknek is tekinthetjük, hiszen egy olyan valós tájban járunk, ahol az ember élt, és amelybe a lehető legbrutálisabb módon beavatkozott, saját érdekeit szem előtt tartva használta ki annak kincseit. Ahogyan egy bányász az érc és arany után kutat, Paizs is úgy fúrta, faragta, öntötte és égette a felületeit – a hamis csillogás alatt a visszamaradt sár-, pala- és szövetdarabok a pusztulást mutatják.

A hagyományokon folyton túllépni kívánó és újítani akaró Paizs László kezdetben a „támogatottak” körébe tartozott, Frank János művészettörténész szavaival élve: „Paizs László festő szakot végzett a főiskolán, öt évig azt festette, amit az állami műkereskedelem kért, posztimpresszionista képeket, némi fáradt konstruktív vázzal.” Vagyis korai, klasszicizáló műveiben teljesítette ugyan a rá bízott feladatot, de miként Barcsay vagy sok más alkotó, ő sem találta meg önmagát ebben az állam által elvárt feladatkörben. A túllépés, mondhatni, törvényszerű volt. A „nagy feleszmélés” végül 1964-ben következett be, amikor is eljutott a velencei biennáléra. Itt elsősorban az amerikai és belga pavilon pop-art művei nyűgözték le, amelyek amellett, hogy a szabadságot testesítették meg számára, új anyagokat és ezzel együtt új módszereket hoztak el a művészetébe. Először textil, fém, bőr anyagú „varrottas” képekkel kísérletezett, ezek a textúráról szóltak, arról a szabad formai játékról, amit a konvenciók közé szorított ecsettel vagy egy konkrét témával lehetetlen lett volna létrehozni. E műveket szinte azonnal szocializmusellenesnek minősítették, és a „tiltott” kategóriába sorolták, így az 1967-ben, az Ernst Múzeumban rendezett Fiatal Művészek Stúdiója kiállításán sem szerepelhettek, csakúgy mint Altorjai Sándor, Lakner László, Keserű Ilona vagy Bak Imre munkái. Paizs ezt nehezen tudta megemészteni, összeomlott, és néhány évre felhagyott képzőművészeti tevékenységével. Az évtized végén felfedezte az átlátszó és könnyű plexit, amit kiváló teherbírása és törhetetlensége miatt elsősorban az üveg helyettesítésére használtak. Beszerzése viszont borzasztóan nehéz volt, Paizs kénytelen volt saját maga összetevőnként előállítani, nemegyszer felrobbantva ezzel műtermét. A plexi ezután az életmű különböző korszakaiban újra meg újra előkerül, mint írja, „ezekkel a tárgyakkal tudatos kövületeket akartam csinálni. Megfigyeltem a plexinek egy igen furcsa tulajdonságát […] Ebben a közegben azonos értékűvé válnak a dolgok […] elvesztik mulandóságukat, értéket kapnak, időtlenné válnak.” Paizs megelőzte, sőt, több variációban is előállította a jövőt, ha úgy tetszik, a kortárs-barát Lakner László szavaival élve, „művészetet csinált abból, amitől félt”. Ez a félelem, fenyegetettségérzés köszön vissza például az 1970-es Atomfelhő gézből című munkáján, és számos későbbi, így a mostani tárlaton is látható Rohanunk a Rohadalomba, Világ proletárjai, egyesüljetek!, Könyvégetők emlékére, Kirakat 1956 című objektjein.

– Ezekben a pleximunkáiban nem szobrászatot kell keresnünk, szinte kivétel nélkül mindegyik konzekvens képépítészet. Paizs a plexitömböket rétegenként öntötte ki, ezek közé helyezte be az egyes elemeket, tárgyakat, időtlenné téve és fogalmakká alakítva át azokat. Van köztük, amelyik korszakkal, és van, amelyik eseménnyel, helyzettel foglalkozik – mutatja a műveket Sáránszki Péter művészettörténész, a kiállítás kurátora. – A Könyvégetők emlékére sorozat például – belehelyezve az 56-os képek és emlékműtervek kontextusába – magát a pusztítás pillanatát merevíti ki olyasfajta esztétikával, ami éteri is tud lenni. Ez a fajta kettősség kiválóan jellemzi Paizs teljes művészetét.

Aranyképei bár szakrálisan ragyogóak, magukon hordozzák az égetést, elmú­lást. Folyamistene, miközben a magával hozott hordalékkal teremtőként, megtermékenyítőként jelenik meg, kíméletlen romboló is egyben: áradáskor magával ragad mindent és mindenkit. Három gráciá­ja a női szépség és a szerelem legmagasztosabb ábrázolása, de a szépségből fakadó viszályt okozó háborút vagy a kompozíciót tekintve a keresztre feszítés pillanatát is eszünkbe juttatja. És bár archaizáló, szubjektív vízióként, ugyanígy a jó és a rossz küzdelme jelenik meg Apokrif-látomásain is, egy olyan harcot megmutatva, melynek kettősségén az emberiség már kétezer év óta képtelen túllépni.

Paizs László azon kevés alkotók egyike, aki egyszerre volt festő, grafikus és szobrász, és aki ugyanolyan otthonosan mozgott a síkban-térben, különböző méretekben. Művei egymástól látszólag ugyan függetlenek, mégis mindegyiket áthatja folytonosan kutató és kísérletező szellemisége, a klasszikus hagyományokon nyugvó, olykor polgárpukkasztóan provokatív, társadalomkritikai szemlélete. Az életmű minden részletre kiterjedő feldolgozása még ma is várat magára, amihez az első lépcső talán éppen a Virág Judit Galéria mostani kiállítása lehet.