A sevillai nőcsábász története a Nemzeti Színházban
Képmutatók kora
Alekszandar Popovszki rendezésében mutatták be Molière Don Juan, avagy a Kőszobor lakomája című darabját a Nemzeti Színházban. A finom humorral átszőtt, elgondolkodtató és ízig-vérig kortárs darab pazar színészi játékkal, lenyűgöző díszlettel, szenzációs rendezői ötletekkel ad látleletet nemcsak Molière, hanem korunk kíméletlenül képmutató világáról is.
A nyitókép letaglózó: templombelsőt látunk, felhőn ülő angyalokkal, szentekkel benépesített impozáns katedrális mennyezetét, ám a díszlet perspektívája szokatlan, kissé megdől és a színpad belseje felé mutat. Hirtelen azt sem tudjuk, hol van a lent és a fent, ráadásul a mennyezet egyszersmind tükörkép is, amelyben a szereplők megkettőzve látszanak. Aztán hamarosan kiderül, a díszlet (Sven Jonke munkája) korántsem statikus, a lassan mozgó, ereszkedő, emelkedő oszlopok hol egy kripta hűvös helyiségét, hol egy palota lenyűgöző tereit sejtetik. A macedón Popovszki – korábban A Mester és Margarita című, kiváló előadást rendezte a teátrumban – ebbe az álomszerű, mozgó térbe hozza el Moliére nagyon is mai darabját. Talán azért is olyannyira mai, mert Don Juan afféle archetípus, a szerelmet hazudó, nőket szédítő szélhámos öröktől létező alakja. A cselekmény gyökere egyébként egy középkori spanyol krónikában maradt fenn: a kolostorból ártatlan leányt szöktet meg gaz csábítója, akit végül a bűnbe vitt leány családi kriptájában ér utol a végzet. A történet megihlette W. A. Mozartot is, a Don Giovanni című opera talán az egyik leghíresebb feldolgozás, de Moliére majd száz évvel Mozart előtt írta meg a hírhedt sevillai szélhámos kalandjait.
A cselekmény némajátékkal indul, Don Juan és hű szolgája, Sganarelle menekül, Donna Elvira, a zárdából elcsábított, majd faképnél hagyott menyasszony üldözi, miközben afféle középkori forgatagként jelen van a felfordulásban a komédia minden szereplője. A kissé groteszk, olykor felgyorsított, majd lelassított mozgás hajszálpontos koreográfiából építkezik, kitágítva a teret és az időt, ily módon pluszdimenziót kölcsönöz a történetnek. Az előadás erénye azonban nemcsak a különleges mozgásanyag, hanem a színészi játék. Bordás Roland lubickol Don Juan szerepében, sokkal mélyebb és árnyaltabb az alakítása, mint egy sematikus hősszerelmest hazudó csábítóé: ha egy nőt meg akar szerezni, nem ismer se istent, se embert, ám végül senki sem tud rá haragudni, mert minden helyzetből ügyesen kivágja magát – ez a Don Juan-i siker titka is. A sevillai nemes útját pedig elszédített asszonyok, faképnél hagyott arák és férjüktől elhódított feleségek jelzik; Bartha Ágnes Charlotte-ja, Katona Kinga Donna Annája vagy Szász Júlia Donna Elvirája egytől egyig sziporkázó – a Csajkovszkij zenéjére komponált Donna Elvira-bosszúkoreográfia különösen pazar. Sganarelle szerepében Rácz József nem csupán Don Juan szolgája, aki folyton rázza a fejét az istentelen életet élő gazdája cselvetéseit látva, hanem élő lelkiismerete is, alakításában egyszerre van szeretet és humor. Nem érti, gazdája hogy nem féli Istent, mégis hű marad hozzá. Don Juan viszont perben áll a feljebbvalóval, a kétszer kettő józanságában hisz, majd a darab végén kifejti cinikus ars poeticáját: ezentúl képmutató lesz, hiszen a „képmutatás bűnét mindenki némán tűri, a képmutatók pedig fejedelmi büntetlenségben, nyugodtan élhetik világukat”. És ez nagyon aktuális – mert nézzük erősen magunkba: mit is kíván az embertől ma a korszellem? A befejezés mégis nyugtalanító. Hiába várnánk, hogy Don Juant az isteni igazságszolgáltatás képében a lakomára hívott kőszobor – amelyet nem mellesleg egy elcsábított asszony meggyilkolt férjének síremlékeként emeltek – magával viszi majd a pokol fenekére, nem ez történik: hősünknek furcsa apoteózisban lesz része egy talányos nőalak (Udvaros Dorottya) karjaiban, aki andalító hangon a szerelem mindent elsöprő természetéről elmélkedik.
A következő előadások: március 30. és 31.
