Kereszt, pénz, koporsó

Az 1618 és 1648 között dúló harmincéves háborút a katolikus–protestáns szembenállás miatt általában vallásháborúként szokták emlegetni, ám kitörése hatalmi, politikai és kereskedelmi érdekek ütközésére is visszavezethető. Mivel a korabeli Európa egyetlen nagyhatalma sem maradt ki belőle, a konfliktus a XVII. század legkiterjedtebb, legvéresebb összecsapás-sorozatává vált. Egyes becslések szerint közel 12 millió ember életét követelte, bizonyos területek lakossága pedig akár 60-70 százalékkal is csökkenhetett.

E kaotikus, véres időszakban játszódik Bertolt Brecht talán legismertebb műve, a Kurázsi mama és gyermekei. A tizenkét évet átfogó történet szerint a címszereplő – egy markotányosnő, akinek három apától három gyermeke van – ekhós szekerével hadszíntérről hadszíntérre követi a Német-római Birodalom császári csapatait. Nem pusztán azon van, hogy valamiképpen átvészelje az eseményeket, keresni is szeretne a harcokon, így hol jobban, hol rosszabbul, de megél a háborúból. Ám nem csak pénzt szed be a kuncsaftjaitól, neki is fizetnie kell, és az ár gyötrelmesen magas: három gyerekének élete…

A szóban forgó konfliktus Brecht számára csupán kiindulópont: a darab valójában az összes fegyveres összeütközés ellen szóló, szemléletes példázat, amely a háború értékromboló, személyiségerodáló hatását mutatja be. Emellett az elviselhetetlennek tűnő helyzetekhez is igazodó, azokban pitiánermód ügyeskedő kisember portréját is megrajzolja, és meggyőzően ábrázolja: az emberiség hajlamos önmaga elpusztítására.

Az 1939-ben – nem sokkal a második világháború kitörése előtt – befejezett és eredetileg 1941-ben Zürichben bemutatott darabot ma a legerősebb háborúellenes drámák között tartják nyilván. (Az e csoportba sorolható, legkorábbi színmű Arisztophanész Lüszisztratéja, amely a Krisztus előtti V. században íródott. A XX. században olyan alkotások gyarapították a sort, mint például Karel Čapek Az anya című darabja; Arthur Miller Édes fiaim és Brendan Behan A túsz című drámája.)

És hogy mivel várja a nézőket a Nemzeti Színház 2024. januári premierje, a Kurázsi mama és gyermekei, amelyet Theodorosz Terzopulosz vitt színre? Nos, hogy azzal kezdjük, ami a különféle feldolgozások befogadásában gyakorlott színházjárónak aligha okoz meglepetést: a görög rendező bizonyos helyeken átalakította az eredeti szöveget – egy gyors felsorolásban például mind a „Vidnyánszky”, mind a „Zelenszkij” név elhangzik Kurázsi mama szájából –, de a darab jelen verziója nem kíván ennél direktebb lenni, aktualizálás helyett inkább az eredeti általános üzenetét közvetíti, olyan eszközökkel, amelyek csaknem azonnal megragadják a néző figyelmét.

Hogy csak a két legjellegzetesebbet említsük: a színészek általában nem beszélgetőtársaik, hanem a közönség felé fordulva adják elő a dialógusokat, és ha az egyik karakter bántja a másikat, jól látható módon melléüt vagy mellészúr. A bántalmazást elszenvedő karakter azonban mégis úgy üvölt, mintha valóban a testét érték volna a szúrások vagy az ütlegek. Terzopulosz e megoldásokkal olyan hatást kelt, mintha a színpadon lévő figurák valamiféle hibás működést eredményező parancssor alapján cselekednének.

A következő hatáserősítő tényező: a többször csaknem tejesen csupasz színpad nem konkrét, hanem metafizikai teret jelenít meg, amelyben a díszletként használt tárgyak szimbolikus jelentésre tesznek szert. A csaknem végig színen lévő – hol tárolóeszközként, hol más célra használt – ládikaszerűség nem más, mint egy koporsó, a több jelenetben felbukkanó kereszt pedig olykor a vallás valamelyik irányzatának védelmében elesettekre, olykor az önkényuralom által meghurcoltakra utal. A színvilágot a fekete és a vörös határozza meg: az egyik az éjszaka, a halál, a gyász és a gonosz színe, a másik a tűzé, a véré, a tilalomé és a szexualitásé.

És míg az előtérben megelevenedik mindaz, amit Brecht papírra vetett, a háttérben hol a szerző szövegét kiteljesítő, hol ellenpontozó, hol átértelmező jelenetek bontakoznak ki – és épp e rendezői kiegészítések gyakorolják a legintenzívebb hatást a befogadóra. A tizedik jelenetben például egy szőke lány vérrel festi meg a hadsereget jelképező hét férfi félmeztelen mellkasát, és közben a darab leginkább szívhez szóló, legtisztább hangú dalát dalolja: „Kertünkben egy rózsa nyílott, / Mi néztük boldogan, / […] Boldog, akinek kertje van. / […] Boldog, akinek háza van.”

De az előadás hangzásvilágát nem csak a Brecht által írott és Paul Dessau által megzenésített – a darabban Nemes Nagy Ágnes fordításában elhangzó – dalok határozzák meg: a visszatérő hangeffektussá tett gyermeksírás, egy gyors, szenvtelen tőzsdei híradó vagy épp egy autentikus balkáni siratódal éppúgy hozzátartozik az audiális összességéhez, mint a szerző egyik védjegyének számító Brecht-songok.

Ez a Kurázsi mama tehát riasztó, egyben figyelmeztető látomás. A benne feltáruló világban a család nem a társadalom alapegysége, szerető és védő közösség, hanem az a közeg, amelyben a háború okozta hiány és veszteség megjelenik. A vallás nem hitbéli meggyőződés, hanem az ellenfél legyilkolására okot adó jellemző vagy épp azon hazugságok egyik eleme, amelyekkel egyes karakterek hozakodnak elő, hogy a katonák ne hányják kardélre őket. Szerelem nem létezik, helyét a prostituáltak combjai közt átélhető alkalmi gyönyör vette át.

Terzopulosz tehát – Brechttel együtt – vallja, hogy a háború abszolúttá válásának ijesztő következményei lehetnek, és felteszi a kérdést: létezik-e egyáltalán háború, amely – nem a kiterjedését, de az emberi természetre gyakorolt hatását tekintve – nem abszolút?

Egy jelenet – amelyben Kurázsi mama elveszíti kisebbik fiát – ennél is nyugtalanítóbb felvetéssel él: lehetséges, hogy nem a háború fordította ki önmagából az embert, hanem mindig olyan volt, amilyen az öldöklés és pusztulás idején, épp csak a körülmények szerencsés alakulása (értsd: a béke) folytán nem tudhatta meg magáról, hogy valójában milyen? És mekkora jelentőséggel bír e szempontból az egyik szereplő – a pap – szájából elhangzott mondat, miszerint az általa olvasott könyvekben sehol sincs megírva, hogy egyszer vége lesz a harcoknak?

A hatás intenzitását csak fokozza a főszereplő kiválasztása: Szűcs Nelli a beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház alapítói közé tartozik, és e cseppet sem mellékes körülmény minden további aktualizálásnál hatékonyabban emlékezteti a befogadót arra, hogy északkeleti határainkon túl immár harmadik éve folyik az ukrajnai különös háború. A színésznő első színre lépésétől kezdve erőteljes alakítást nyújt, hol nyersnek, hol meggyötörtnek ábrázolva Kurázsi mamát, ezt a közönséges, pénzsóvár, elfásult, ám a maga kicsinyes módján leleményes karaktert, akit a néző mindezek ellenére sem tud közömbösen vagy rosszindulattal szemlélni.

Ha valaki felszabadult hangulatú, könnyed szórakozásra vágyik, ne a Kurázsi mama gyermekeit válassza a Nemzeti Színház programkínálatából. Aki azonban egy sötét képet rajzoló, letaglózó erejű, felkavaró és elgondolkodtató előadásra vágyik, nemhogy nem fog benne csalódni, de bizonyára hetekkel, hónapokkal a függöny legördülése után is fel tudja majd idézni a gúnyos-keserű éneket: „A háború száz évre biztos, / Romokat épít, bajt növeszt, / Hadiszerencse fordul itt-ott, / De a közember rajtaveszt!”