Könyvébresztő

Hirdetés

Rovatunkban a távoli és a közeli múlt elfeledett vagy eleve méltatlanul kevés megbecsülést kapott könyveit ajánljuk az Olvasó figyelmébe. Istennek hála, nem a Zuckerberg-, hanem a Gutenberg-galaxisban eszmélkedtünk, a világháló korában is hiszünk a kinyomtatott gondolatok erejében és időtállóságában. Annál inkább, hiszen a virtuális világban felhalmozott információk sérülékenyek, nemcsak azért, mert az első áramszünetnél hozzáférhetetlenné válnak, hanem azért is, mert utólag bármilyen szempont szerint könnyen módosíthatók, manipulálhatók a „szebb múltat” elv jegyében. A nyomtatott könyvek viszont változatlanul őrzik a maguk korának lenyomatát, szerzőik világlátását, legyen szó szépirodalomról, közéleti esszéről, filozófiai vagy vallástörténeti munkáról. Épp erre van egyre nagyobb szükségünk egyre gyorsuló, egyre felszínesebb világunkban: életünket a múltban felhalmozott tudásra, értékre, bölcsességre építeni. Személyes megközelítésű újraolvasásaink e célt szolgálják, „mert csak a Könyv kapcsol multat a jövőbe, / ivadék lelkeket egy nemzetté szőve.” (Babits Mihály: Ritmus a könyvről.)

Vannak könyvek, amelyek sem megjelenésükkor, sem később nem ugrottak az olvasottsági listák élére, nem váltottak ki sem hisztérikus népszerűséget, sem közfelháborodást, szerzőjük nem tartozik az ismert emberek közé, mégis fontosak.

Az ilyen művek valamiért túlmutatnak önmagukon, mert nem a pillanatból születtek, hanem időtálló mondanivalójuk van, ami az idő múlásával gyakran még karakteresebbé, még kontúrosabbá válik, vagyis – divatos kifejezéssel élve – jól öregszik.

Ilyen B. Élthes Eszter Óda a szellemhez, avagy az emberiség védelmében című, több szempontból is különleges könyve.

Korábban írtuk

Először is a szerző nem író a szó közmegegyezés szerinti értelmében: bár több könyvet jegyez, nem elbeszélő, nem történetmesélő. Munkáinak műfaja meghatározhatatlan, valahol az esszé, a memoár és a tanúságtétel metszéspontjában helyezhető el. Könyveiben egy szuverén, de vállaltan töprengő, kereső intellektus fogalmazza meg a modern, liberális nyugati létmódot illető erőteljes kritikáját, anélkül azonban, hogy igényt tartana akár a kultúrcelebségre, akár a minden csatornán és közlésfelületen nyomuló megmondóember oly népszerű szerepére.

B. Élthes Eszter hivatására nézve fogorvos, egyébként pedig a feledhetetlen nagy magyar színészfejedelem, Bessenyei Ferenc felesége, 2004 óta özvegye. Nem politikus, nem publicista, nem filozófus, nem is politológus, egyszóval nem olyasvalaki, aki hivatásszerűen gondolkodik közéletünk, pontosabban közéletünket is meghatározó korunk jelenségeiről. Ha úgy tetszik, kívülálló érintettként félti elfajult világunkat önmagunktól. Ez adja vállalt elfogultsága mellett is megkérdőjelezhetetlen hitelességét és közéleti kényszerektől mentes szerzői szabadságát.

Ennek jegyében jelent meg az Editorg Kiadó gondozásában 1987-ben első, leginkább vitairatnak nevezhető provokatív munkája Óda az erotikához, avagy a szexualitás védelmében címmel. Ebben az intimitást, a bensőségességet, a szexus metafizikáját prostituáló korszellem kártékonyságával, nemkülönben a homoszexuális lobbi agresszivitásával szembeszállva többek között az alábbi súlyos, a papírra vetése óta eltelt közel négy évtized által ezerszeresen igazolt megállapítást tette:

„Ami tehát idáig senkinek es semminek nem sikerült, vagyis: beolvasztani, letiporni, es elsöpörni a magyarságot, az most újkori kultúracsinálóinknak (békében, jólétben, függetlenségben) végre — és visszavonhatatlanul — sikerül: demográfiailag és erkölcsileg tönkretenni, lezülleszteni népünket, létfenntartó erejét és erényeit kiirtani.”

Ahogy mondani szokták, B. Élthes Eszter ezzel kitette az irányjelzőt. Ezen az úton továbbhaladva logikus folytatás volt az 1995-ben a Bessenyei Kft. gondozásában megjelent Óda a szellemhez, avagy az emberiség védelmében című kötet.

Ezt leginkább tanúságtételnek lehet nevezni. A mű tulajdonképpen B. Élthes Eszter megtérésének folyamata, a római katolikusnak keresztelt, szülei válása után édesanyja evangélikus hitét gyakorló, majd – nem függetlenül a szerző nyugat-németországi fogorvosi praxisának ellátása közben szerzett tapasztalataitól – felnőttként az Anyaszentegyházba visszatérő ember megértés-élményének lenyomata. B. Élthes Eszter nem rejti véka alá e folyamat megannyi kitérőjét, az útközben fölmerült kételyeket, de feltárul a hit és a szenthagyomány mélységi megértésének öröme – ahogy az Egyházban terjedő liberális beszüremkedések vagy épp a kétségtelenül ezer sebből vérző darwini evolúciós hipotézist elfogadó egyházi személyek bátor hitvédő kritikája is.

Mindezt B. Élthes Eszter sallangmentes magyarsággal írta meg, gondolatfűzése gördülékeny, érvelése racionális megközelítésből is logikus. Így, bár az Óda a szellemhez, avagy az emberiség védelmében elsősorban a hitbéli keresők, az abban megerősítésre vágyók számára világítja meg a követhető-követendő utat, minden túlzás nélkül önmagában szellemtörténeti munkaként is megállja a helyét.

Mint említettük, a könyv jól öregszik. Harminc évvel ezelőtt megfogalmazott, az ábrándosabb lelkek előtt talán túlzónak, elhamarkodottnak tűnő megállapításai, következtetései, állásfoglalásai kemény igazságokként dübörögnek infernális korunkban. A szerző már-már kíméletlenül szembesít például azzal, hogy

„az Egyház földi történelmének első olyan szakasza, amelyben feladatát nem végezte el, mert legfőbb vezetői maguk is a legrosszabb, halálos bűnök bűvöletében éltek s vezették az Egyház hajóját – hiába tartott rövid ideig, mindösszesen talán 70 évig –, mégis egyházszakadáshoz, az Egyház testég ütött halálos sebhez vezetett. A kérdés ma az, hogy mostani ilyen szakasza hova vezet???”

B. Élthes Eszter fókusza azonban nem korlátozódik kizárólag az Egyház és a hit területére, hanem közéleti, de inkább társadalompolitikai megállapításokat is tesz:

„A kommunizmus tehetetlenségét és züllöttségét már iskolás gyerekként jól láttam a minket körülvevő közösségekben. A régi rendszernek voltak azonban korlátai, törvényei, s ezek a korlátok sokáig a palackban tartották az általuk teremtett, tisztességtelenné nevelt tömegek szellemét. Az ún. demokráciával ez a szellemi ki- és rászabadult a világra, és elindult a mai rendszertől megfékezhetetlen, sőt, azt inkább gerjesztő ön- és nemzetpusztító útjára.”

Nemzetközi történeti kitekintésben:

„a francia forradalom óta az egyre inkább hatalomra kerülő liberálisoknak csak a minden emberben megbúvó gőgöt és önhittséget – minden más bűn eredőjét – kellett felszabadítani, táplálni, erősíteni. Ezzel elérték, hogy az ember eljusson Isten tagadásáig, sőt, megvetéséig, amivel viszont ők hatalmon maradásuk első és legfőbb biztosítékát szerezték meg automatikusan. (…) Lehet, hogy ők csak gyűlöletük tárgyát, a keresztény ideológiát, az európai kultúrát, mint hatalomra jutásuk legnagyobb akadályát akarták megsemmisíteni, és közben nem vették, veszik a mai napig észre, hogy gátlástalan és akadályoztatás nélküli működésük eredményeképpen önmagukat is halálra ítélték.”

Fotó: MTI/Rosta Tibor

B. Élthes Eszter vállaltan, következetesen konzervatív, vállalva annak minden népszerűtlenségét. Véleménye a demokráciáról úgy általában meglehetősen lesújtó – ezzel ugyan lehet vitatkozni, különösen a kommunista diktatúra összeomlása után néhány évvel, de nehéz kellő súlyú ellenérvet találni:

„mindig úgy gondoltam, hogy vezetni csak egy, részben erre született, részben a vezetői képességeket kemény munkával megszerzett, tetteiért és a vezetettekért egy személyben száz százalékosan felelősséget vállaló személy tud. És azt is bizton hittem, hogy ez a berendezkedési forma az, ami mindenki, elsősorban a nagy tömegek számára a legkedvezőbb, mert ez az, ami a leghatásosabban tudja a közbiztonságot, a közjólétet, a közrendet és a közfegyelmet biztosítani. (…) Jézus és az apostolok soha nem beszéltek az emberek közti egyenlőségről, egyenlő elosztásról, de egyenlő feladatokról és egyenlő elvárásokról sem. (…) Isten nem a felismerhetetlenségig uniformizált embereket teremtett, hanem egyenként választott ki bennünket, hiányosságainkkal és képességeinkkel együtt. (…) Az egyenlősdi kiirtja az emberek legnemesebb érzéseit; nem összetartja, hanem elválasztja őket egymástól (…) míg a képességek különbözőségén alapuló szolgálat felelősséggel, irgalommal, mások iránti természetes gondoskodással tölti el az embereket. (…) Amíg nem mertem a belénk nevelt, belénk ivódott egyenlősdivel tudatosan szembeszállni, amíg minden nálam jóval lassúbb, ügyetlenebb, butább társammal szemben ugyanazokkal az igényekkel léptem fel, mint amilyeneket magammal szemben támasztottam, addig csak türelmetlen indulatot, haragot, sőt, megvetést éreztem irányukban. (…) Nem tudom, hogy másokra nézve jelent-e valamit ez a felfedezés. Nálam elementáris erővel hatott, egy új világot tárt fel, egy határozottan szebb, elnézőbb, türelmesebb, gyengédebb világot.”

Aligha cáfolhatók észérvekkel e felismerések, melyeket bizony a krisztusi tanítás is megerősít. Ezért nem lehet figyelmen kívül hagyni B. Élthes Eszter azon megállapítását sem, mely szerint

„napjainkban eljött az idő, amikor az embernek nem a testét, hanem a lelkét vonszolják kínpadra, dobják a cirkuszosok és mutatványosok vadállatai elé.”

És hogy mi volna a kiút?

„Mivel (…) a civilizáció minden átka, az emberi lélek megrontására irányuló összes törekvés a nyugati világból árad szét a világ minden tája felé, a megtérésnek, az új evangelizálásnak is innen kell kiindulnia.”

Ez a gondolat közvetlenül is összekapcsolja B. Élthes Eszter harminc évvel ezelőtti, liberális szemszögből nonkomformistának, akár botrányosnak tűnő, valójában csak kertelés nélkül őszinte és megingás nélkül keresztény hitvallását napjaink közéleti küzdelmeivel, a szuverenisták és a globalisták, a keresztény Európáért küzdők és az öntudatlan, önazonosság nélküli embermasszát dagasztó okkult erők élethalálharcával.