Gáspár Sándor, Cserhalmi György, Tóth Ildikó, Nagy Péter és Törőcsik Franciska – csak néhány név a székesfehérvári Vörösmarty Színház impozáns társulatából. Bagó Bertalan művészeti vezetővel az ott folyó munka mellett a Játékszínben áprilisban debütáló Az eastwicki boszorkányok-rendezéséről is beszélgettünk.

Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

– Az eastwicki boszorkányok első, sajtónyilvános olvasópróbáján elmondta, soha nem látta a híres amerikai sztárokkal forgatott, azonos című filmet. Ez előny vagy hátrány egy ilyen közismert mű esetében?

– Véletlenül nem néztem meg soha, amikor pedig megtudtam, hogy ezt fogom rendezni, akkor meg úgy voltam vele, hogy most már minek. Az Up­dike-könyvet viszont olvastam, és a Tasnádi István-féle átirat is nagyon tetszett. Amúgy alapjaiban teljesen mindegy, láttam-e a mozit, vagy sem: egy filmet megcsinálni mindig teljesen más, mint egy színházi előadást. Míg az egyikben egy sokkal tágabb világot, egy egész várost, országot be lehet mutatni, a színházban csak egy szögből lehet láttatni a dolgokat. Szemben vannak a szereplők, ezért a közeliket és a totálokat az irányított vágások helyett a színészekkel kell megvalósítani, az ő játékukkal, a kompozícióval kell megteremteni, hogy arra figyeljenek a nézők, amit én rendezőként mondani szeretnék nekik.


– Jó részük azért biztos, önkéntelenül is összehasonlítgat majd.

– Bizonyára lesz, aki igen. A mi előadásunknak ugyanakkor, megtartva persze az alaptörténetet, teljesen más hangsúlyai lesznek: a mozi könnyedebb, pszichedelikusabb vonala helyett bőven akadnak majd lélektanilag realista pillanatok. Így a néző könnyebben el tudja képzelni azokat a problémákat, amelyekkel a hölgyek szembekerülnek ebben a furcsa viszonyban. És reményeink szerint megérzi azt is, amiről ez a mű a sok humor alatt valójában beszél: milyen romboló tud lenni a magány, az egyedüllét, az állandó hiány. És itt most nemcsak a férfihiányról beszélek, hanem az általános emberi hiányról: hiába vannak hárman ezek az életük derekán lévő hölgyek, Pokorny Lia, Parti Nóra és Lévay Viktória játssza őket, mégis egyedül botladoznak a megoldás keresése közben.


– Majd közösen megteremtik a nagybetűs férfit, ezúttal Gáspár Sándor személyében.

– Fene tudja, hogy ezt is csak képzeljük-e, vagy sem. Mert ebben az egész sztoriban bőven benne van a figyelmeztetés, hogy vigyázz, ha nagyon akarsz valamit, a végén még teljesül! Nem biztos, hogy még ha lehetőséget is kapunk rá, mindenáron meg kell élni a vágyainkat. Mert ha önmagunkat feladva, a pillanatnyi boldogságtól elvakultan belemegyünk valamibe, az óhatatlanul visszahat ránk. Az élet döntések sokasága, amit eszünk, iszunk, amivel, akivel viszonyba kerülünk, az határoz meg minket. Ha negatívan döntünk, és nyakló nélkül bonyolódunk bizonyos kapcsolatrendszerekbe, utólag nagyokat koppanhatunk.


– Akkor viszont már nincs mit tenni, hiszen nem mehetünk vissza a múltba, hogy egy adott pillanatban figyelmeztessük magunkat.

– Ezért jó a művészet, a színház: hogy elgondolkozzunk a döntéseinken, felismerjük a hibáinkat, és a jövőben ne kövessük el újra ezeket. Ha egy jó előadást nézünk, párhuzamosan halad a konkrétan a deszkán futó és a lelkünk belső színpadán zajló történet. És ha az ember sokat van ilyen közegben, jó darabok, zenék, filmek, festmények stb. közt, ez fokozatosan élesíti az elméjét: anélkül, hogy minden alkalommal a saját bőrét vinné vásárra, élhet át dolgokat, sajátíthat el cselekvési mintákat.


– Nagy szavakkal: ez a művészet feladata?

– Igen. Ami nem egyenlő azzal a buta elválasztással, hogy a művészszínház az igazi, mert gondolkodtat, míg a szórakoztató színház kimerül a térdcsapkodós röhögésben. Ilyen kategorizálás nincs, a kérdés mindig, hogy az adott alapanyagot milyen színvonalon csináljuk meg. Én például nagyon szeretem a humort, mindig azt mondom, a humor olyan, mint amikor a keserű pirulát becsomagoljuk ostyába. Vagyis nehezebb, elgondolkodtatóbb dolgokat is be tudunk vele észrevétlenül adagolni, és nem egyből a betonba döngöljük az embert. Ennek egy magasabb foka a gogoli világ, amelyben nevetek, nevetek, míg egyszer csak rájövök, hogy már rég nem máson, sokkal inkább magamon kacagok. Semmi nem azon múlik tehát, vidámat vagy szomorút csinál az ember, hanem hogy mit akar mondani a nézőknek. Akar-e egyáltalán mondani valamit?


– Székesfehérváron, ahol ötödik éve dolgozik művészeti vezetőként, pontosan ez a folyamat érezhető: a keserű pirula becsomagolása a néha egészen merész darabválasztásokban is tetten érhető. Vidéki színpadon rizikósabb vállalkozásnak tűnik színre vinni Háy János A Herner Ferike faterja című darabját, az orosz Presznyakov fivérek Terrorizmusát vagy a Bran Friel-féle Apák és fiúk Turgenyev-adaptációt. Az alapvetően zenés színházi évtizedek után hogy fogadta mindezeket a helyi közönség?

– Ez az egész egy folyamat. Amikor Szikora Jánossal, Horváth Csabával és Hargi­tai Ivánnal belevágtunk a közös munkába, lassan elkezdtük tolni a határokat. Finoman létrehoztunk olyan helyzeteket, hogy bebizonyítsuk a közönségnek: a keserű csokoládé is csokoládé. Ami érdekes, hogy a nézői visszajelzések már kezdetben nagyon pozitívak voltak, a 2013-ashoz képest tavalyra megháromszoroztuk a nézőszámot. Mindezt egy ilyen, mondhatni bevállalósabb repertoár, és a vonzó budapesti színházak viszonylagos közelsége mellett. Ezért nem is nagyon hiszek benne, hogy a kortársnak vagy nehezebb műfajúnak gondolt előadásokkal annyira óvatosan kellene bánni. Döntsön róluk a közönség! Nem kell a nézőt alulbecsülni, sokkal jobban tudja, mit akar, mint azt hinni szoktuk a magas lóról! És ugyanígy a fiatalok esetében. Mondják, a mostani tizenévesek nem viselkednek jól a színházban. Miért? Mert rossz előadásokat látnak. Jó, izgalmas, a figyelmüket lekötő, akár kifejezetten felnőtteknek szóló előadásoknál, olyan remek színészekkel, mint akik nálunk is vannak, majd jól fognak viselkedni.


– A szokásos bezzeg a mi időnkben probléma, ami úgy látszik, az örök mondatok egyike az emberiség történetében.

– Mert felnőttként könnyen elfelejtjük, milyen volt, amikor mi, gyerekek, kamaszok voltunk. Én viszont emlékszem magamra. Sőt, úgy látom, a mostani tizenévesek bizonyos szempontból sokkal tájékozottabbak és érdeklődőbbek, mint mi voltunk anno. Csak komolyan kell venni őket. És elhinni, ha jól csináljuk, rájuk is nagyon erősen tud hatni a művészet, a színház. Nem a nevelő célzat miatt, hanem mert felnyitja a szemüket olyan dolgokra is, amikről egyébként nem is tudnák, hogy egyáltalán léteznek. Példaképnek kell lenni ahhoz, hogy utána menjenek valakinek vagy meghallgassák a mondandóját. Nem jár alanyi jogon az, hogy tessék engem figyelni, mert idős vagyok és nagy ember vagyok. Itt van például ez a már emlegetett Apák és fiúk. Mi benne a konfliktus? Nem az, hogy a hazaérkező egyetemista fiú nem szereti az apját, hanem hogy nem tetszik neki, amit ő képvisel, ahogy viselkedik, ahogyan megközelíti az életet. Egyszerűen nem tud felnézni rá. Mert a fiúnak még sokkal fontosabbak az erkölcsök, a társadalom megjobbítása, a tisztességtelen kompromisszumok elkerülése, az erkölcs, a becsület megőrzése. Elcsépelt szavak, de minden nagy műben benne van ez a konfliktus valamilyen szinten.


– Húszévesen még sokan így gondolkodunk, aztán mégis olyanná válunk, mint a szüleink. Kikerülhető ez egyáltalán?

– Nyilván az ember az idő haladtával feltehetően bölcsebb lesz, és megtanulja, hogy az élethez, a társadalom fennmaradásához kell némi hajlékonyság. De ez nem azt jelenti, hogy mindenáron nemtelen kompromisszumokat kell kötnünk, hogy nem maradhat egyenes a gerincünk, és nem nézhetünk szembe hatvan-hetven éves korunkban is bátran a tükörképünkkel. Sok ilyen ember akad, és nem feltétlenül azért, mert az életük utolsó pillanatáig forradalmárok voltak. Hanem mert mindvégig hitelesek tudtak maradni abban, ahogy léteztek, dolgoztak, élték a mindennapi életüket.


– Vissza a fehérvári színházhoz. A város közgyűlése január végén kiírta az igazgatói pályázatot, hiszen a mostani vezető, Szikora János mandátuma júliusban lejár. Ez általában mindenütt felbolydítja a kedélyeket, mit gondol, reménykedhetnek a folytatásban?

– Úgy érzem, igen. Székesfehérvár mostani vezetése már többször bebizonyította: komolyan veszik a színházat. Maga a polgármester is eljár a premierjeinkre, saját tapasztalatai alapján képes dönteni a nálunk folyó munkáról. Muszáj, hogy a szakmaiság és az eredmények számítsanak ilyen esetekben, és ne a politika. Pláne ne az aktuálpolitika: ezt az általam rendezett előadásokban is nagy ívben kerülöm. Mert korlátozza a néző asszociációs mezőjét. A nézőtéren ugyanis nem jobb- és baloldali emberek ülnek. A nézőtéren ott ül egész Magyarország.

Farkas Anita