A trianoni trauma oldása a színpadon a pandémia időszakában

– Érdekes időszak egy színház életében, amikor nincsenek előadások, és nincs színházi élet lassan egy éve. Mi a feladata ilyenkor egy dramaturgnak?

– A színházat a közönség élteti, és ha nincs meg a színház meg a közönség élő kapcsolata, akkor olyan, mintha igazi színház se lenne. Bár ez az időszak minden színházi ember életében elég nagy érvágás, de mi a pandémiás időszak alatt is aktívan dolgozunk. Folyamatosan próbálunk, az összes előadásunkat felújítjuk, természetesen betartva a járványügyi előírásokat, és sikerült a múlt évben egy munkabemutatót is tartanunk. Pozsgai Zsolt Zergetánc című darabját vittük színre Kálló Béla Jászai Mari-díjas színművész rendezésében. Gyakorlatilag magunknak játszottuk le ezt az előadást, már nagyon várjuk, hogy végre közönség elé kerüljön, és láthassuk a nézőink reakcióit. Nem tudom, mikor lesz ennek vége, de készen állunk az újrakezdésre. 

– Jelenleg milyen módon tartják a közönséggel a kapcsolatot?

– Más színházakhoz hasonlóan nekünk is van weboldalunk, Facebook-oldalunk és Youtube-csatornánk, melyeken folyamatosan tartalmat szolgáltatunk a közönségnek, hogy ne veszítsük el a kapcsolatot egymással. A Facebook-oldalunkon megjelentetett videós tartalmakban például a színészeinket kérdezzük a hobbijukról és az életükről. Hamarosan lesznek online előadásaink is. Ezekre lehet majd jegyet váltani, és előre kitűzött időpontban visszük őket képernyőre, ugyanúgy, mint a normál időszakokban. Emellett éppen előkészítem egy új színdarab szövegét, meg főrendezőnkkel, Andrási Attilával is dolgozom egy új művön, erről egyelőre még nem szeretnék beszélni. Azonban már most publikus, hogy Horváth Jenő A Milleniumtól Trianonig című könyvét dolgozzuk fel dokumentumfilm formájában. Az első rész már megjelent, tavaly június 4-én, most a további részeken dolgozunk.

– Ő egy olyan diplomáciatörténész, akinek a művét a múlt rendszerben be is tiltották…

– És ennek következtében az íráshoz nehéz is hozzáférni. Huszonöt év történetét dolgozta fel, első kézből láttatva egy nagyon-nagyon szép korrajzot, és megfogalmazva és feltárva az összefüggéseket, hogy mi miért történt. Nekem erdélyiként nagyon megrázó volt azzal szembesülni, hogy már az 1890-es években felmerült: szét kell szakítani az országot. Jelentek meg erről szóló cikkek a korabeli újságokban, és voltak ilyen törekvések.

– Miképpen lehet ezt kellően drámaivá tenni?

– A történet már önmagában drámai. Mi csak ekranizálunk, azaz a színészeink elmesélik az eseményeket, és ehhez felhasználunk díszletként és a mondanivaló alátámasztásaként a fotóktól a festményekig, valamint az újságcikkektől a térképekig és könyvekig rengeteg korabeli anyagot.

– Annyira hatásos mindez, hogy amikor megnéztem otthon az első részét, a négyéves kislányom az ölemben ülve feszült figyelemmel hallgatta.

– Pedig nem könnyű szöveg. A szükséges rövidítések során igyekeztem megtartani a törékeny egyensúlyt, hogy érződjön a száz évvel ezelőtti kor és hangulat, és megmaradjon a beszédstílus, de a sok régi kifejezés, mondatszerkezet és latin eredetű szó miatt nem egyszerű, hogy a végeredmény könnyen mondható és érthető legyen. Az első rész már megtekinthető a csatornáinkon, és terveink szerint január végére a második részt is befejezzük. 

– A jelek szerint az ön szellemiségéhez közel állnak az ilyen jellegű témák.

– Hozzám mindig is közel állt a történelem, és már gimnáziumba is történelem és társadalomtudományok osztályba felvételiztem. Bár magyar osztályba jártam, de nekünk is kellett román történelmet, földrajzot, irodalmat és nyelvtant tanulni. Az utóbbi kettő alapvetően nem baj, mert nem rossz, ha ismerek egy plusz nyelvet, de a román történelem oktatásával és a román történelemszemlélettel komoly problémáim voltak. A magyar történelemről akkor még csak a könyvespolcokon lévő könyvekből tudtam informálódni. A marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemen, a dramaturg szakon azonban volt egy nagyon jó és kedves magyar színháztörténet tanárom, Lázok János, aki „kötelezővé” tette, hogy magyar történelemből is vizsgázzunk. Ehhez adott egy összefoglaló könyvet a magyar történelemről. Akkor értettem meg nagyon sok mindent, és akkor fedeztem fel, hogy Úristen, ez így és így volt. A magyarság és persze kisebbségi létünk sorskérdéseire nem fektettek és nem is fektethettek elegendő hangsúlyt a tanáraink, így mindez nekem – kortársaim jelentős részéhez hasonlóan – egészen addig kimaradt. Innentől azonban rengeteget olvastam történelmünkről, majd elindulhattam azon az úton, hogy magyar történelmi drámák megírásában vegyek részt és ilyen előadásokat készíthessek, közösen Andrási Attilával. Vele teljesen véletlenül találkoztam, amikor ideköltöztem Kis-Magyarországra.

– Ő délvidéki, ön erdélyi…

– …ő rendező, én meg dramaturg, és a közös munkánk immáron 16 éve tart.

– Már közösen alkotott darabjaik, a Tizennyolc, valamint a Tizenkilenc címválasztása is árulkodik róla, hogy érzékeny kérdéseket feszegetnek. A magyar történelem sorsdöntő, az ország szétesését eredményező időszakáról beszélünk, ráadásul olyan szerzők műveiből táplálkozva, mint Maderspach Viktor és Wass Albert…

– És Siposhegyi Péter, aki a Halottak napjától virágvasárnapig című darabot írta. Ez az időszak mindenkit foglalkoztat, és valóban rendkívül érzékeny téma. Hiába nem velünk történt, hogy egyik nap lefeküdtünk Magyarországon, másnap fölkeltünk Romániában, miközben nem költöztünk el öt métert se jobbra, se balra, ez nemcsak azoknak volt hatalmas trauma, akik akkor megélték, hanem trauma nekünk is. Átöröklődik. Talán sosem lehet teljesen feldolgozni. A színház jó terep e témák boncolgatásához, és keressük az okokat, levonunk bizonyos következtetéseket. Nem véletlen, hogy önmeghatározásunk szerint színházunk a jelenünket eredményező múltunk színháza.

– E darabok és események végkifejlete szinte kivétel nélkül elég tragikus magyar szempontból, de nyilvánvaló, hogy mégis ki akarnak hozni mindebből egyfajta előre mutató katarzist.

– Nekünk nem egyéni dolgokban kell csupán gondolkodni, hanem a nemzet szintjén, az ország szintjén és Kárpát-medencei szinten. Tovább kell éltetni a nyelvet, a kultúrát és a hagyományainkat, mert ezekben tudunk majd tovább élni. Pontosan azért vannak ezek az előadások, hogy erre ösztönözzünk embereket. Nézzenek utána, hogy mi volt és mi miért történik, mert ebből tudunk épülni a jövőre nézve.

– Ezt szolgálja, hogy eléggé erőteljesen dokumentálva tárják a nézők elé a korabeli történéseket, a külső okok mellett nem megkerülve saját felelősségünk kérdését sem?

– Amikor egy adott helyzetben gyakorlatilag egy politikus, egy történelmi személyiség kezében van az ország és a nemzet sorsa, akkor nagyon nehéz jól és felelősen dönteni. Mindig azt mondom, hogy képzeljük a helyükbe magunkat. Mindenki azt hiszi egy bizonyos szinten, hogy neki van igaza, és minden úgy jó, ahogy ő akarja és csinálja. Mindenkinek megvan a maga igazsága, még Kun Bélának is megvolt a maga szempontjából. Van a feleségének egy visszaemlékezése, melyből kiviláglik, hogy a felesége szerette Kun Bélát. Kun Bélát is szerette tehát valaki. Bármennyire is nem értünk vele egyet, de nyilván azért dolgozott, mert volt egy célja, amit el akart érni, és ami borzalmas következményekhez vezetett. Ezt meg kell mutatnunk, továbbá a színpadon minden jót ellenpontozni kell egy rosszal, egy rossz figurával. Fel kell villantani nem csak a felelősséget, hanem a hibát is. Szembe kell nézni a saját hibáinkkal, hogy ne történhessen meg újra, ami megtörtént.

– Sokan abba a hibába esnek Trianonról szólva, hogy egy-egy hasonló darab vagy írás a természetesen jogos fájdalom felmutatása kapcsán, végső soron önsajnáltatásba fullad. El lehet ezt kerülni?

– Nagyon nehezen, és vigyázni kell az egyensúlyra, hogy ne mindig sírjunk és könnyezzünk csupán. A humorral lehet oldani legjobban e feszültségeket. Például annak a Tizenkilencben bemutatott történelmi ténynek a humorával, hogy Lenin két nővel, a feleségével és a szeretőjével él egy háztartásban, egy sajátos szerelmi háromszögben. A Tizennyolcban az az amúgy ugyancsak valós jelenet is eléggé humoros, hogy Szabó Ervin a németvölgyi temetőben tervezi Duczynska Ilonával Tisza István meggyilkolását. Szervezhette volna a könyvtárban is, de nem, ő elment ehhez a németvölgyi temetőbe. A humor egy jó dramaturgiai eszköz a feszültségek oldásához. Az ember a saját életében is úgy tud előre haladni, ha ki tudja nevetni saját magát, és ezáltal könnyedebben tudja venni a dolgokat. Ez nagyban is így működhet. 

– A közönség hogyan reagál az ilyen jellegű megoldásokra?

– Nagyváradon a nézők végignevették az egész Fehér Szarvast. Minden apró kis poént értettek, és együtt mentek az előadással. Az egyik legjobb Fehér Szarvas előadásunk volt. Bár a Tizenkilencen Budapesten is elég sokat nevettek, itt sokan még mindig úgy gondolják, hogy van, amin nem illik nevetni, mert a téma túl komoly vagy patetikus. A közönségnek meg kell tanulni, hogy ha nevetni kell, akkor bátran nevessünk, mert így fogjuk megfelelően feldolgozni ezeket a dolgokat. Erdélyben ezt már tudják.