Két dudás egy csárdában
Háborúban nemcsak a társadalom egységére, hanem megfelelő vezetőre is szüksége van a bajban lévő országnak. Vörösmarty Mihály utolsó jelentős munkájának, a Czillei és a Hunyadiak című romantikus drámának az üzenete ma is időszerű. A darab múlt hét csütörtökön debütált az Újszínházban.Háború, járvány, társadalmi megosztottság – talán még Vörösmarty Mihály sem jósolta volna meg, hogy utolsó nagy munkája, a Czillei és a Hunyadiak megírása után közel 180 évvel is aktuális lesz. Mert az aktuális nagyhatalommal szembeni harc, a megszállás veszélye és a belpolitikai csatározások éppúgy jelen vannak ma, mint 1844-ben, a darab keletkezésének évében.
A romantikus dráma története szerint 1456 augusztusában járunk, amikor Czillei Ulrik osztrák gróf (Viczián Ottó) fejébe veszi, hogy leszámol a Hunyadi családdal a tényleges hatalmat jelentő régensi címért. Hunyadi János kormányzó halála után annak fiaival, Lászlóval (Almási Sándor) és Mátyással (Kazári András) száll szembe, eszközként bármit bevet: szövetkezik az utolsó végvár, Nándorfehérvár bevételére készülő törökkel, alkohollal és nőkkel zülleszti le unokaöccsét, V. László királyt (Bánföldi Szilárd), manipulálva őt az ország ügyeit érintő döntéseiben, illetve nemcsak kedvesét, Ágnest (Gregor Bernadett), hanem Hunyadi László jegyesét, Gara Máriát (Dichter Dóra és Bátyai Éva), a nádor leányát is felhasználná cselszövésére.
– A politikai dráma már ugyanolyan kérdésekre próbál választ találni, mint mi; olyan államférfit keres Magyarország élére, aki ezt a nagyon nehéz helyzetben lévő országot és annak társadalmát kivezetheti a kátyúból – fejti ki kérdésünkre Csiszár Imre, a darab rendezője.
Magyar Királyság: a nehézségek
A XIX. században az alkotók közül nem egy törekedett arra, hogy a bécsi udvar cenzúráját kijátszva beszéljen a Habsburg-uralommal szembeni ellenállásról. Ismeretes, hogy Arany János költő az 1861-ben publikált A walesi bárdokban a középkori Eduárd angol király karakterét valójában Ferenc Józsefről mintázta. Jókai Mór egyik regényében pedig az 1848–49-es szabadságharcot jelképező komáromi menleveleket szarkasztikusan „politikai divatoknak” nevezi, amely a mű címe is egyben. Vörösmarty Mihály drámája is ezek közé sorolható, a Habsburgokat egyértelműen az önző, érzéketlen, sunyi, ugyanakkor határozott Czillei testesíti meg. Ellenlábasa az apja nyomdokain járó Hunyadi László, akinek vezetési rátermettsége és romantikus jelleme egy idő után keveredik a darabban. Kettejük konfliktusa az István–Koppány-dilemmát feszegeti: Nyugat-Európa államaihoz csatlakozzon hazánk, vagy ragaszkodjon ősi hagyományaihoz?
– A problémaáradat Hunyadi János fiára zúdul. Feladata egyrészt, hogy tartsa féken a törököt, másrészt egyesítse az ország irányításához elengedhetetlen rendeket, főurakat, harmadrészt tartsa kézben a rendkívül gyenge uralkodót. A darab azt vizsgálja, hogy képes-e ellátni egy ember ezt a sok feladatot – mutat rá Csiszár Imre.
Az addig stabil vezetésű országban tehát eluralkodik a káosz és a háború, amit a díszlet is hűen tükröz: a dicsőség múlását szimbolizáló rozsdás vasfalak, az időjárás és a napszakok ábrázolása és az ország sorsát jelképező forgószínpad. Utóbbi különösen fontos szimbólum: a civakodások és az árulások jeleneteiben az óramutató járásával ellentétesen forog, jelezve, ezek nem segítik, hanem hátráltatják az ország fejlődését. A dráma azt is érzékelteti, hogy az ország nem katonai segítséget, hanem mindössze szimbolikus támogatást, a déli harangszót kapja a Nyugatot megtestesítő pápától.
A helyzeten a gyenge és manipulálható V. László király jelleme sem segít. Hedonista életmódján túl az is jelzi az alkalmatlanságát az ország vezetésére, hogy még a gyámját meggyilkoló Hunyadi László kivégzésével kapcsolatban is bizonytalan. A szintén kamaszkorú Mátyás ezzel szemben művelt és határozott, ám túlzottan heves természete és szexuális vágyakozása miatt láthatóan még nem érett meg a királyi trónra. Édesanyja, Szilágyi Erzsébet (Brunner Márta) nem véletlenül félti őt az uralkodói örökségtől.
Sűrű jelenetek, klasszikus párbeszédek
A darab korszerűsítése mellett az alkotók arra is törekedtek, hogy megőrizzék a Shakespeare-hatást. A történet és a jelenetek sok cselekményszálon futnak, melyek ütköznek is egymással: uralkodói után egy paraszti, illetve szerelmit követően egy politikai jelenet következik a darabban. Hunyadi László és Mária beszélgetése V. Henrik és Katalin eljegyzésére emlékeztetheti a nézőt, hiszen egyik sem képes kiszemeltjét hízelgő szavakkal megnyerni, sőt mind László, mind pedig Henrik jelzi, nem erőlteti a lánykérést, ha szerelme nem akarja.
– A fő kihívás az volt, hogy ezeket a jeleneteket jól kiélezzük, megtaláljuk az igazi drámát minden egyes mozzanatban. A kifejezetten rövidke epizódok nagyon magas hőfokon játszódnak, s nem az elejükkel, hanem a közepükkel kezdődnek az eredeti műhöz képest. Így a nézőt nem untatjuk azzal, hogy felesleges felvezetést kapjon egy-egy jelenet, hanem csak a sűrű cselekményeket tárjuk elé – mondja a rendező.
„Csak változtatással adható elő”
Hogy rendezői szempontból mennyire nehéz Vörösmarty utolsó jelentős művét színpadra vinni, mi sem jelzi jobban, mint a különböző próbálkozásokra érkező kritikai írások. 1923 végén a 8 Órai Újság a következőket írta:
„Mindazonáltal a Czillei és a Hunyadiak csak bizonyos változtatásokkal adható elő, mert ahogyan a költő megírta, nagyon is hosszú és sok színre szaggatott. Sajnos, Hevesi Sándor [dramaturg] nem szerencsés érzékkel végezte a színpadra alkalmazás munkáját, mert olyan alakokat és jeleneteket törölt a darabból, amik a mű legkülönb részeit alkotják és lényegéhez tartoznak – pedig módja lett volna kevésbé sikerülteket húzni ki.”
Néhány évtizeddel később, 1966-ban Pándi Pál újságíró a Népszabadságban Benedek András és Mészöly Dezső dramaturgokba szállt bele a mű „hamis” átalakítása miatt, azzal vádolva őket: annyira átírták az eredeti szöveget, hogy ezzel Vörösmarty „társszerzőivé” váltak. „S bármily nemes az átdolgozók szándéka, az ilyen méretű és jellegű beavatkozás a klasszikusok szövegeibe nem kívánatos, mert e (színpadon elhangzó) szövegeknek olyan devalválódását indíthatja el, amely idővel devalválhatja magukat a klasszikusokat is” – állt a napilapban. Tóth Dezső irodalomtörténész válaszában a dramaturgok védelmére kelt, azt állítva, hogy „gyakorlatilag előadhatatlanul hosszú drámáról” van szó, amelyről „az irodalomtörténetnek legáltalánosabb kifogása az volt, hogy epikusan terjengős”.
Csiszár Imre darázsfészekbe nyúlt bele, amikor nekilátott a Vörösmarty-darab színpadra vitelének. A meglehetősen kényes feladatot azonban professzionális módon megvalósította; mindezt úgy, hogy mi is értjük és a magunk világában értelmezni tudjuk.