Kiállítóhely helyett múzeum

– Mit tart a legnagyobb sikernek, amiket a 2013-ban kitűzött célok közül sikerült megvalósítania?

– A Ludwig Múzeumot sokáig csak a kiállításairól ismerték, vagyis valójában kiállítóhelyként funkcionált. Egy kiállítóhely működését tekintve azonban olyan, mint egy gyár, ahol az a feladat, hogy egymás után gyártsák a tárlatokat. Mivel azonban Magyarországon a Ludwigon kívül nincs más kortárs művészeti múzeum, így tíz évvel ezelőtt a legfontosabb célom az volt, hogy tudatosítsam a hely múzeum voltát, a muzeológiai feladatok újradefiniálását, illetve erősítsem a gyűjteményezési profilt. Mindemellett pedig olyan feladatkörökkel bővítsem ki az intézményt, amelyek reagálnak napjaink új felvetéseire, mind a művészeti műfajokat, mind pedig a különféle technikákat, médiumokat illetően, így megadják valódi tudományos hátterét. Ebben láttam ugyanis az egyetlen lehetőséget arra, hogy kikerüljünk a nemzetközi színtérre. Ez pedig sikerült is.

– Ha már a múzeum és a kiállítóhely kettősségénél tartunk, milyen pluszfeladatokat kell ellátnia egy múzeumnak?

– A múzeumban nemcsak kiállítjuk a műveket, hanem gyűjtjük is a művészetet. A Ludwig Múzeum a gyűjteményéből adódóan kivételezett múzeumi és művészettörténeti helyzetben van, hiszen a legújabb korról szóló információkat kell összegeznie, megőriznie és valamilyen formában közkinccsé tennie. Ugyanakkor, mivel kortárs művészetről beszélünk, nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy folyamatosan újabb és újabb műfajok születnek, amelyek új kihívások elé állítanak bennünket. Gondoljunk csak például a médiaalapú műalkotásokra, amelyek megőrzése és restaurálása a technika rohamos fejlődése miatt sokszor nagyon különböző módszereket igényel. De sikerült megoldanunk, olyannyira, hogy ebben Kelet-Közép-Európában egyedülállóak vagyunk! Egy múzeumban nagyon fontos a múzeumpedagógia is, vagyis a művészet- és műtárgyközvetítés. A nálunk dolgozó múzeumpedagógiai csapat rendkívül elkötelezett, az általuk kifejlesztett módszertant tananyagként akkreditálták, így már hozzánk jönnek tanulni a szakemberek.

– A múzeumoknak az elmúlt években alkalmazkodniuk kellett a XXI. századi látogatók elvárásaihoz, így újra kellett gondolniuk az ismeretátadás szerepét és célját is. Hogyan néz ki ma egy élményközpontú múzeumpedagógiai foglalkozás?

– A régi típusú frontális hozzáállás ma már nem működik. Valóban megváltoztak a befogadási szokásaink, ma már másként tekintenek a fiatalok egy-egy műre, és ez bennünket is arra ösztönzött, hogy ezek a foglalkozások ne arról szóljanak, amit amúgy is látunk. A látványnál ugyanis sokkal fontosabb, hogy a befogadók személyes kapcsolatba kerüljenek az adott műtárggyal, ami ezáltal személyes érzéseket vált ki belőlük. Ehhez egy kortárs mű esetében talán a legjobb módszer, ha megpróbáljuk bemutatni az alkotás megszületését, úgy, hogy a folyamatba bevonjuk a nézőket is. Ebbe az is belefér, hogy például egy installációt az adott témának megfelelően újragondolhatnak, majd újraépíthetnek.

– A múzeumok között már régóta versenyfutás folyt a digitális térért. Ha másra nem is, de az online jelenlét kiépítésére jó alkalmat adott a Covid-járvány. Hogyan működik együtt a valódi és az online tér a Ludwig Múzeum esetében?

– Ez nagy kihívás volt, hiszen a váratlan helyzetre nem volt időnk felkészülni, így a műszaki feltételeink is hiányosak voltak. Ráadásul úgy gondolom, hogy a virtuális tér soha nem lesz képes helyettesíteni a valóságot, legfeljebb információ­szolgáltatásra alkalmas. Éppen ezért az online felületen számunkra nem a kiállítások rekonstrukciója a lényeg, hanem fontosabbak az edukációs programok, a jól ütemezett, jó ritmusú előadások, amelyeket nagyon sokan hallgatnak. Ezek a webinárok, szabadegyetemi programok színes tematika alapján épülnek fel, szórakoztató muzeológiai felvetésekkel fűszerezve. Izgalmas ugyanakkor megfigyelni azt is, amint az online térben egymás után jönnek létre az újabb digitális műfajok, amelyeknek kialakulása ugyanolyan fontos, mint a valódi élet szerkesztett gondolkodásstruktúrái.

– „Válsághelyzet van, szűkösek a körülmények, ezért gazdaságilag túl kell élni ezt az időszakot. A megtakarításokon is gondolkodni kell” – nyilatkozta nemrég. Mit jelent egy ilyen sikeres múzeum esetében a megtakarítás?

– Azzal valószínűleg nem mondok semmi újat, hogy a járvány, majd a háborús helyzet okozta gazdasági válság a társadalom valamennyi szegmensét, így minket, múzeumokat is érint. Vagyis hogy takarékoskodnunk kell, még jobban megfontolni és mérlegelni a kiadásokat, teljesen evidens. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy ne szerveznénk időszaki kiállításokat, hiszen a komolyabb jegybevételt ezeknek köszönhetjük. Ráadásul abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy mindig sikerült olyan tárlatokat és rendezvényeket megvalósítanunk, amelyek viszonylag kis anyagi ráfordítással számottevő bevételt hoztak. És bár mindig is voltak a kiállításainknak külsős támogatói, ma erre még jobban odafigyelünk. Az pedig, hogy kevés a pénz, és ezen változtatni szeretnék, ténykérdés.

– Nemcsak a gazdasági nehézségek áthidalásában, de szakmai szempontokat is figyelembe véve nagy jelentősége lehet a jövőben az egyes múzeumok, intézmények közti együttműködéseknek. Hol tart ebben a Ludwig?

– A Müpával például nagyon jó kapcsolatunk van, így például a nyitvatartásunkat is összehangoltuk velük, hiszen az oda váltott jegyek érvényesek a mi kiállításainkra is. De nemegyszer előfordult az is, hogy ajánlottak nekünk kiállítást, ilyen volt például a Fényképezte Zsigmond Vilmos vagy a Nagylátószög – 120 éves a magyar film, amelyek sikertárlatok lettek. De említhetem a most zajló 18. Velencei Építészeti Biennálé Magyar Pavilonjának kiállítását is, amely egyedülálló módon három intézmény összefogásából jött létre. A Ludwig Múzeum szervezte Reziduum – The Frequency of Architecture című, november 26-ig látogatható tárlat fókuszában a Néprajzi Múzeum új épülete áll, amely Európa egyik legnagyobb léptékű, kulturális tartalmú városfejlesztési programja, a Liget Budapest Projekt keretében valósult meg 2022-ben.

– Milyen kiállításokat kínál itthon a Ludwig Múzeum?

– Június 23-án nyílik A cukiságfaktor című kiállításunk, ami természetesen nem csupa Mickey egér figurából áll majd, hanem egy elég kritikus kiállítás lesz. A giccsről, illetve annak ármányos hatásairól fog szólni, de könnyed, játékos módon, humorral és öniróniával közelít a társadalmunkat súlyosan érintő mindennapi problémákhoz is. Július 30-ig pedig még látogatható Boris Lurie és Wolf Vostell Művészet a soá után című kiállítása, amely két olyan ember munkáit állítja párhuzamba egymással, akiknek fontos célja volt, hogy a zsidóság ellen elkövetett igazságtalanságok és bűnök ne merüljenek a feledés homályába. Az 1945 és 1998 közötti időszakra összpontosító tárlat különlegessége, hogy most először mutatja be egymás mellett e két kiemelkedően jelentős művész munkásságát.

– Mindenkori feladata a kortárs művésznek, hogy reflektáljon a jelenkor társadalmi és politikai problémáira?

– A kortárs művészet mindig vállal olyan pozícióit, amely a közérdeket szolgálja, csak ez legfeljebb egy absztrakt műben kevésbé ismerhető fel. Abban a pillanatban, amint tematizál valamit, már nemcsak kritikus, hanem felismerő pozíciója is lesz. De sokszor már az is nagyon fontos, ha csak kérdéseket vet fel. Az a művészet pedig, amely a propaganda eszközévé válik, rossz művészet, így azzal nem foglalkozunk. Merthogy az aktuálpolitikai kérdéseket is meg lehet színvonalasan és színvonaltalanul jeleníteni.