Kikerekedő történetek

– Nem sokan mondhatják el magukról, hogy ötven éve egy munkahelyen dolgoznak, manapság pláne inkább a rugalmasságra, az időnkénti váltásra biztatnak a szakemberek is, mondván, csak ezzel előzhető meg a kiégés. Soha nem jutott eszébe máshová menni?

– 1971 óta állok a kecskeméti animációs filmstúdió élén, de ez nem azt jelenti, hogy ne kellett volna nekem is folyamatosan váltanom. Csak nem munkahelyet, hanem tennivalókat. Könnyebb és nehezebb időszakok követték egymást, ezért muszáj volt mindig kitalálnom valamit, különben már rég lehúzhattuk volna a rolót. Talán emiatt sem éreztem soha egyhangúnak a munkámat, és most, közel nyolcvanegy évesen is tele vagyok ötletekkel, tervekkel. A kényszerhelyzetek sora kreatívvá tett, és ezt a tulajdonságomat afféle menedzserigazgatóként a mai napig nagyon jól tudom hasznosítani.

– Hogyan kezdődött anno a Kecskemétfilm ezek szerint igen kacskaringós története?

– Nagyon messziről indul a dolog, és szorosan összefonódik a személyes életemmel. 1956-ban kunszentmiklósi középiskolásként a forradalmi bizottság vezetőjének kérésére elszavaltam a Nemzeti dalt, majd a szabadságharc leverése után megpróbáltam becsatlakozni a Márciusban Újrakezdjük mozgalomba is. A gimnáziumból ezek után természetesen kirúgtak, az egyetemre nem vettek fel, katonának pedig a lehető legmesszebbre, Nyíregyházára vittek, afféle büntetőszázadba, csupa deklasszált elem, például református lelkészek, kitelepített osztályellenségek gyerekei közé. Így utólag azt mondom, hogy óriási szerencsémre; ennél jobb iskolába nem is kerülhettem volna, folyton irodalomról, művészetről beszélgettünk, esténként meg tarokkoztunk. A mellettem lévő ágyon Wekerle Sándor unokája, Biedermann Dénes feküdt, akinek megemlítettem, hogy régóta érdekel a költészet és a film kapcsolata. Ő ajánlotta, hogy leszerelés után keressem fel az egyik barátját, Halász Mihály operatőrt, aki a Bács-Kiskun Megyei Film­stúdióban dolgozik. Így kerültem Kecskemétre, ahol minden áldott nap bejártam a stúdióba tanulni, a forgatástól a vágáson át az utómunkálatokig mindent. Amikor a Pannónia Filmstúdió létre akart hozni egy kecskeméti műtermet, már volt annyi tapasztalatom a filmkészítés terén, hogy jelentkezzem a vezetésére. A Pannónia akkori igazgatója a mai Nemzeti Bank-elnök édesapja, Matolcsy H. György volt, akihez egy éven át minden szombaton feljártam Budapestre beszélgetni. Bizalmat szavazott nekem, és 1971-ben kinevezett az akkori nevén Pannónia Filmstúdió Kecskeméti Műterme élére.

– Innentől kezdve mondhatni sima volt az út?

– Természetesen nem. A Pannónia sokszor csupán bedolgozó részlegnek tekintett minket, én viszont kezdettől fogva alkotóműhelyben gondolkodtam. Rövid időn belül az is kiderült, hogy sem ők, sem a megye, illetve a város nem tudja betartani a biztos működésünket garantáló ígéreteiket. A Pannóniától nem kaptunk eszközöket és elég munkalehetőséget, és amikor a régi épületünk mennyezete is leszakadt, ott álltam egymagamban, és el kellett döntenem, mi legyen; elküldjem-e azt a tizenhárom tehetséges fiatalt, akit az ország különböző pontjaiból csábítottam hozzánk, vagy lépjek valami váratlant. Vettem egy nagy levegőt, és bejelentkeztem az akkori kulturális miniszterhez, bizonyos Pozsgay Imréhez. Karácsony és újév közt fogadott, majd elküldte a titkárát és egy festőművészt. Körbenéztek, és úgy tájékoztatták, hogy érdemes minket támogatni. Pozsgay ekkor felhívta a helyi tanácselnököt, az egyébként nagyon felvilágosult Gajdócsi Istvánt, így végül mégis került pénz új épületre.

– Amit viszont meg kellett tölteni élettel, folyamatosan feladatot adva az itt dolgozóknak. Ez hogyan sikerült?

– Először is végiggondoltam, miként kerülhetjük el, hogy ebben a vízfejű országban egy rossz értelemben vett vidéki kócerájjá váljunk. Rájöttem, hogy olyan kényszerpályákat kell beépítenünk a működésünkbe, amik állandóan arra késztetnek, hogy nemzetközi mércével mérjük magunkat. Ennek érdekében nemzetközi ösztöndíjrendszert hoztam létre, a világ különböző részeiről jöttek hozzánk tanulni, dolgozni főleg fiatalok. Cserébe azt kértem, hogy a külföldi stúdiók meg minket fogadjanak; a kádári időszakban egyáltalán nem általános módon így tanított az egyik kollégám például Izlandon, a másik a stuttgarti egyetemen, én meg többek közt Svédországban, Kanadában tölthettem el hosszabb időt. Ezenkívül kezdettől fogva a saját költségünkön utaztunk a különböző nemzetközi animációs fesztiválokra is.

– Majd önök is alapítottak egyet, a kétévente megrendezett Kecskeméti Animációs Filmfesztivál (KAFF) éppen idén, a stúdió ötvenedik születésnapjával együtt ünnepli a tizenötödik évfordulóját. Azon kívül, hogy Kecskemét e többnapos rendezvénysorozat révén felkerült az animációs világtérképre, milyen hozadéka volt mindennek?

– Túlzás nélkül kinyílt előttünk a világ. Mint fesztiváligazgatót beválasztottak a Nemzetközi Animációsfilm-szövetség, az ASIFA vezetőtestületébe, és Törökországtól Kínáig számtalan seregszemlére hívtak zsűritagnak. Ezeken nemcsak rengeteg jó kapcsolatra tettem szert, de minden ilyen alkalommal vittem magammal a magyar animáció hírét is; vetítéseket szerveztem a hazai munkákból, kollégákat utaztattam.

– A rendszerváltás időszaka újabb fordulópont volt, akkor hogyan sikerült előremenekülni?

– A Pannónia mint állami vállalat leszálló ágba, abban az időszakban lejtőre került, ami újabb kényszerdöntéshez vezetett; 35 munkatársammal együtt megvettük az állami vagyonrészt, és létrehoztuk a Kecskemétfilm Kft.-t. Kapcsolataim révén elkezdtük keresni a külföldi stúdiókkal való együttműködés lehetőségeit is. Azt a bizonytalanságot, ami itthon a rossz támogatási szisztémából adódott és sajnos adódik a mai napig, amikor évi kilencvenmillió forint állami pénz jut animációs rövidfilmek és sorozatok készítésére, ezekkel a külföldi bérmunkákkal tudjuk egyensúlyozni. A legtöbb esetben úgynevezett karakter­animációt csinálunk, amiben csak kevesen jók a világon, mert nagyon biztos rajzkészség kell hozzá, mellette színészi adottság, ritmusérzék és fantázia. Büszkék vagyunk rá, hogy sok más külföldi produkció mellett több komolyan díjazott egész estés film készítésében is részt vettünk: a spanyol Chico és Ritát, az ír Kells titkát, a japán–francia A vörös teknőst Oscarra jelölték, a francia Loulou és az elképesztő titok pedig César-díjat kapott. Érdekesség, hogy a Kells titkát rendező Tomm Moore a Magyar népmesék kapcsán figyelt fel ránk. Az interneten látta a sorozat néhány részét, és annyira lenyűgözte a képi világa, hogy úgy döntött, a Kecskemétfilmre bízza a gyártást.

– Az évtizedek alatt százrészesre duzzadt Magyar népmesék első évadát 1977-ben mutatták be az Egér a Marson és a Vízipók-csodapók sorozatok sikere után. Honnan jött az ötlet?

– Az én fejemből pattant ki. Református családban nőttem fel egy kis faluban, Dunapatajon, ahol még a háború utáni évtizedekben is tartotta magát az az évszázadok alatt kialakult, hierarchikus értékrend, amelyben mindennek megvolt a helye: a református istentiszteleten szigorúan megszabták például, ki hova ülhet. Ilyen közegből érkezve óhatatlanul vittem magammal az életbe a szocializmusnak ellenálló paraszti kultúra tiszteletét. A Magyar népmesék legfőbb célja pedig éppen e kultúra és az általános emberi értékek megmentése volt abban a korban, amikor az országot járva mindenütt ezek erőszakos elpusztításával szembesültem. A kivitelezés persze nem volt egyszerű, a Magyar Televíziónak nem tetszett a hazai díszítőművészet motívumainak képzőművészeti jellegű megfogalmazása. Kellett hát valaki, akinek már van neve: a János vitézért Kossuth-díjjal jutalmazott Jankovics Marcellt ekkor kérték fel a rendezésre. Sok más mellett közös volt bennünk, hogy származási okokból őt sem vették fel az egyetemre.

– A ma már hivatalosan is hungarikum sorozat sikere pedig a mai napig töretlennek látszik, az egyes epizódoknak immár 136 millió megtekintése van az interneten, több mint 170 országból. Mi a titok?

– Egyrészt, hogy mi nem a már feldolgozott, hanem az eredeti mesékre hagyatkoztunk. Felvettem a kapcsolatot az Akadémia néprajzkutató csoportjával, elkértem a vonatkozó gyűjtéseket, és Malonyai Dezső ötkötetes, A magyar nép művészete című monumentális munkáját szinte bibliaként használva a különböző tájegységeken gyűjtött mesékhez annak a tájegységnek a díszítőművészetét, motívumait, szimbólumait használtuk fel. Nem egy az egyben, hanem képzőművészeti jellé alakítva; például a motívum megjelent egy fakoronán, domboldalon, öltözéken. Ezzel korszerűvé tudtuk tenni az örökségünket. És univerzálissá is, hiszen a népmese archetípus, aminek a különböző változatai ugyanúgy megvannak a különböző nemzeteknél, Mongóliától a Távol-Keleten át a tengerentúlig. Másrészt a sikerhez nyilván rengeteget hozzátett Szabó Gyula nagyon hiteles narrációja és a Kaláka együttes zenéje is.

– Ezután sok más mellett jött a Mesék Mátyás királyról, a Mondák a magyar történelemből, dolgoztak együtt Lázár Ervinnel és Kányádi Sándorral, megfilmesítették tizennégy magyar író művét Hunyady Sándorétól Esterházy Péteréig, készítettek szerzői és reklámfilmeket, évek óta dolgoznak a megrendelőre váró Cigánymeséken, belekezdtek az Árpád-házi szentek sorozatba, és nemrégiben fejezték be a szintén Jankovics Marcell rendezte, tizenkét részes Toldit. Utóbbi meglepően gyorsan elkészült, sőt, a tervek szerint jövő év végére mozikba kerülhet az egész estés változat is.

– A 2017-es Arany-emlékévben nyertük el a Toldi-sorozat készítésére kiírt pályázatot. A Magyar népmesékhez mérhető munka született, köszönhetően Jankovics Marcell remek ötleteinek, aki Arany János szavait komolyan véve: „még legénytoll sem pehelyzik állán”, egy kamasz fiú felnőtté válásaként vagy karriertörténeteként jeleníti meg a cselekményt. Marcell ráadásul újra felfedezte Arany csak ritkán emlegetett remek humorát is. Ez Széles Tamás tolmácsolásában különösen jól kidomborodik, ő az összes karakter „magyar hangja” és a narrátor is. És bár Marcell váratlan halála mindannyiunkat nagyon mélyen megérintett, az ő szellemiségében be tudjuk fejezni az egész estés változatot is, hiszen ennek képes forgatókönyvét korábban már elkészítette, a társrendező Csákovics Lajos pedig hozzá mérhető tehetség.

– Tehetségekben amúgy sincs hiány, hiába az állami dotálás hiányosságai, a magyar animáció az utóbbi években mintha feléledt volna, fiatal rendezőink sorra hozzák el a fesztiváldíjakat szerte a világból. Optimista e tekintetben?

– Igen is, meg nem is. Azért az beszédes, hogy a rendszerváltás óta mindössze három egész estés magyar animációs film készült, a televíziós csatornák pedig inkább külföldről veszik a méregdrága és sokszor megkérdőjelezhető minőségű, nem feltétlenül a gyerekek épülésére szolgáló rajzfilm­sorozatokat. A MOME-n és a Metropolitan Egyetemen kétségtelenül remek animációsrendező- és tervezőképzések folynak, de anélkül, hogy bárkit meg akarnék sérteni, ez alanyi költészet. A végzősök szerzői diplomafilmjei hiába nyerik a fesztiválokat, ezeket alig látja valaki, és a televízió is maximum egyszer vetíti le őket, szigorúan az éjszakai műsorsávban. Én meg nem tudom foglalkoztatni őket a mi nagyobb produkcióinknál, mert ahhoz meg kellene tanulniuk animálni, illetve belehelyezkedni egy másik stílusba, ahol a rendezői instrukciók alapján kell dolgozni.

– Mi lehetne a megoldás?

– A filmtámogatási rendszer újragondolása, amibe sajnos nem sok beleszólásom van. Az oktatásban viszont nagy előrelépés, hogy bár eddig is sokan tanultak nálunk, most talán hivatalosan is elindul egy akkreditált animációs képzés Kecskeméten a Neumann János Egyetemen a MOME és a Kecskemétfilm együttműködésében. Ezen nemcsak a művészeti területen dolgozók ismerkedhetnek majd meg az animációs technikákkal, hanem a műszaki, közgazdaság-tudományi hallgatók is. Ma, amikor a verbális kommunikációt lassan kiszorítja a vizualitás, nem árt, ha minél többen tisztában vannak annak a módjával, hogyan lehet az animáció nyelvén, sűrítve, rövid idő alatt minél több információt átadni. Az egyetem területén a jövőben felépül az ország első interaktív animációs múzeuma is, amiben egy nyolcszáz férőhelyes színház- és moziterem is helyet kap. És bár véletlen, de a Károli Gáspár Egyetem is éppen itt, Kecskeméten indít majd egy új szakot, ahol a gyermekkultúrával foglalkozó szakembereket képeznek. Ennek, akárcsak a helyi művészeti középiskola új animációs szakának a gyakorlati helye nálunk, a stúdióban lesz.

– Vagyis továbbra sem tervez nyugdíjba menni?

– Soha eszembe sem jutott. Nekem a Kecskemétfilmet vezetni és közben igazi lokálpatriótaként a városom kulturális életét is minél jobbá tenni amúgy sem munka, hanem szenvedély, minden napra megtalálom benne a magam örömét és feladatát. És nem győzöm bámulni, milyen fantasztikus irányokat tud venni az élet. Évekkel ezelőtt jelezték, hogy valami gond van a szívemmel, két billentyűt ki kellene cserélni. Szegeden a korom miatt nemet mondtak a műtétre. Amikor a Bács-Kiskun megyei kórház csecsemő- és gyerekosztályának megcsináltuk a dekorációját, és eljött megnézni a Gottsegen György Országos Kardiológiai Intézet gyerekosztályának vezetője, elmeséltem neki a problémámat. Ők elvállaltak, az operáció sikerült, erőm teljében vagyok. Mint egy jó magyar népmesében: a végén mindig kikerekedik minden történet.