Kilenc nap katarzis

– Mára gyökeret eresztett a nemzetközi kulturális szférában a Fesztivál Akadémia Budapest: hogyan telt az elmúlt kilenc év, főleg annak tükrében, hogy 2020-as világjárvány nem kímélte a klasszikus zenei életet sem?

– Még a kétezres évek elején a Zeneakadémia akkori rektorával, Batta Andrással terveztük, hogy miként lesz a majd egyszer a felújított Liszt Ferenc téri épület egy nemzetközi mesterkurzus és világszínvonalú koncertekkel teli fesztivál helyszíne. Addigra már bizonyítottunk, volt rálátásunk a fesztiválszervezésre, hiszen 17 évvel ezelőtt feleségemmel, Kokas Katalin hegedűművésszel megálmodtuk Kaposváron a Kaposfestet, amely két évre rá szinte berobbant a nemzetközi klasszikus zenei életbe. Ötéves sikertörténet után súlyos okunk volt elengedni – a város zenei-kulturális élete feleségem szívügye volt. Pár hónappal később Batta András akkori kulturális kormánybiztosként azzal keresett meg minket, hogy a Zeneakadémián – az alma materünkben – váltsuk valóra régi álmunkat, így 2015-ben elindulhatott a Fesztivál Akadémia Budapest. Kocsis Zoltán és Joshua Bell mellett a nemzetközi szólisták sora lépett fel eddig a fesztiválunkon: egy koncerten akár 10-15 rangos művész, akik együtt zenélnek! Valahogy úgy lehet ezt elképzelni, mintha a világ legjobb futballcsapataiból a legjobb játékosokat válogatnák össze egyetlen mérkőzésre. A Covid azonban közbeszólt, és az arra az évre elkészült tervet a meghívásokkal együtt újra kellett gondolnunk, így egy rendkívüli FAB nyári fesztivált szerveztünk hatvan magyar művésszel. Lélekemelő hangulata volt: azt hiszem, kevés ország mondhatja el magáról, hogy ennyi kiváló, nemzetközileg is ismert zenésze van, akik ráadásul többnyire itthon élnek és tudásukat hazaadják.

– Ez volt a magja a Fesztivál Akadémia Budapest Ensemble-nak?

– Így van, és hihetetlenül sokat segített a pandémia alatti időszakban a művészeknek és a közönségnek is: mi voltunk az egyik első online közvetítés. Nem a show-biznisz területén tevékenykedünk, sőt, tudatosan kerüljük ezt a világot, ám az Enescu Oktettet több mint 50 ezer ember látta online. A FAB Ensemble ötven magyar művésszel az azóta eltelt két évben országszerte 241 alkalommal adott egész napos koncertekkel egybekötött mesterkurzust. Világossá vált, hogy micsoda kincsek rejlenek ebben a vállalásban: a vidéki zeneiskolákban tanuló tehetséges diákoknak és a szakmájuknak élő zenepedagógusoknak mentőöv, hogy fogjuk a kezüket, segítjük, inspiráljuk őket, ráadásul mindez teljesen ingyenes. Magyarország vezető szólistái a FAB szervezésében házhoz viszik a tudásukat – ráadásul nemcsak az országhatáron belül, hanem azon túl is, Csíkszeredában többször is megfordultunk. Minden gyereknek jár a lehetőség, hogy idejében, akár hatéves korban felfedezzék a tehetségét, és tanáraival közös műhelymunka keretében a legmagasabb művészi instrukciókat és inspirációt kapja meg.

– A mesterkurzusoknak tehát elsősorban az utánpótlásképzésben van fontos szerepük?

– Igen, és nagyobb szükség van rájuk, mint gondolnánk! Számos vidéki szakiskolában éveken át nem tartottak továbbképzést, nem volt rá költségvetés, vagy nem volt hozzá kellő inspiráció. Mi rendszerben gondolkodunk. Az oktatói karral, a szülőkkel, sőt, a gyerekekkel beszélgetve komoly rálátásunk nyílt a hazai zeneoktatás pozitívumaira, amit fontos megőrizni, de jellemző hiányosságokra is fény derült. A huszonnegyedik órában vagyunk, ez az utolsó lehetőségünk, hogy a hazai zeneoktatást újra emelkedő pályára tudjuk állítani. És ebben optimisták vagyunk.

– Mik a tapasztalatok?

– A zeneművész pontosan olyan, mint az élsportoló. Ki az a futballista, vízilabdázó, teniszező vagy balettművész, aki egyetemista korában kezdi komolyan venni a pályáját? Nincs ilyen! A Zeneakadémia nem tud csodát tenni azzal a 18 évessel, aki tehetséges, ám nem vette komolyan a tehetségét, vagy egyszerűen nem volt elég inspiráló a közege négy-öt éves kora óta. A tehetséges gyerekek felfelé húzzák egymást. A dolgunk pedig egyszerű: felfedezni, kiemelni, majd összekapcsolni őket, a tanárokat pedig segíteni, hogy biztosak lehessenek benne, jó irányba terelik a diákjaikat.

– Vagyis a pedagógus személye kulcskérdés.

– Kodály mondta, nem az számít, ki ül az Operaház igazgatói székében, hanem az, hogy kik tanítanak a zeneiskolákban. Mert az Operaház igazgatóját, ha nem jól teljesít, legkésőbb négy-öt év után leváltják, ám egy rossz zenetanár két-három generációt is tönkretehet. Ezért is alapítottunk már a fesztivál második évében nemzetközi korosztályos hegedűversenyt; fontos, hogy megismerjék a nemzetközi mezőnyt, és már egészen fiatalon megméressenek. Bárki lehet Jasha Heifetz a saját zeneiskolájában, de a sztárolás veszélyes gyerekkorban, főleg akkor, ha nem lát sem a gyerek, sem a családja, sem a tanára túl az iskola falain. Ezért is alapítottuk meg a FAB Competitionst, a háromlépcsős összefüggő hazai és nemzetközi hegedűversenyt a 6–22 éves korosztály számára. Az automatikus továbbjutással hierarchikusan egymásra épülő, korosztályos, majd országos, illetve a nemzetközi merítéssel működő, igazán nagy tehetségeknek lehetőséget adó hegedűverseny – ez utóbbi az idén 5. Fehér Ilona Nemzetközi Hegedűverseny – mind arra inspirálja a fiatalokat, hogy évről évre többen és csak a legjobbak jelentkezzenek: az elmúlt 7-8 évben már érezhető is a pozitív hatása.

– Ám évek óta nemcsak a középszintű zeneoktatásba, hanem a Zeneakadémiára is egyre kevesebben felvételiznek. Min kellene változtatni, hogy ne adják fel idő előtt a zenetanulást?

– A magyar zeneiskolai rendszernek nem a zsenik kinevelése a feladata, sokkal inkább a tudás átadása, a zene szeretetére nevelés, és persze hogy a hangszert megszólaltassák. Ez a gyereknek minőségi élményt ad, sok hajdani zeneiskolás felnőttkorában újra hangszert vesz a kezébe, otthon munka után Bachot játszik, ami csodálatos. Ezért nem szabadna kötelezővé tenni olyan tárgyakat, amelyek korán elveszik a kicsik kedvét a zenéléstől. Hiszen a legtöbb gyerek nem profi zenésznek készül. Évente tucatjával esnek ki a rendszerből olyan 6 és 10 év közöttiek, akiknek a szülei nem tudják menedzselni, hogy a gyereket a heti hangszeres órák mellett még az amúgy sem kedvenc szolfézsórákra is eljuttassák. Természetesen a szolfézstanárok értékes munkát végeznek, ám a zeneelméletet meg lehetne intenzívebben tartani azoknak, akik úgy döntenek, hogy zenei pályára mennek. Az alsós gyerekeknek a tánc, az ének, az improvizáció, a ritmus, a többi hangszerrel való ismerkedés jelenti a valódi élményt. Egyébként nem tudok még egy olyan európai országról, amelyben államilag támogatott, ingyenes zeneoktatásban vehetnek részt a gyerekek – ezt a rendszert Kodály Zoltán dolgozta ki –, és ez óriási kincs: a zeneoktatás fejlesztő erejéről sokan, sokszor beszéltek, mégis fontos elmondani, hogy a koncentráció, a problémamegoldó képesség, az intelligencia, a helyzetfelismerés, a kézügyesség mind-mind fejlődik általa.

– Ha már a társművészetek is szóba kerültek: a fesztivál nagy erénye, hogy más műfajokra is kitekintést ad. Hogyan jelenik meg ez az összművészeti törekvés az idei programban?

– Az irodalom és a zene szorosan összefügg. Az egyik szavakkal, a másik szavak nélkül hat az emberi érzésekre, méghozzá világrengető géniuszok gondolatait tolmácsolva. Mi, előadóművészek pedig mindannyian – akár színészek, zenészek – a lélek orvosai vagyunk, közvetítőkként állunk a színpadon. Ezért az irodalom és a színművészet a kezdetektől nemcsak a fesztiváljaink szerves része, hanem a mindennapi életünkben is ott van. A Budapest Music Centerben (BMC) Eötvös Péterre emlékezünk, a legendás Kurtág György tart nyilvános mesterkurzust. A Dohány utcai Zsinagógában meghitt koncert során a magyar holokauszt 80. évfordulója és az áldozatok előtt hajtunk fejet. A zsinagógában felhangzó remekművek között taps helyett odaillő irodalmi idézeteket hallhat majd a közönség Hámori Gabriella és Bezerédi Zoltán tolmácsolásában. Az Ifjú Barbárok a Kolozsvári Magyar Színház előadásában lesz látható a Magyar Zene Házában, Vecsei H. Miklós és ifjabb Vidnyánszky Attila alkotók tollából született egy egészen elképesztően euforikus, katartikus előadás. Története Bartók és Kodály kapcsolatát körbejáró életregény, amelyhez fűződik egy érdekes élményünk: húszéves Hanna és ötéves Olga lányunkkal, valamint 15 éves Gáspár fiunkkal közösen néztük meg a darabot, és mind szinte révületben jöttünk ki a színházból. Feleségemmel arról beszélgettünk, milyen jó, hogy a gyerekeink megélik és élvezik ezt az előadást, de milyen kár, hogy néhány gondolattársítást, titkos utalást fiatal koruk okán még nem érthetnek. Később egymástól függetlenül a két nagyobb gyermekünk azt mondta: fantasztikus előadás volt, nagy kár, hogy ti nem érthettétek meg azokat az utalásokat, amiket a rendező és a darab írója a kizárólag a fiataloknak szánva rejtett el a darabban. Különleges, értékes dolog, ha egy előadás életkortól függetlenül minden generációnak képes üzenni valami fontosat. Ezt a darabot a mesterkurzusra érkező diákjainknak és művészeknek útravalónak szánjuk, hogy megérthessenek valamit rólunk, magyarokról, Bartókról, Kodályról. Így talán más füllel és szívvel hallgatják majd a zenéjüket is.

– A nemzetközi klasszikus zenei élet sztárjai – Slomo Minc, Makszim Riszanov, Csien Csou (Qian Zhou), Dora Schwarzberg, Baráti Kristóf, csak hogy néhány nevet említsünk – érkeznek a fesztiválra. Kényes pont a fellépések, műsorok összeállítása?

– A művészek személyisége, egyénisége számunkra az irányadó, a műsor miattuk áll össze, ők inspirálnak bennünket a teljes programra. A komolyzenei színpadon is fontos a kémia, azaz hogy mely művészeket lehet egymással társítani, mely darabban kinek melyik szólamot adhatjuk, milyen jellegű műveket. A koncert sorrendje is sokszor a művészektől függ. Jól ismerjük őket, a 25 éves kapcsolatrendszerünket hozzuk évről évre Budapestre. Láthatatlan kötelék fűz össze mindannyiunkat. A szólisták pedig meghálálják az odafigyelést, és önmagukat is túlszárnyalva játszanak, ha a közeg, vagyis az értő közönség és a többi művész a szokásosnál több inspirációt ad számukra. Ezért is mondta Joshua Bell egy interjújában, hogy élete legjobb fesztiválja a Fesztivál Akadémia Budapest mindent együttvéve: a közönséget, a programot, a fellépő művészeket és az elhangzó darabokat, beleértve a népzenét és a cigányzenét is. Én azt hiszem, ezek a magas színvonalú koncertek tükröt mutatnak azoknak is, aki hallgatják, és azoknak is, akik játszanak a színpadon. Meglátni önmagunkat és feloldódni gondjainkkal, hibáinkkal, gyengeségeinkkel együtt: erre adnak lehetőséget ezek a koncertek.