Kilencvenhárom magyar levente

Udvardy Zoltán az 1990-es évek közepén hallott először arról, mi történt 1945 nyarán az akkoriban még önálló település, ma Pozsony városához tartozó Pozsonyligetfalu területén. Abban az időben az Új Magyarország napilap külpolitikai rovatának volt a munkatársa, egy nap besétált a szerkesztőségbe az idős Mezzey Sándor, és elmesélte, hogy testvérét, Mezzey Istvánt a pozsonyligetfalusi koncentrációs táborban verték agyon. A beszélgetésből cikk született, a részletek – infernális állapotok az 1945 és 1947 közt fennálló táborban, éhező, haldokló emberek, tífuszos gyerekek, vergődő, állapotos asszonyok, az őrök folyamatos kegyetlenkedései – pedig örökre bevésődtek Udvardy Zoltán emlékezetébe. Több mint húsz évnek kellett azonban eltelnie ahhoz, hogy dokumentumfilm szülessen a vérfagyasztó történet nyomán; a kommunizmusban tilos volt beszélni az egykori lágerekről, a rendszerváltás után pedig egyéb okokból maradt el a történészi-filmes vagy más szempontú feltáró munka. Így az alkotás készítőinek tulajdonképpen egy már szinte teljesen elfeledett bűncselekmény szálait kellett kibogozniuk, 75 év távlatából.

Őrült rezsimek

Ahogy egyre mélyebbre ásták magukat a történetben, úgy lett egyre világosabb minden. A háború után Pozsonyligetfaluban a csehszlovákok hatóságok internáló- és koncentrációs tábort hoztak létre; ez volt az egyik olyan hely, ahová a Pozsonyból és környékéről elhurcolt német és magyar anyanyelvű, kisebb számban szlovák civil személyeket deportálták. A táborba vitt családok lakásait, több ezer pozsonyi ingatlant zároltak, majd szlovák nemzetiségű lakosokat költöztettek beléjük. A foglyok sorsa ugyanaz volt, ami a háború előtt a német táborokban raboskodóké: több száz ártatlan civilt, köztük gyerekeket, asszonyokat, időseket lőttek agyon hidegvérrel, a gyilkosságok nyomait tömegsírokban eltüntetve. Pontos adatokat ma sem lehet tudni, a becslések szerint 500 és 1500 közé tehető a több hullámban elkövetett mészárlás halálos áldozatainak száma. A felvidéki magyar családokat is nagy számban érintő tragédia csak néhány magánkezdeményezésnek köszönhetően nem veszett végleg feledésbe. Dunajszky Géza felvidéki közíró például könyvet írt a pozsonyligetfalusi mészárlásokról. A történetre a szülőfalujában, Debrődön hallott beszélgetésekben talált rá, amelyekben szó volt többek közt arról, hogy a háború alatt besorozott kilenc leventéből csak kettő tért haza. Ez azért volt érthetetlen, mert a kiskorú fiúk 1945 nyarán tábori levelezőlapot küldtek a családjaiknak, megírva, hogy az osztrák–csehszlovák határt átlépték, és hamarosan otthon lesznek. Ezután soha senki nem hallott róluk, valahol Pozsony környékén nyomuk veszett. Dunajszky Géza utánanézett mindennek, és rájött: sokkal többről van szó, mint a debrődi fiúk eltűnéséről, egy egész leventecsoportot, összesen 93 tizenéves magyar fiút végeztek ki Pozsony közelében a csehszlovák alakulatok.

– Először azt hittem, tévedésről van szó, hiszen az nem lehet, hogy 12 éves kisfiúkat is besoroztak. Sajnos kiderült, hogy de, lehet: Szálasi őrült rezsimje 1944 őszétől ezt is megtette, a gyerekeket kivégzéssel fenyegetve. Meggyilkolásuk idején tehát a leventék egy része szinte még be sem töltötte a tizenharmadik életévét, a többiek is alig voltak ennél idősebbek – mondja Udvardy Zoltán.

A leventefiúk esetének magyarázatához hozzátartozik, hogy 1945 végétől a visszavonuló németek evakuáltak a hátrahagyott területeket, és rengeteg embert kényszerítettek a fronttal való visszavonulásra. A magyar leventék egy részét is magukkal hurcolták, a terv szerint osztrák területeken kiképezték, majd a szovjetek ellen küldték volna őket. A fiatalok többsége sosem ment a frontra; egy részüket a Szovjetunióba hurcolták, az amerikai fogságba kerülők pedig a háború után elindulhattak hazafelé.

Mészárlás a Svéd sáncokon

A németek természetesen tízezerszámra evakuálták a civileket is; a visszavonuló hadsereggel, a tisztek családtagjaival és a front elől menekülők sokaságával együtt milliós tömeg kezdett kényszerű vándorlásba. A németek vezényelte exodus útvonala rendszerint Pozsony érintésével, Csehországon keresztül az akkori német birodalom területére vezetett, a magyar katonaság és a leventealakulatok tagjai közül sokan szemtanúi voltak a drezdai bombázásnak. Igaz, ezek a csoportok főleg a város külső részén tartózkodtak, így nagyrészt megúszták a szövetségesek polgári célpontok ellen vezetett, kíméletlen szőnyeg- és gyújtóbombázását.

A felvidéki Dobsináról szintén elhajtották az embereket, jelentős részben németeket, kisebb számban a magyar lakosságot (a dobsinai német nemzetiségűek jelentős része magyarul is beszélt, sőt a XX. század elejére már gyakran magyarnak vallották magukat). Az asszonyokból és gyermekekből álló, népes csoport a háború után azonnal elindult hazafelé a Csehországban kijelölt lakóhelyeikről. Vonatuk 1945. június 18-án a morvaországi, přerovi vasútállomáson a Ligetfaluban állomásozó 17. csehszlovák gyalogezred katonáit szállító szerelvénnyel szomszédos vágányon várakozott a továbbindulásra. A katonák közül néhányan Dobsináról, illetve annak környékéről származtak, az utasokban így felismerték a falubelijeiket. A hír eljutott Karol Pazúrhoz, a gyalogezred parancsnokához is, aki gyanús múltja miatt mindenképpen érdemeket akart szerezni az új hatalom szemében. Katonái így előbb a Přerov melletti kis település, Lověšice állomására irányították a dobsinai lakosokat szállító vasúti szerelvényt, majd innen mindenkit – még a civilekkel együtt hazafelé, a Felvidék más területeire tartó négy szlovák vasutast és egy, a Szovjetunióba hazautazó asszonyt is – a közeli, elhagyott fennsíkra, az úgynevezett Svéd sáncokhoz hajtottak. Az éj leple alatt az alkalmi foglyokat levetkőztették, személyes tárgyaikat, ékszereiket elvették, majd válogatás nélkül belelőtték az embereket a Svéd sáncok fennsíkjának legmagasabb pontján, a közeli falu, Lověšice lakosaival helyben megásatott tömegsírba. A jól dokumentált adatok szerint összesen 120 nőt, 72 férfit és 75 gyereket küldtek a halálba.

Végképp eltörölni

A přerovi és a pozsonyligetfalusi gyilkosságokat ugyanazok, a 17. számú csehszlovák gyalogezred katonái követték el, hidegvérrel, kifejezetten etnikai természetű gyűlölettől motiválva. A felelősség azonban nem csak az övék, Udvardy Zoltán szerint a kommunisták csehszlovákiai térnyerésétől nem választhatók el e történések. A felbujtókat, a parancsot adókat is néven kell nevezni, az azonosításukban fontos tény, hogy a csehszlovák állam – különösen a mészárlásokban érintett területeken – napokkal a harci cselekmények befejezése után átvette a közigazgatás irányítását. Pozsonyt a háborús pusztítás is elkerülte. A szovjetek április 4-én kiszorították a térségből a németeket, négy napon belül, április 8-án pedig már az újraalakult csehszlovák adminisztráció foglalta el a hivatalokat, a felfegyverzett cseh belügyi alakulatok pedig megkezdték a németek, május 3-án pedig a magyarok deportálását Pozsonyból.

Edvard Beneš ekkor már régen készült a leszámolásra, 1943-ban Moszkvában megállapodott Sztálinnal, hogy a Szovjetunió nagy mennyiségű kézifegyvert szállít a csehszlovák államnak a „fasiszták” elleni küzdelemhez. Erre azért volt szükség, mert a cseh politikus feltett szándéka volt, hogy bármilyen eszközzel eltünteti az újraalakuló államból a nem szláv népességet. A 17. gyalogezred és más katonák előtt elmondott prágai és brünni beszédeiben kifejezetten utalt a megsemmisítésre, arra, hogy a németeket és a magyarokat szigorúan meg kell büntetni. Így Szlovákia rengeteg településén történtek kivégzések – a közösség meggyengítése céljából is –, az ország területén több mint kétszáz feltáratlan tömegsír található 1945-ből. A legtöbb településen ma is pontosan tudni, kiket öltek meg; sok helyen például a legtekintélyesebb magyar gazdákat, akikre mindenki hallgatott.

Udvardy Zoltán szerint ugyanakkor azt is el kell mondani, hogy a cseh társadalom komoly lépéseket tett annak érdekében, hogy szembenézzen a přerovi mészárlással. František Hýbl történésznek köszönhetően az eset részleteinek a feltárása is megtörtént, az áldozatoknak megadták a végtisztességet. A szakember mondhatni az életét is kockáztatta az igazság felderítése érdekében. Egy 1995-ben szervezett kiállításán, amelyen a mészárlás dokumentumait mutatta be, bombamerénylet történt. A szlovák szembenézés azonban még ma is várat magára. A Népirtás Pozsonyligetfalun film elkészültét diplomáciai nyomással próbálták megakadályozni.