Kincsek a padláson

A gyűjtés szenvedély, amely egyre inkább magával ragadja az erre fogékony embert. Ez történt Sipos Józseffel is, aki gyermekként először bélyeget, érmét és különböző régi pénzeket gyűjtött, majd marosvásárhelyi egyetemistaként érdeklődése az erdélyi, leginkább nagybányai festők felé fordult. Élete akkor változott meg gyökeresen, amikor végzett orvosként 1968-ban Zilahra került. A Szilágy megyei város messze földön híres volt díszes kerámiájáról, amely Kós Károly szerint olyannyira az erdélyi fazekasművészet élvonalába tartozott, hogy „egyetlen néprajzi táj fazekassága sem éri el Désháza és Zilah fazekastermékeinek választékát”.

A zilahi fazekasság kialakulásában jelentős szerepe volt a város földrajzi elhelyezkedésének, hiszen a kora középkortól itt húzódott az egyik legfontosabb szárazföldi út, amely összekötötte Felvidéket a mai Magyarországon keresztül Erdéllyel. Az élénk kereskedelmi forgalomnak köszönhetően az itt élők korán kapcsolatba kerültek a díszes felvidéki edényekkel, a késő habán kerámiákkal. Mivel a kiváló agyagban bővelkedő területen a helyi fazekasmesterek szakmai tudása megkérdőjelezhetetlen volt, így nem okozott számukra problémát ezek motívumkincsének, díszítésmódjának elsajátítása. Persze nem lemásolták, hanem a saját ízlésviláguk szerint formálták őket, hogy a XIX. század elejétől kezdve kielégítsék az akkoriban formálódó új társadalmi réteg, a polgárság újdonság iránti igényét.

– Kezdő orvosként felfedeztem, hogy a házak padlásai kincseket rejtenek nemcsak Zilahon, de a közelben lévő Désházán is, ahol még a XX. század közepén is közel hatvan fazekas dolgozott. Ettől kezdve csaknem ötven éven át notórius padláskutató lettem, szenvedélyesen jártam előbb Erdélyt, később a történelmi magyar vidékeket, beleértve Felvidéket és Kárpátalját is. Folyamatosan gyarapodó gyűjteményem így hamarosan felölelte az egész Kárpát-medence fazekasközpontjait – meséli Sipos József, akit a fél évszázad alatt persze számos kudarc is ért.

– Házról házra jártam a falvakat, de nem mindenki engedett fel a padlására. Bevett taktikám volt, hogy a helyi tiszteleteshez, plébánoshoz vagy orvos barátaimhoz fordultam segítségért, akikre hivatkozva meglett a bizalom, kinyíltak a kapuk. Amikor az 1960-as években elkezdtem a gyűjtést, sokan nem is tudták, milyen kincsnek vannak a birtoukában, így pár lejért, forintért sok mindent meg tudtam venni. A fazekastárgyak később egyre inkább kereskedelmi cikké váltak, hiszen a kereskedők sorra járták értük a falvakat, a falusi nép pedig szép lassan kiokosodott: ma már fel van szedve minden, üresek a padlások. Sőt, ott tartunk, hogy az olyan nagy erdélyi vásárokra, mint például a feketetói, Magyarországról visznek vissza sok mindent.

A gyűjtők, köztük Sipos József is úgy tartja, hogy igazán értékes kerámiát az első világháborúig készítettek: ezeket még pontosan úgy alkották meg a fazekasmesterek, ahogy apáik, nagyapáik száz évvel azelőtt. A hagyományos népi kerámiának sokat ártottak a XX. század elején felülről jött intézkedések, amiket a magyar hivatalos vagy tudományos tanácsok, minisztériumok hoztak azzal a szándékkal, hogy „megtanítsák a fazekasokat igazán magyar dolgokat készíteni”. Ennek érdekében különböző irányított tanfolyamokat szerveztek, a fazekasok elhagyták a régi módszereket, az íróka helyett megtanulták az ecset használatát. Ez átmenetileg segített ugyan az időközben egyre nagyobb anyagi gondokkal küzdő mestereken, akiknek a gyáripar előretörésével fel kellett venniük a versenyt azok tömeggyártott termékeivel, de a problémát nem oldotta meg: a fazekasok lassan elszegényedtek. Hiába próbálkoztak később némelyek azzal, hogy visszavezetik őket a hagyományos, régi díszítésmódhoz, ez a törekvés már nem járt sikerrel. A mesterek egyrészt már hozzászoktak a könnyebb és produktívabb ecsetes technikához, másrészt jött a második világháború, majd az azt követő gazdasági összeomlás és ezzel együtt a nyersanyaghiány.

– Amikor 1989 tavaszán Zilahon jártam, a Fazekas utcán jórészt még álltak a fazekasok régi lakóhelyei. Ekkor kerestem fel a Boér család tornácos házát, amelyben az utolsó hagyományos módon dolgozó fazekas özvegye, Boér Sándorné élt. Az udvaron még állt a deszkabódéval fedett kúpos körkemence, a bódé tele volt a mesterség kellékeivel: korongok, gipszmodellek és a megmaradt agyag – emlékszik vissza Sipos József. Az özveggyel készült beszélgetését hangszalagra is rögzítette az utókornak, ennek köszönhetően tudjuk, hogy „a piacokon a zilahi korsó volt a legkeresettebb, a cigány kereskedők ezt vették, mert ebben nem romlott meg a víz soha. […] Nem tapad rá a piszok, tiszta marad a belső felülete. Az itteni parasztcsupor is ilyen, ha tejfölt öntenek bele, a savót beszívja a csupor fala, és csak a színtejföl marad.”

Ebből a mázatlan vizeskorsóból is van jó néhány Sipos József gyűjteményében. Mint ahogyan számos főzőfazék, boros­edény, bokály, butykos korsó, tejesköcsög, tányér, szilke és kanta is – ezek egyfajta kordokumentumai is a Kárpát-medencei tájegységek sajátos étkezési kultúrjának.

– Bejártam Európa és a világ néprajzi múzeumainak nagy részét, és büszkén ki merem jelenteni, hogy a magyar népi kultúra és benne a népi kerámia világszínvonalú, világviszonylatban is kiemelkedő jelentőségű – mondja az orvos. Kincseit büszkén mutatja, remélve, hogy mindig együtt maradnak, és hiteles forrásként hirdetik az egykor volt magyar paraszti világ csodálatos formai és esztétikai érzékét.

1 2 3 4 / 4