Kincsünk, a tárogató

A tárogató archaikus, szívet-lelket tépdeső hangzása a mai napig hazafias asszociációkat kelt, amelynek okait majd’ háromszáz évvel ezelőtt kell keresnünk. Igaz, a kuruc kort megelőzően László Gyula régész-történész és Lajtha László zeneszerző, népzenekutató szerint már a honfoglalás korában is használtak a tárogatóhoz hasonló, sípszerű instrumentumot, amelyeket még az Árpád-házi királyok udvarában is megszólaltattak. 

A töröksíp elnevezés a magyar forrásokban először Apor Péternél bukkan fel, aki a XVII. század közepén II. Rákóczi György és Báthory Zsófia török síposokkal kísért esküvőjéről tudósít. Ám hogy a tárogató ízig-vérig nemzeti hangszerré avanzsált, az vitathatatlanul a Rákóczi-szabadságharcnak köszönhető. A függetlenségért vívott küzdelmek idején ugyanis nem csak muzsikálásra használták: jellegzetes, erőteljes hangja jelzésként szolgált a katonák számára, hiszen messzi kilométerekre elhallatszott. El lehet képzelni, milyen lelki erőket szabadíthatott fel Rákóczi katonáiban, mikor a menetben felharsantak a lelkesítő, harcra buzdító tárogatók. 

A szabadságharc leverésével hosszú évtizedekre némaságra ítélték a tárogatót: persze előfordult, hogy valaki mégiscsak vette a bátorságot, hogy megszólaltassa, ám ilyenkor le is csaptak a császári katonák, hogy elvigyék a kuruc virtust megidéző renitenst. Ezért is volt gesztusértéke, hogy amikor 1906-ban, a kassai Szent Erzsébet-főszékesegyházban ünnepélyes keretek között újratemették II. Rákóczi Ferenc fejedelmet és bujdosótársait, felcsendülhetett a tárogató hangja is – a hagyomány szerint ugyanis ez volt a fejedelem kedvenc hangszere.

Újrahangolva

„Az első közületek, ki a fúvást e hangszeren tökélyre viszi, bizonyosan nagyobb szeretetet fog e hazában nyerni, mint minden hegedülésével. Tanuljátok meg és lépjetek majd fel, és mutassátok be a magyarnak a régi kedves hangszerét és egyik drága, de elfelejtett örökségét” – e szavakkal fordult a honi hangszerkészítő mesterekhez gróf Fáy András, aki a Vasárnapi Újságban, a XIX. század ötvenes éveiben tett közzé felhívást a tárogató megújításáról.

– A csaták harsányabb, nyersebb hangú tárogatóját szalonképes, bonyolultabb játékra is alkalmas, úgynevezett reform tárogatóvá szelídítették – meséli Erdő Zoltán tárogatóművész. 

Azóta sem derült ki az oka, ám 1897-ben rejtélyes módon két nap különbséggel érkezett a Szabadalmi Hivatalhoz Stowasser János és Schunda Vencel József szabadalma: a győztes a Stowasser-féle megoldás lett, szakmai berkekben ez a változat azóta is egyet jelent a minőséggel, olyannyira, hogy a tárogatók Stradivariaként is emlegetik. A millennium alatt a hangszer pedig annyira népszerűvé vált, hogy 1900-ban a Nemzeti Zenedében elindították a tárogató szakot. 

– A kuruc kori tárogató valójában teljesen átváltozott, ezért is teszünk különbséget a kuruc hangszer és a reform tárogató között. Ez utóbbi rózsafából, vagy egzotikus fafajtákból készült, a hangszer testét billentyűkkel látták el, hogy kromatikusan is lehessen hangokat játszani rajta, a régi változatban használt dupla nádat pedig klarinétszerű fúvókára cserélték – magyarázza Erdő Zoltán. 

Az így elkészült hangszeren szinte bármit el lehet játszani, erőssége mégis az – főként szűkebb hangterjedelme okán –, hogy kiválóan párosítható az énekhanghoz.

Kuruc kori romantika

Idén ünneplik a Stowasser-féle tárogató megszületésének 125. évfordulóját, ennek alkalmából Erdő Zoltán Lisztes Jenő cimbalomművésszel közösen tíz koncertből álló sorozatot indított, a Rákóczi család egykori birtokain, valamint a nevükhöz kötődő településeken Szécsénytől II. Rákóczi Ferenc szülőfaluján, Borsin át, a Rákócziak által támogatott Biblia-kiadás helyszínéig, Vizsolyig. Emellett Erdő Zoltán iskolai programokat is szervezett: húsz intézményt látogatott meg, az alkalmak során több mint ötezer gyerek ismerte meg a hangszer történetét, valamint a magyar történelem egyik legnagyobb hatású dinasztiájának históriáját. 

A programsorozat megkoronázásaként szeptember 19-én az Ars Sacra Fesztivál keretében kerül sor Erdő Zoltán Lisztes Jenő cimbalomművésszel és az Anima Musicae kamarazenekarral közös koncertjére a Szent István Bazilikában. Zoltán hozzáteszi, a szakrális tér méltó helyszíne lesz a hangszer és a hozzá szorosan kötődő Rákóczi-szabadságharc előtti tisztelgésnek, épp csak arra kell majd figyelnie, hogy belekalkulálja a játékba a tárogató hangjának közel hat másodpercen át tartó lecsengését.

A tárogató a kortárs zenétől a jazzen át – olyan neves jazz-zenészek is játszanak rajta, mint például Scott Robinson vagy Joe Lovano – a népzenéig számos területen kedvelt hangszer, igaz, a klasszikus zenei színpadokra nem tudott betörni, bár akad ellenpélda: például Wagner Trisztán és Izoldájának tárogatószólója. Legszebben azonban a kuruc kori repertoár szólal meg rajta, Erdő Zoltán szerint a legnagyobb kincse a kuruc kori zeneirodalom.

– A koncertkörútra és a bazilikában tartandó estre is elsősorban e zeneirodalomból válogattam, hiszen ezek mutatják meg legszebben a tárogató igazi arcát, ráadásul történelmi gyökereikkel együtt is érdekes, értékes zenei anyagok – meséli Zoltán, majd példát is említ: az egyik kuruc kori hallgatót az a Czinka Panna virtuóz hegedűművész játszotta, akinek dédapja, Barna Mihály II. Rákóczi Ferenc udvari muzsikusa volt.

A rózsafa éneke

Bár a népzeneoktatásban helyet kapott a hangszer, a történeti repertoárt azonban – intézményi oktatás híján – csak az idős zenészektől lehetett elsajátítani. A tárogatóhoz kapcsolódó történetekben amúgy is főszerepet játszik a háború előtti generáció. Zoltán kiváló állapotban megmaradt Stowasser tárogatóját a nagyapjától örökölte, aki a negyvenes években vásárolta a hangszert. Tíz éves korában vehette kézbe először, és a tárogató hangja azonnal elvarázsolta. Aztán a Zeneakadémián végzett klarinétművészként, mégis vele maradt az archaikus hangzás és a hangszerhez kötődő történelem – a családi történet éppúgy, mint a nemzeti szabadságvágy kuruc kori históriája.

– Nagyapám Kárpátalján, a háború alatt, aztán a kommunista diktatúra idején is kénytelen volt rejtegetni a hangszerét, ami szétszerelve, egy olajoshordóban vészelte át a sötét éveket, sokáig lehetett is érezni rajta a beleivódott olajszagot – meséli Zoltán. 

A hangszer afrikai rózsafából készült, a mélysötétbarna fából készült hangszer karcsú gerincén a Stowasser hangszergyár nyomott pecsétje díszeleg. A kemény fa pedig meghálálja a bizalmat: amellett, hogy kiváló hangzást ad, az átélt viszontagságok ellenére semmiféle külsérelmi nyom nem látszik rajta.

Erdő Zoltán szerint – dacára a tárogató újkori felfedezésének –, az elmúlt 125 év alatt sem volt kellő mértékben megbecsülve, legalábbis nem úgy, ahogyan más nemzetek teszik azt saját hangszereikkel, mint például a skótok a dudával, az oroszok a balalajkával, vagy a spanyolok a gitárral. Bár a Rákóczi Tárogató Egyesület vállalta, hogy összefogja a hazánkban működő tárogatóművészeket, Zoltán szerint hiányzik egy olyan intézmény, amely kifejezetten a tárogatóra fókuszálna, például úgy, hogy múzeumi keretek között mutatná be a hangszer múltját, jelenét, a benne rejlő lehetőségeket.

Az intézményalapítás lehet a megoldás, tervei szerint Sátoraljaújhely egyik százéves épületében kaphatna méltó helyet a Nemzeti Tárogatóintézet – az ötlet egyébként a helyi polgármester támogatását is bírja. Víziójában a Rákócziak egykori birtokainak, kastélyainak, várainak történetisége és a tárogató szellemi öröksége kölcsönösen erősíthetné egymást. 

Mindennek nem csupán művészeti szempontból lenne jövője, hanem a nemzettudat erősítése, ápolása okán is. Ráadásul a hangszer és a zene összehozza az embereket: főként, ha egy olyan nagy múltú instrumentumról van szó, mint a pár éve a hungarikumok sorába emelt tárogató.