Kit kapcsolhatok?
Lassan másfél évszázada csörrentek meg hazánkban az első hálózatra kötött telefonok, 1881. május 1-jén Puskás Ferenc magánvállalkozásaként indult a magyar közhasznú távbeszélő-hálózat. Fadobozos ősmobiltól a nyomógombos készülékekig – száznegyven éves a magyar telefónia.
A telefon feltalálójának világszerte az amerikai Alexander G. Bellt tartják, de az ötlet valójában egy olasz bevándorló, Antonio Meucci fejéből pattant ki 1874-ben, aki kellő anyagi fedezet híján nem tudta jogi oltalom alá helyezni a szabadalmi hivatalban. Az USA képviselőháza csak másfél évszázaddal később, 2002-ben rögzítette nyilatkozatban: Meucci a telefon feltalálója, de Bell építette meg elsőként 1876-ban Bostonban. Alig öt évvel később a találmány Magyarországra is eljutott.
Hölgyek előnyben
A Postamúzeumban egy tekintélyes méretű, orgonának is beillő, sárgarézzel és faberakásokkal díszített kapcsolószekrény előtt nézelődünk: 1881-ben a Fürdő utca 10. szám alatt létesült – Puskás Tivadarnak, a telefonhírmondó feltalálójának öccse, Puskás Ferenc hadmérnök jóvoltából – az ország első távbeszélőközpontja. Itt állították fel ezzel a ma is működőképes, keresztlemezes elvű kapcsolószekrénnyel azonos szerkezetű két, egyenként százvonalas központot, amelyek eleinte ötven előfizető vonalát kötötték össze. Ez volt a honi telefonálás hőskora, a sötétkék egyenruhába öltözött telefonos-kisasszonyok a Fürdő utcai bérház egyik szobájában ücsörögtek, nyakukban egy tölcsérszerű alkalmatosság, a mellbeszélő pihent, fejükön fejhallgató. Ha hívás futott be, e csodálatos, modern vívmánynak méltán kijáró tisztelettel csicseregték a tölcsérbe: Kit kapcsolhatok?
– A telefonos-kisasszonyok kvalifikált munkaerőnek számítottak. Tisztán, érthetően és persze kellő türelemmel kellett beszélniük a vonal másik végén várakozókkal, alapfokon ismerni néhány idegen nyelvet, hiszen a dualizmus kori előfizetők gyárosok, bankárok, gazdag polgárok, arisztokraták voltak, akik között akadtak német vagy francia anyanyelvűek is. A telefonközpontban dolgozó hölgyek legmegbecsültebb tulajdonsága azonban a jó memória volt. Az előfizetőket név szerint tartották számon: a kapcsolószekrényen sorakozó relék előtt aprócska táblán szerepelt a név a hozzá tartozó telefonvonallal, amit a telefonos-kisasszonyok fejből tudtak – meséli Magdó Csaba, a Postamúzeum műszaki muzeológusa. Szerinte annak, hogy férfiak sem ekkor, sem később nem nagyon ültek a telefonközpontokban, egyetlen oka van: a hölgyek eredendően sokkal többfelé képesek megosztani a figyelmüket, így alkalmasabbak voltak e munkára.
A kapcsolószekrényen amint lehullott a hívó fél nevét takaró esőlemez, a kisasszony kapcsolódott a vonalhoz, és megkérdezte a telefonálótól, hogy kivel óhajt beszélni. Ezután felcsörgette az előfizetőt, és megtudakolta tőle, szeretne-e vonalban lenni a hívó féllel. Igenlő válasz esetén összekapcsolta a feleket, majd amikor a hívó fél jelezte, hogy vége a beszélgetésnek, a kisasszony visszarendezte a készenléti állapotot.
– A hívó és a hívott felet két rézdugóval lehetett összekapcsolni, amit az előfizetőkhöz bekötött függőleges fémlemez és egy szabad vonalat képviselő vízszintes lemez keresztpontjaiba dugaszoltak. Ez a metódus lehetővé tette a konferenciabeszélgetést is – magyarázza Magdó Csaba a kapcsolószekrény működési elvét. Az új előfizetők kisebbfajta kiképzést kaptak a készüléket otthonukba kiszállító telefontársaság alkalmazottaitól, akik hosszasan magyarázták a működési elvet és a szabályos használatot.
Mobil a fronton
A Magyar Posta 1900-tól vezette be a telefonszámot, az előfizetők megszaporodása miatt ugyanis a kisasszonyok – dacára híres memóriájuknak – már képtelenek voltak fejben tartani a neveket, a hívószám viszont egyértelműen azonosította a hívó és a hívott felet. A századfordulón nem csak az állampolgárok között terjedt el széles körben a telefon használata, egyre speciálisabb területeken is bevetették a készüléket.
– Az Osztrák–Magyar Monarchia hadserege például 1907-ben rendszeresítette a budapesti Ericsson Magyar Villamossági Részvénytársaság által is gyártott 7 M. beszélőszekrényt – meséli tovább a történetet Magdó Csaba. – Öt bécsi és három budapesti cég kezdte meg a modell gyártását, körülbelül hetvenháromezer darab készült belőle 1914 és 1918 között.
Ez afféle őskori mobiltelefon volt: a csengő szerepét a zümmer, vagyis morgó töltötte be. Akár Morse-jeleket is lehetett vele továbbítani, hiszen a háború alatt a hadszíntéren az irtózatos zaj miatt sokszor képtelenség volt telefonon kommunikálni. Amikor alkalom adódott rá, a beszélőszekrény egy vezetékén történt a beszélgetés, a másik pedig zárta az áramkört; ennek végét, az úgynevezett földelőnyársat a földbe szúrták. A talajban elfutó áram miatt bizony előfordult, hogy az ellenséges haderő technikusai elcsípték az emberi hangból átalakított elektromos jeleket, amit aztán újabb transzformálás után továbbítottak a kódfejtőknek. A telefonkészülékhez külön dobozkában áramtelep csatlakozott, így a mobilissá vált készüléket a katonák akár magukkal is cipelhették felderítéskor, és a törzsüket telefonon tájékoztathatták az ellenséges hadmozdulatokról.
Sárgaréz luxus
A Magyar Királyi Posta a magyar telefónia – azaz a honi telefonhálózat – ötvenéves évfordulóját igen komolyan vette, pláne hogy akkoriban amúgy is a nagy fejlesztések voltak. Megjelentek például a tárcsás készülékek, amivel egy időben a telefonos-kisasszonyok munkájának is leáldozott: egyre-másra adták át a modern telefonközpontokat, ahol már automatika kötötte össze a csevegő feleket. Igaz, a kilencvenes évekig még működtek vidéken, egy-egy eldugott településen olyan telefonközpontok, ahol a XIX. század végi módszerrel, kézzel kapcsolták össze a beszélgetni vágyókat.
– Az ötvenéves évfordulóra a Magyar Királyi Posta négy egyedi kialakítású telefonkészüléket rendelt a Standard Villamossági Részvénytársaságtól báró Szalay Gábor, a posta vezérigazgatója, Horthy Miklós kormányzó, Bethlen István miniszterelnök és Bud János kereskedelemügyi miniszter részére. Horthy Miklós és Szalay Gábor készülékét a Postamúzeum gyűjteménye őrzi – mutatja is őket Magdó Csaba. Mindkettő öntött sárgarézből készült, egyenként közel nyolc kilogrammot nyomnak, tárcsalapjuk közepén a magyar királyi címer díszeleg, oldalukon a jeles alkalom apropóján gravírozott felirat fut körbe. Érdekességük, hogy ez idő tájt a hazánkban gyártott készülékek kézibeszélő-tartó villája mancsszerű díszítményben végződik, ami nagy segítség a szakértőnek, hiszen így könnyen megkülönböztethetők a külföldi produktumoktól. Ezt a díszítést aztán a már nem ennyire egyedi, postaszabványú CB35-ös készülékek is örökölték.
A telefónia hetvenötödik jubileuma az 1956-os forradalom idejére esett. A sorsfordító esemény és a telefon története egy híres archív fotón kapcsolódik össze: Nagy Imre az íróasztala mellett ül, azon pedig egy Standard II/6-os vonalas készülék látható. Ez amolyan miniatűr telefonközpontként funkcionált, két fővonal és hat mellékállomás kapcsolására volt alkalmas.
A százéves évforduló már a modern kor hírnöke volt, hiszen a CB 800-as telefoncsalád éppen 1981-ben jelent meg. A Mechanikai Művek gyártotta 811-es modell volt az utolsó számtárcsás telefonkészülék, a 812-es számú modell már nyomógombokkal készült.
– A generációk közti különbségről ez a váltás is mesél. A fiatalabb látogatók nemigen tudják használni a számtárcsás telefont, akadt, aki nyomogatni próbálta, hogy működésre bírja – mondja Magdó Csaba. Hozzátéve, hogy a Magyar Posta a nyolcvanas évek legvégén vált meg a portfóliójában lévő távközlés- és műsorszórás-szolgáltatástól, így a rendszerváltással egy időben lezárult a telefónia történetének a vállalatot érintő szakasza.