Kiülepedett lelkek ébresztője

Irodalmi zsenijét elsőízben 1925-ben csillogtatta meg a Nyugat novellapályázatára írt Horváthné meghal című novellájával. Ez már tükrözte a korabeli falusi, népi valóság iránti kivételes érzékenységét, ami nem sokkal később a népi írók programadó vezéralakjainak egyikévé emelte. Ekkortól rendszeresen publikált a Nyugatban, de mellette az Erdélyi Helikon, az irodalmi Nobel-díjra jelölt Tormay Cécile által épp az elfogultan egyoldalú, nemritkán nemzetellenes Nyugat ellensúlyozására létrehozott Napkelet és a Protestáns Szemle állandó szerzője is lett; abban az időben nem volt ritka, hogy neves alkotók egymással akár élesen szemben álló orgánumokban is publikálnak. Akkoriban ugyanis számos és sokféle irodalmi folyóirat létezett, amelyek közül csak egy volt a ráadásul igen csekély példányszámú a Nyugat.

Németh László 1927-ben kifejezetten a Napkelet munkatársa lett, e kiváló folyóirat hasábjain jelent meg folytatásokban első regénye, az Emberi színjáték.

E műre, ahogy mondani szokták, felkapta a fejét a kor irodalmi krémje. Irodalmi munkásságát 1930-ban Baumgarten-díjjal ismerték el, de az Ady Endre rossz szellemeként is ismert cukorgyáros, Hatvany Lajos elsősorban Babits Mihály A kettészakadt irodalom című esszéje ellen irányuló dühödt, voltaképp inverz fajvédő sajtótámadása miatt lemondott róla.

Az 1930-as évek elején végleg szakított a Nyugattal, elindította egyszemélyes lapját, a Tanút, 1934-35-ben a Magyar Rádió irodalmi osztályát vezette. 1935-ben csatlakozott az Új Szellemi Front nevű értelmiségi reformmozgalomhoz, 1938-ban az akkori Nemzeti Színház bemutatta Villámfénynél című darabját, amiről a Vigília című, ma is létező katolikus folyóirat ezt írta: „talán Csiky Gergely óta nem nyúlt magyar író ilyen kendőzetlenül, nyersen és brutálisan a hazai társadalmi témához, nem tárt fel ennyire ismeretlen és elhanyagolt társadalmi rétegeket…”

Valóban, e műben már ott van Németh László népnyomor iránti fájdalmas érzékenysége, amellyel méltán vált a szociografikus népi irodalom vezéralakjává.

1939-ben debütált ma is megrendítően monumentális műve, a hatalmi harcok természetét feltáró VII. Gergely. Közben páratlan termékenységről tanúbizonyságot téve ontotta az esszéket, tanulmányokat, melyek a szépirodalom felől egyre inkább a történelem és a magyar élet mindennapjai felé fordultak. Társadalmi, politikai gondolatait Kisebbségben című tanulmányában összegezte, mely ma is alapvető útmutatás a nemzetben gondolkodó hazafiak számára.

Az 1943-ban Püski Sándor könyvkiadó által szervezett nevezetes szárszói tanácskozáson is ott volt, kritikát fogalmazott meg bizonyos nagyvárosi polgári zsidó attitűdök ellen, és a népiek balszárnyához tartozó Erdei Ferenc szovjetváró naiv lelkesedésére reagálva elmondta híres beszédét: „Tegyük fel, hogy van Új-Guineában egy párt, amely azt vallja, hogy Új-Guineának az angolokénak kell lennie. A másik szerint Új-Guinea csak a hollandok alatt lehet boldog. S most föláll valaki, és azt kérdi: nem lehetne Új-Guinea a pápuáké?”

Igen, ez a „pápuaság” jellemezte Németh Lászlót élete végéig.

1945, a kommunista hatalomátvétel után a lehetőségek beszűkültek, ritkult körülötte a levegő. Igaz ugyan, hogy 1952-ben Tolsztoj Anna Karenyinájának magyarra ültetéséért József Attila-díjat kapott – így próbálta magához édesgetni a kommunista diktatúra, sikertelenül.

Németh László valódi polihisztorrá lett, orvosi iskolázottsága mellett éles látású társadalmi gondolkodó, kimagasló esszéista és drámaíró is volt.

1935-ben jelent meg a kényszerek fogságát megrajzoló Gyász című regénye, 1936-ban a Dosztojevszkij világát idéző Bűn, ugyanabban az évben a hidegrázós művészi erővel lényeglátátó Pusztuló magyarok, majd 1945 után, bár húzd meg-ereszd meg jelleggel, de mégiscsak kiadták az Iszonyt, ami a korabeli falusi társadalmi élet egyik sötét negatívumát mutatta be. És jött az eszmélkedésében folyamatosan erkölcsi válaszutak elő kényszerülő Égető Eszter 1948-ban, a hamisan bűnnel vádolt, így kegyelemben hiába reménykedő főhőst megformáló Galilei 1953-ban, a Görgey-dilemma ürügyén saját kora erkölcsi vívódásait is feltáró Az áruló 1954-ben.

Németh László azonban nem csak, sőt, talán nem elsősorban regény- és drámaírói munkásságával lett a magyar szellemi élet örökre megkerülhetetlen világítótornya. Közéleti esszékötetei olyan mély lényeglátásról és magyar felelősségről tanúskodnak, ami a XX. században csak keveseknek volt ilyen zsigerien sajátjuk. 1940-ben megjelent A minőség forradalma című kötetében egyebek mellett ezt írja A magyar rádió faladatai című fejezetben:

„a népek emlékezete a hagyomány. A hagyomány: egy nemzet válasza életkörülményeire, a nemzet igazi személyisége, mellyel az időben önmagához és feladataihoz hű maradhat. Ha a rádió a széttört magyarság közös tudatát akarja helyreállítani, a közös hagyományt kell eszméletébe hoznia. Nem könnyű feladat. (…) A magyar hagyomány főere: a magyar líra. Ez a nép, mely politizált anélkül, hogy politikáját maga csinálhatta volna, s egyetemeket épített anélkül, hogy a tudományban a maga hajlamait merte volna követni, a lírában nagy, eredeti és otthonos. (…) Hagyományunk másik fontossága: a magyar gondolkozás. Nagy magyar gondolkozóknak én azokat tartom, akik a körülöttük lévő helyzet természetét felismerték, fogyatkozásai ellen értelmükkel küzdtek, s a magyarság elé hivatását megfejtő eszméket tűztek ki. (..) Történelmi önismereten én nem az iskolában tanított történelemtudást értem. A nemzeti életnek a geológiáját kell ismernünk, az egymás alá rétegezett magyar világokat, amelyek közül az alsó, betemetett is tartja a fölső, szemünk előtt levőt.”

Németh László az akkor újdonságnak számító rádióról szól, de iránymutatásai ugyanígy érvényesek bármely más tudatformáló médiumra – a közösségi médiának nevezett felületekre, pontosabban az azokat használó felelős magyarokra is.

Németh László legtöbbet támadott műve az 1942-ben megjelent Kisebbségben című nagy ívű történeti esszé, melyben arra keres magyarázatot, miként veszett el a magyar a magyarban. Ólomsúlyú, alig elviselhető felismerések elé vet minket Németh László:

„keserű igazság, de le kell nyelnünk, hogy a magyar szellem fényesnek tanított korszakaiban is súlyos fejlődészavarokkal küzdött, s hatvanhétre (1867-re, vagyis a kiegyezésre – Á.B.) a magyar szellem annyira felőrölte magát, hogy az asszimilánsok csak beköltöztek az ürességbe. (…) Nem kell ott valami fejlődési zavarnak lennie, ahol a nemzeti irodalomból a nemzeti jelleg legmélyebb hordozói esnek ki, s nagyobbak vagy kisebbek: de felületesebbek hatnak tovább? Mi történt itt? A magyar természetben van gyógyíthatatlan nehézkedés, ólmos történelmi tunyaság? Vagy az egész irodalomcsinálás indult olyan felszínesen, a szellem volt olya internacionális-híg, hogy a nagyobb fajsúlyú lelkek kiülepedtek belőle?”

Ez a „kiülepedés”, ez a „hígság” persze nem csupán irodalmunkat zavarta meg, nem is csak a magyar művészet egyéb ágait, hanem a magyar életet egészében. Hagyományos eszményeinket idegen szemléletek lúgozták ki, a mindig végsőkig áradó, szinte gyermeki magyar sorshordozást elláposította a kívülről injektált cinizmus, és fullasztó monotóniával zakatolnak a tudatipar lélekgyalui.

Ezzel szemben áll a minőség forradalmát diadalmasan megvívó nemzet szülőföldjében viharok idején is megingathatatlanul gyökerező, magabíró, takaros Kert-Magyarországa, Németh László eszményképe, amely azonban áldozatos munka, új honfoglalás nélkül, magától, pláne mások kegyéből nem születik meg. A nagy polihisztor életműve minden rezdülésében erre a nagy nemzeti feladatra, az elodázhatatlan magyar munkára figyelmeztet. És ez adja az 1970. március 3-án elhunyt Németh László különös időszerűségét

ma, amikor szerencsés csillagállás mellett nagy tér nyílik a magyar önépítésre – de épp ezért mindannyiunk felelőssége is sokkal nagyobb ama „hígság” visszasűrítésében, a mindenkori kiülepedett lelkek újjáélesztésében.