Ez az egész úgy működik, mint egy kirakós játék. Amikor leül az ember egy ilyen játékhoz, elkezdi a képet összeállítani az apró részecskékből, amelyek látszólag nincsenek kapcsolatban egymással, ugyanakkor hídszerűen mégis összekapcsolhatók. Így van ez a zenében is. Ha csak két összetartozó ötletet találsz, már megvan az a szikra, amelyik lángra lobbantja az egész dalt – nyilatkozta lapunknak az egykori Genesis-gitáros, Steve Hackett, akinek az elmúlt hetekben jelent meg Wild Orchids című, immáron huszadik szólólemeze.

– Négy évvel ezelőtt csupán testvérével, John Hackett fuvolással és Roger King billentyűssel járt Magyarországon, azóta viszont többtagú zenekarral dolgozik, illetve a rockot szimfonikus elemekkel vegyíti. Mi késztette erre az alapvető változásra? – Először egy rock ihletésű albumot akartam készíteni, aztán egy kicsivel akusztikusabbra, klasszikusabbra gondoltam. Lett volna rajta néhány Bach- és több más klasszikus téma egyetlen akusztikus gitárral. Csakhogy én a változatosságot kedvelem, így végül is rockalbum született, azonban a sok akusztikus és szimfonikus hangszer megkülönbözteti a legtöbb olyan albumtól, amelyet eddig rockzenészekkel készítettem. – Egyesek számára éppen az a fő kérdés, hogy a sikeresen vegyített szimfonikus és rockzenét be lehet-e sorolni az utóbbi csoportba? Egyáltalán érdemes ezen tanakodni, vagy különben is csak zene számít? – Fején találta a szöget, mert való igaz, hogy egyedül a zene számít és mindegy, hogy rocknak, jazznek, bluesnak vagy klaszszikusnak nevezzük. Valójában ezek a skatulyák akadályozzák a zeneszerzőt és a szövegírót, hogy azt csinálja, amit valójában meg szeretne csinálni. Mindenkinek megvannak a saját korlátai, nekem is, mégis azt remélem, hogy a jövőben több olyan lemezt fogok készíteni, amelyen az általam eddig megszólaltatott összes hangszer ismét szerepet kap, mert számomra a különböző stílusok egyvelege a legizgalmasabb. – Beszéljünk a CD-borítóról! Kim Poor festménye a keblek után ítélve hölgyet ábrázol, ám az arcot elnézve akár férfi is lehetne. – Az alak valóban nagyon földön kívülinek hat, mindazonáltal Amerikában a meztelen keblek miatt ellenezték a borítót. Volt, ahol a terjesztő le is ragasztotta egy matricával. – Ez a történet kissé hasonlít Jimi Hendrix 1968-ban kiadott Electric Ladyland című lemezének borítójáéra, amikor is a rajta lévő 19 meztelen hölgy fényképét letakarták, illetve más lemezborítóval árusították. – Ez azért napjainkban elég furcsa, hiszen készítettem már olyan albumot, amelyen Enrico Granados szerzeménye, az Eternity volt hallható. ő ezt Goya La Maja című képének hatására írta, akit a festő meztelenül festett meg. Más kérdés, hogy Goyát annak idején olyannyira bírálták, hogy ugyanazt a hölgyet ruhában is megörökítette. Azóta mindkét változat létezik. – Olykor egyetlen szerzeményébe is több, egymástól teljesen eltérő zenei világot épített be. Ennyire eklektikusnak képzelte el ezt a lemezt? – Igen. Amikor kiváltam a Genesisből, 1977-ben vagy 1978-ban készítettem egy albumot Please Don’t Touch címmel, és szándékosan jöttem ki olyan lemezzel, amelyen egyik felvétel sem hasonlított a másikra. Most inkább kubista megközelítésben gondolkodtam, ami nem annyira dolgok összekapcsolására irányult, mint inkább arra a szándékra, hogy a dolgok közötti különbséget hangsúlyozzam. Más hasonlattal élve, számomra az lenne az eszményi rádióállomás, ahol egymástól különböző zenék követnék egymást. Ifjúkoromban Bob Dylant hallgattam, és volt egy nagyon egyszerű popdala, az I Want You, ami nagyjából egyidejűleg jelent meg a Beatles Eleanor Rigby című, meglehetősen komoly szerzeményével. Ennek ellenére a két teljesen eltérő nehézségű számot egymás után játszotta ugyanaz a rádióadó, majd egy Jim Reeves-dal következett. Ma is szívesen gondolok vissza azokra a napokra, amikor a rádiónak még volt egyfajta szabadsága. Ugyanez volt tapasztalható az amerikai kollégiumi adóknál, ahol a fiatalok azt játszottak le, amit csak akartak. Lehetett az Miles Davis, amit aztán egy Stravinskij követett, de választhatták Bartók Bélát is. Egyetlen dolog számított, a jó zene. Én mindig is a zenei műsoroknak erre a változatosságára vágytam, ami sajnos már a múlté. Az 1960-as években, amikor Londonban első lemezeimet vettem, még a háztartási gépek boltjában árulták őket a mosógépek, televíziók, rádiók és elektromos kapcsolók mellett. Sohasem a borító alapján választottam közülük, még azt sem tudtam, ki játszik rajta, csak amikor hazavittem és feltettem a lemezjátszóra, derült ki, hogy Erik Satie. „Éppen ezt a csodálatos dallamot keresem már évek óta, és ez az ember írta!” – örvendeztem. Azóta elvesztettük azt a képességünket, hogy a zenét önmagáért fedezzük fel, ami annak idején sokkal nagyobb kihívást jelentett. Popzenét is csak esténként tudtam hallgatni, a Rádio Luxembourgon keresztül. Ismerte ezt az adót? – Évekig hallgattam, leginkább Kid Jensen késő éjszakai progresszív zenei műsora vonzott. – ő már egy kicsivel később jött a rádióhoz. A 60-as évek elején viszont még csak az volt hallható, amit később rágógumi zenének neveztek el. Ezzel együtt teljesen beleszerettem, és még a legegyszerűbb dalok esetében is minden szóra figyeltem. – Amikor legutóbb 2002 januárjában Budapesten találkoztunk, említette, hogy méltányolja az indián származású, amerikai Buffy Sainte-Marrie dalait és személyiségét. Arra nem gondolt, hogy az ő szerzeményei közül is feldolgozzon néhányat? – Két fantasztikusan bluesos dala is van, amelyről azt gondoltam volna, hogy csak férfitől származhat. Már fiatalkoromban megkedveltem, amikor olyan, igen komoly témákról énekelt, mint az indiánok, Amerika őslakóinak leigázása. Számomra olyan hősies volt az éneke, hogy a lélek királynőjének tűnt. Istennőnek tartottam és egész mitológiát fontam köré, csak amikor személyesen találkoztam vele, akkor láttam, hogy mennyire hétköznapi. A Richie Havens producelte Illuminations című albumán jobbnál jobb dalok hallhatók, ezek egyike a Poppies, amely csodálatos háttérénekkel, visszhangosítva és olyan technikai csodákkal készült, amelyeket csak jóval később rendszeresítettek. – Húsz szólólemez után minek alapján dönt, hogy milyen albumot készít? Egyszerűen csak összefűzi az összegyűlt szerzeményeit, vagy egy meghatározott irányba indul el? – Ez az egész úgy működik, mint egy kirakós játék. Amikor leül az ember egy ilyen játékhoz, elkezdi a képet összeállítani az apró részecskékből, amelyek látszólag nincsenek kapcsolatban egymással, ugyanakkor hídszerűen mégis összekapcsolhatók. Így van ez a zenében is. Ha csak két összetartozó ötletet találsz, már megvan az a szikra, amelyik lángra lobbantja az egész dalt. Ettől a pillanattól kezdve már nem számít, hogy szimfóniáról, concertóról vagy csupán egy dalról van szó, mert a két külön ötlet együtt épül tovább. Szerencséd van, ha a kettő ugyanaznap születik, az én esetemben azonban ezeket az összetartozó részeket néha húsz év választja el egymástól. Ha összejön, felsóhajthatok, hogy végre megtaláltam a hiányzó láncszemet! Az évek során nagyon sok ilyen részecske készült, némelyiket felvettem, némelyiket feljegyeztem és némelyiket csak elraktároztam az emlékezetemben. Noha az emberek azt gondolják, hogy nagyon gyorsan írok, a valóságban éppen hogy nagyon lassan, mert nem erőltetem a dolgokat egymásra. Megvárom, amíg összeérnek, szinte saját maguktól összeállnak. – Volt-e olyan zenei korszak az életében, amelyről szívesen elfeledkezne? – Volt, mégpedig akkoriban, amikor kommersz irányba erőltettek. Ezért akkoriban a biztonságra törekedtem, de most úgy érzem, hogy ezt soha többé nem fogom megismételni, mert a kockázat a legjobb út, amelyen az ember minden zenéhez közelíthet. Egyik barátomhoz, korai lemezeim többségének hangmérnökéhez, John A. Cookhoz olykor elvittem egy-egy ötletemet, és jeleztem neki, fogalmam sincs, hogy miként is kéne megszólalnia, milyen legyen a hangszerelése. ő általában azt válaszolta, hogy akkor születnek a legjobb dolgok, amikor a legkevésbé vagyok magabiztos és nem akkor, ha tudom, hogy honnan hová akarok eljutni. Olyan ez, mint a hangszeres rögtönzés, amelyben Magyarország igen szerencsés, mert nagyszerű, talán egész Európában a legjobb jazz- és cigányzenészei vannak. – Hallhatjuk-e új dalait élőben is Budapesten? – Remélem, hogy igen, de előbb még néhány akusztikus koncertet adok, mielőtt erre a jövő évben sor kerülhet. Már csak azért is szívesen jönnék újból Magyarországra, mert sok barátom van itt, akiket mielőbb szeretnék viszontlátni. Szakács Gábor