Apai dédszüleim Délvidékről költöztek fel Budapest határába, Ercsibe, ott gazdálkodtak és emelkedtek középparaszti sorba. Édesanyám Budapesten született, az ő felmenői között németeket és lengyeleket is találunk, akik különböző házasságok révén magyarosodtak el.

Írta: Boros Károly Fotó: T. Szántó György

– Édesanyja szülei mivel foglalkoztak?

– Vendéglősök voltak, fénykorukban övék volt a budapesti Rákóczi úton a Rókus kórházzal szemben a Bástya étterem, most Mozaik a neve. A harmincas évek gazdasági világválságában elszegényedtek. Családom két ága, úgy gondolom, jól leképezi azt a sokféleséget, ami a magyar társadalomra annyira jellemző. Apám családja szép lassan emelkedett. A háború utáni hadifogságból hazatérő édesapám már Budapesten helyezkedett el, és 1949-ben egy tánciskolában ismerkedett meg anyámmal. Ők a gyermekeiket, engem és két évvel fiatalabb Gergely öcsémet, aki zenész és zeneszerző, már egyetemre szánták. Mondhatni, hogy egész életüket ennek a célnak rendelték alá. Hiszek abban, hogy az a sokféleség, amit a családdal kapcsolatban említettem, és ami minden magyar emberben ott van, összeadódik, és erővé válik. Azt a rengeteg keservet, amit a legutóbbi évszázadunk hozott, azért tudta ez a nemzet átvészelni, mert nagyon sokfajta tehetség van a génjeinkben, az idegrendszerünkben – én az alkalmazkodóképességet is tehetségnek gondolom. Bizonyos értékeket átmenteni, akár összeszorított foggal is, a történelmünket őrizni, ha nem lehet róla beszélni, akkor is, és legalább szűk családi körben a gyerekeknek átadni – ez megtartja a nemzetet. Ilyenben nekünk az öcsémmel sokszor volt részünk. A családi asztal körül gyakran folytak beszélgetések a nyilvánosság számára tiltott témákról az ötvenes években is, de főleg később, mikor már nagyobbak voltunk.

– Például miről?

– Például Trianonról. Anyám, aki tanítónő volt, egyszer úgy mesélt róla nekünk könnyekkel küszködve, hogy elővett a szekrényből egy abból az időből származó összerakós térképet, hogy próbáljuk meg összeilleszteni. Végül öszszeillettek a részek, de nem tudtuk, hogy ez mit jelent. Akkor elmesélte, mi az, hogy Felvidék, Erdély, Délvidék, elvitt a Hősök terére, magyarázta nemcsak a királyok történetét, hanem a szobrok alatti domborművek ábrázolta eseményeket is. Gyakran sétáltunk ott, mert a Városliget mellett laktunk. Apám is nagyon szerette a történelmet. Pénzügyi tisztviselő létére bőven voltak otthon történelmi könyvek, mindig kaptunk a kezünkbe életkorunknak megfelelőket. Elég nagy dolog, ha valakibe ilyen tudatosan nevelik bele a történelmet, így a gyereknek lesznek kérdései, és mi választ is kaptunk rájuk. Másfelől meg ott volt bennünk a tiltás, hogy amiről otthon beszélünk, arról az iskolában egy szót se, mert az apád állásával játszol. Egy olyan fiatalembernek, aki a hatvanas, hetvenes évek fordulóján válik felnőtté, akinek még ’56 is mese, hiszen hatéves voltam akkor, ez a kettősség meglehetős zavart okoz a fejében. Nem volt világos előttem, hogy akkor most hányféle igazság is van, meg hogy egyes dolgokról miért kell hallgatni. Miért lehet az egyik tanárral őszintébben, mélyebben beszélni, a másikkal meg miért kell vigyázni, miért nem hajlandó válaszolni kérdésekre? Miért olvas az ember az újságokban mást, mint amit otthon hall? Ez a zavar ma is bennünk van. Az akkor felnövő nemzedékek tagjai, akik most milliószámra élünk Magyarországon, mind ilyen kisebb-nagyobb tiltások, tájékozatlanságok, zavarok közepette cseperedtek. Hát innen ered az én történelem iránti érdeklődésem.

– Hogyan jött ehhez a filmes érdeklődés?

– Pontosan emlékszem, egy kalandfilmről hazafelé sétálva fogant meg bennem a gondolat, hogy filmrendező akarok lenni. Ennek a filmnek az érzelmes befejező jelenetén a nézők elsírták magukat, és én úgy éreztem, óriási dolog lehet filmet készíteni, ami csak egy kitalált, eljátszott történet celluloidszalagon, mégis hat az emberekre. Tizenhat éves koromban már határozottan tudtam, hogy ezt a pályát akarom járni. Ebből otthon, ha nem is nagy patália, de komoly ijedség lett, mert a szülők úgy érezték, hogy ez keserves pálya, mindenképpen valami rendes foglalkozást kellene inkább választanom, s ha az meglesz, nem bánják, szerezhetek rendezői diplomát is. A korai Jancsó-, Kósa-, Gál István-filmek, mondjuk a Szegénylegények, a Tízezer nap, a Sodrásban elemi hatással voltak rám, mint ahogy az akkori gimnazista, egyetemista fiatalság nagy részére. Ezek a filmek sokkal többet mondtak, mondhattak el a történelemről és a korabeli valóságról, mint bármi más. A magyar film akkor közügy volt, találkozott a közönség érdeklődésével, szemben a mai filmekkel. Végül abban állapodtunk meg a szüleimmel, hogy elvégzem a Műegyetem építőmérnöki karát – Le Corbusier-nek nagy rajongója voltam. 1974-ben lettem építőmérnök, büszke is vagyok rá, nagyon szép szakma, de közben tudatosan készültem rendezőnek, mert a szerelem egyre erősödött. 1979-ben végeztem rendezőként Makk Károly osztályában, csakhogy akkor az volt a szokás, hogy a kezdők nem kaptak mindjárt lehetőséget, előbb segédkezni kellett komoly rendezők mellett. Én elmentem a tévéhez, hátha ott gyorsabban megy, de életem legnagyobb csalódása volt az a műsorgyár, amiben ott szakmailag létezni kellett.

– Hogyan tudott ebből kilépni?

– Akkor már jó ismerőseim közé tartozott Szörényi Levente és Bródy János, velük kisütöttük, hogy össze kéne hozni róluk egy érdekes dokumentumkötetet, hamarosan meg is lett, 1980-ban majdnem százezer példányban fogyott el. Ez volt az első ilyen jellegű könyv, mi sem hittük, hogy változatlanul megjelenhet a kézirat, de egyetlen szót sem húztak ki belőle. Aztán eszembe jutott, hogy mégiscsak filmes vagyok, össze kéne hozni legalább egy koncert erejéig az akkor már egymással szóba nem álló öt embert, az Illés együttest, és koncertfilmet készíteni belőle. Beállítottam az ötlettel a Budapest Filmstúdióba, amelynek a vezetője Nemeskürty István volt, neki tetszett az ötlet, így született meg A koncert című film 1981-ben. Hét kamerával vettük fel, és az akkori időszak legjobb operatőrei vállalták a munkát, ami nekem nagy megtiszteltetés volt. Több mint egymillióan nézték meg, ráadásul elég olcsón készült, és ez utat nyitott előttem. Nemeskürty tanár úr felajánlotta, hogy készítsünk mi hárman egy rockoperát Szent Istvánról. Már az különös volt, ahogy tőle a rockopera szót meghallottuk, de még különösebb, hogy egy állami filmstúdió vezetője nem I. Istvánt mond, hanem Szent Istvánt. A Minisztérium Film Főigazgatósága nem támogatta az ötletet, akkor ugyanis minden filmet előzetesen engedélyeztetni kellett, de a tanár úr azt mondta, ne törődjünk vele, ez akkor is meglesz – szeretné ő látni, hogy ebben az országban nem lehet filmet készíteni Szent Istvánról. Ehhez olyan kiállás kellett, ami kevesekben volt meg. Hosszú vajúdás után ebből lett az István, a király, egy szabadtéri előadás, amelyből A koncerthez hasonlóan film is készült, még nagyobb sikerrel, 1983-ban, augusztus 20-án volt a bemutatója. Ez viszont bezárt előttem minden utat. Olyan mérhetetlen rosszindulattal találkoztam, és olyan támadássorozat indult ellenem a sajtóban, hogy nem akartam elhinni. Még azt is leírták, hogy nemcsak engem kell eltiltani a rendezéstől, hanem azt a filmes vezetőt is, aki még ezek után lehetőséget akar adni nekem. Több okból is mérföldkő volt az életemben a bemutató, egyrészt a támadások miatt, másrészt a közönség mérhetetlen szeretete és ragaszkodása miatt. Ez megerősítette az elszántságomat, de amíg eljutottam odáig, nem volt könnyű. Tanár urat eltávolították a filmstúdió éléről, én pedig a rendszerváltozásig nem készíthettem filmet.

– Mit csinált helyette?

– A tévében rendeztem dokumentumfilmeket. 1986-ban az újságból értesültem, hogy meg lehet pályázni – ez akkor új dolog volt – a Budapesti Művészeti Hetek és Szabadtéri Színpadok Igazgatósága vezetői székét. Ez a három nagy szabadtéri színpadot, a margitszigetit, a Budai Parkszínpadot – amit épp most zártak be – és a városmajorit foglalta magába, meg azt a rendezvénysorozatot, amit ma Őszi Fesztiválnak hívnak. Ebből 18 év lett, sok mindent csináltunk, nincs hely itt részletezni, még könyvkiadót is alapítottam, mígnem 2003 végén eltávolítottak.

– Közben a rendszerváltozás újra lehetőséget adott önnek a filmrendezésre. Elkészült Kodolányi János regényéből a Julianus barát, 1996-ban a Honfoglalás, 2001-ben a Szent Lászlóról szóló Sacra Corona, nemrég a Trianon, most pedig a Horthy – A kormányzó. Hogyan fogadta ezeket a filmeket a közönség?

– A Honfoglalást 850 000 mozinéző látta, de többször vetítették tévécsatornák is, ott elérte a többmilliós nézőszámot. A Sacra Coronát 500 ezren nézték meg, a Trianont 300 000 mozinéző. Ez a hazai nézettségi adatok legfelső sávja. Az emberek lelke mélyén óriási kielégítetlen vágy él a történelem valós tényeinek megismerésére, mert évtizedek óta el vagyunk vágva a gyökereinktől, hazugságokat sulykolnak belénk saját múltunkról, következésképp nincs történelemszemléletünk, és az elmúlt 16 évben ugyanez folytatódott.

– Mert lényegében ugyanazok az emberek ugyanott ülnek.

– Pontosan. Ahol százezreket és milliókat lehet befolyásolni, ott ugyanaz a szemlélet uralkodik, csak átfestették a cégéreket, mások a mondatok, de a döntések célja alig változott. Megdöbbentő, hogy még annyi történelmi film sem készül, mint a szocializmus alatt. Itt volt a nándorfehérvári diadal 550 éves évfordulója, micsoda szégyen, hogy a Hunyadiakról nincsen filmünk. Még a volt szocialista országok is sorra készítik a maguk történelmi filmjeit, csak nálunk ülnek még mindig döntéshozó helyeken olyanok, akik rettegnek a történelemtől. Már az István, a királynál megtapasztaltam, hogy a közönség nagy része szeretettel és lelkesedéssel fogadja a történelmi témákat, egy kisebb, de hangos része meg legszívesebben elvágná az ember torkát. Semmi másról nincs szó, mint hogy minket el akarnak szakítani a gyökereinktől, hogy ne legyen múltunk, biztos kapaszkodónk, lelki támaszunk. Így kihasználhatók vagyunk, egymásnak ugraszthatók, akaratgyengék, bizonytalanok, szégyenlősek, nem tudunk büszkének lenni a múltunkra, amiből a felnövekvő nemzedékek hitet, erőt tudnának meríteni, és egészen másként tekintenének bele a világba, és fogadnák el azokat a nehézségeket, amelyekkel az életben szembe kell nézni. Ez a képességünk tudatosan le van gyengítve, következésképp olyanok vagyunk, amit most is látunk, a nemzet nem egységes, nem tudja kifejezni az akaratát, még az egész nemzet életére kiható alapvető kérdésekben sem. Csak megtörténnek velünk a dolgok. Ennek megváltoztatásához nemcsak filmek és tévés műsorfolyamok sokaságára lenne szükség, hanem teljesen új művelődéspolitikai gondolkodásra, sőt egy olyan sokoldalú nemzetépítésre, amilyenre egyébként a két háború között már volt sikeres példa.

– Melyik filmjére a legbüszkébb?

– Mindegyiket szeretem, mert az enyémek. De a legbüszkébb a családomra vagyok, 29 éves jogász-tanársegéd András fiamra és 18 éves gimnazista Anna lányomra. Nemkülönben feleségemre, Somlai Zsuzsannára, akinek nagyon sokat köszönhetek, s aki nemcsak az életben, hanem a munkámban is türelmes és alkotó társam.