Költészet és a lázadás a posztoló világban

A József Attila Színház Csókol, Attila című drámapályázatára – amelyet a teátrum tavaly hirdetett meg, névadója születésének idei, 120. évfordulójára készülve – mintegy hatvan mű érkezett. A zsűri által díjazott Nem én kiáltok című alkotás ősztől szerepel a színház műsorán, Hargitai Iván rendezésében.

Varga Lóránt egyfelvonásosa egy nagyvárosi középiskolában játszódik, melynek falain váratlanul graffitik tűnnek fel. A tantestület több tagja úgy véli, diákcsínnyel van dolguk, csakhogy Andrea, az irodalomtanár megállapítja: a falra pingált sorok József Attila Nem én kiáltok című verséből származnak, nem valószínű tehát, hogy tréfáról lenne szó.

Később kiderül: sejtése helyes, a tantestület ezért megpróbálja azonosítani a lehetséges elkövetőket. A gyanú hamar az Andrea által vezetett irodalomfakultáció résztvevőire terelődik – és egy ponton Elza, az említett csoport vezéregyénisége kér bebocsátást a tanári szobába. A jelenlévők többsége azt hiszi, azért jött, hogy a falfirkák készítőinek nevében elnézést kérjen, csakhogy a lány más céllal érkezett: hogy tetemre hívja a tantestület tagjait József Attilával kapcsolatban.

Személyes érintettségről árulkodó kérdései arra irányulnak, hogy végső soron mi a József Attila-i költészet, a József Attila-i magatartás lényege? Mit és hogyan lehet belőle életre váltani, vagyis a mindennapokban követni, megvalósítani?

A tanárok ennek hallatán maguk is személyesebb hangra váltanak. És a diskurzus – amely bizonyos pontjain sokkal inkább hasonlít bírósági tárgyalásra, semmint párbeszédre – egy idő után már nem a költőről szól, hanem az ifjúság jövőjéről és arról, milyen horizont húzódik a diákok előtt…

A Nem én kiáltok tehát nem a külvilág felől közelít József Attila irodalmi univerzumához, hanem fordítva: a darabban József Attila költészete olyan, mint a bekapcsolt reflektor, amelyet Elza a külvilág, a mai magyar valóság felé fordít, hogy kévéjének nem éppen kíméletes fényében szemügyre vehesse, hogyan fest az eléje táruló látvány.

És bizony korántsem megnyugtatóan. A tanárok beismerik, anélkül élték le az életüket, hogy sikerült volna jobb hellyé tenniük a világot. Így a vagyoni egyenlőtlenségek éppen úgy jelen vannak benne, mint József Attila idejében; a hatalom változatlanul számontartja, hogy az egyén mit telefonozott – „s mikor, miért, kinek” – ; míg a nyugtalanító érzés, hogy a káosz egyre fokozódik, és mind nagyobb teret nyer a rendetlenség, egyértelműen erősebb, mint száz évvel ezelőtt. Az egyik pedagógus, Dániel, az igazgató, aki amúgy számítástechnika-tanár is, kijelenti: Shakespeare elhíresült megállapítása ma így hangozna: poszt az egész világ, és posztoló benne minden férfi és nő.

Elza meggyőződése szerint ilyen körülmények között a művészetnek sincs túl sok értelme, és korántsem biztos, hogy ma József Attila költő lenne: túlságosan kevesen hallanák meg a hangját, túlságosan kevés lájkot kapna a világhálón.

A bővített értekezlet mindezek dacára azzal zárul, hogy a mai világban is vannak megőrzésre érdemes értékek (az erőszakmentesség és a szerelem), ahogy követésre érdemes magatartásformák is (a lázadás); ráadásul a csoport sem szűnt meg teljesen, épp csak a közösségi médiában mutatja meg, mire képes.

Mindez akár közhelyesnek is tűnhet – a válaszok mindenesetre jóval kevésbé cizelláltak, erőteljesek és hatásosak, mint a megfogalmazásukat megelőző probléma- és kérdésfelvetés. De a darab fiatal József Attilát idéző indulati ereje, helyenként önpusztító erejű szenvedélyessége, no meg a mindennapok valóságába már beleszürkült, holott az életbe még csak készülő fiatalok idealizmusa között mutatkozó kontraszt érzékeltetése bőven kárpótol érte.

Ahogy az atmoszféráját nagymértékben meghatározó megoldás is: a párbeszédeket időről időre a színészek által élőzenei kíséretre – Kéménczy Antal hol lendületes, hol kesernyés zongorajátékára – elénekelt József Attila-versek szakítják meg, melyek központi darabja A hetedik. Amelynek versszakokon át visszatérő refrénje, ugye, az, hogy „a hetedik te magad légy!”

A színház stúdiójában látható előadás Simonyi-Lengyel Mira tervezte díszletei egyszerűek: néhány alumíniumból készült ipari létrán, egy gördíthető asztalon, az iskola makettjén és pár apró műanyag bábun túl hétköznapi használati tárgyak alkotják: festékesflakonok, hátizsák, pillepalack. És ahogy nő a feszültség, úgy válik mind rendezetlenebbé a színpadkép.

A szintén Simonyi-Lengyel Mira tervezte jelmezegyüttesben a tanárok öltözékének állandó eleme a zakó és a tornacipő, egyedül Elza jelenik meg más viseletben, ami jelzi, hogy kilóg a sorból, így még van esélye, hogy megvalósítsa önmagát. A tanárok szemei köré felvitt, erőteljes festés, amely furcsán személytelen hatást kelt, ugyanezt a benyomást erősíti: a felnőttek immár beleolvadtak a társadalom alkalmazkodást követelő, az egyéniség legmarkánsabb jellemzőit visszaszorító közegébe.

A néző legkésőbb e ponton szembesül azzal, hogy a darab által felvetett kérdéseknek van egy másodlagos vonulatuk is: milyen a felnőtt és a fiatal korosztály viszonya? Mi az iskola valódi célja? Mikor jár el helyesen az irodalomtanár, például József Attila oktatása során?

A hétfős szereplőgárda – A hetediket központi verssé, dallá tevő darabhoz éppen ennyi illik – valamennyi tagja ihletett alakítást nyújt. Az Elzát játszó Domokos Éva egyetemi hallgató jól érzékelteti a karakter kapaszkodókeresését, lelki tisztaságát, valamint azt, hogy a lány egyszerre eltökélt és elkeseredett, bölcs és naiv.

A Csabát, a tornatanárt megformáló Lehel Vilmos kifejezően mutatja be a figura átalakulásának állomásait: a kezdetben ellenszenves tanerő a végére nyegleségét és cinizmusát levetkőző, immár póztalan és őszinte, szerethető személlyé változik. A Dánielt, az igazgatót életre keltő Horváth Gábriel egyetemi hallgató remekül ábrázolja, hogy ez a vezető csak egy pontig együttműködő és emberséges; ha saját tekintélyének megóvásáról vagy vezető szerepének biztosításáról van szó, jóval nyersebb is tud lenni.

Vagyis: aki megtekinti a Csókol, Attila című drámapályázat díjnyertes művét, olyan darabot láthat, amely arra buzdít, hogy a mai – az önkifejezés és önmegvalósítás lehetőségeit korlátozó, elsősorban fogyasztásra ösztönző világban – sem szabad lemondanunk arról, hogy kibontakoztassuk önmagunkat, és értelmes, tartalmas, hasznos életet élő emberek legyünk.

Hiszen ha nem találjuk meg a saját hangunkat, előbb-utóbb tényleg csak a mások soraival telepingált falak próbálhatnak helyettünk beszélni.