Komámasszony, hol a stukker?

Emlékszünk a gyerekjátékra, amelyet a következő visszatérő kérdés jellemez: „Komámasszony, hol az olló?” Ebben a kérdező a szabólegény szerepében odasétál valamelyik résztvevőhöz, és az olló felől tudakozódik. A kérdezett erre az egyik, lehetőleg minél távolabb lévő játékosra mutat, és azt mondja, nála van. Az érdeklődő erre a jelzett játékos felé indul, és ekkor a többi résztvevő gyorsan helyet cserél.

Ha a szabólegény résen van, megelőzheti valamelyiküket, elfoglalva egy helyet, és ilyenkor a hoppon maradt játékos veszi át a szabólegény szerepét. A lényeg, hogy az a játékos élvez viszonylagos védettséget, akinél az olló van, ő ugyanis a helyén maradhat.

E körjátékra utal Görgey Gábor legelső, máig legismertebb és legnépszerűbb darabja, az 1968-as Komámasszony, hol a stukker?, és nem kizárólag a címében. Az abszurdba hajló, szatirikus elemeket is tartalmazó komédia legfrissebb színpadi változatát e hónapban mutatták be az Újszínházban.

A darab azzal indul, hogy egy alvilági alak, bizonyos Cuki úr pisztolyt szegez négy foglyul ejtett emberre, akikről a néző egykettőre megállapíthatja, hogy egy-egy társadalmi réteg reprezentánsai: a Méltóságos az arisztokráciáé, K. Müller az örök kisemberé, Kiss az értelmiségé, míg Márton „sógor” a vidékieké. Ő egyébként nem valódi, hanem álnépi figura, egy skanzenfaluban élő műparaszt, aki igyekszik úgy tenni, mintha igazi volna…

És míg a mű első felvonásában Cuki úrnál van az olló – pardon, a fegyver –, addig a következőben a négy további szereplő közül három – a Méltóságos, az álnépi és az értelmiségi – kaparintja meg, hogy aztán megpróbálja a többiekre kényszeríteni az akaratát.

A komédia öt szereplőjéből négy így kettős minőségben tűnik fel: egyfelől a társaik által rájuk erőszakolt hatalom kárvallottjai, másfelől a saját hatalmukkal visszaélő, a többieket kellemetlen helyzetbe hozó figurák, akik – hogy, hogy nem? – valamennyien diktatúrát kényszerítenének a másik négyre: a saját diktatúrájukat.

Ez alól egyedül K. Müller jelent kivételt, aki nem jut el odáig, hogy dirigáljon, ellenben valamennyi, a pisztolyt kézbe kapó társának engedelmeskedik – azaz nem egy, nem két, de legalább három rendszer tökéletes kiszolgálójának bizonyul!

Vagyis: a Komámasszony… a hatalomgyakorlás módozatairól, valamint azok hatásmechanizmusáról szól, egy sor lényeges kérdéseket felvetve: kié lehet az irányítás, vagyis ki diktálhassa a szabályokat, ki írhassa elő a többieknek, mit higgyenek, mit gondoljanak és hogyan viselkedjenek? Melyik a legjobban működő társadalmi berendezkedés, létezik-e, és ha igen, milyen az ideális társadalom?

A szerző nem kevesebbet állít, mint hogy egyetlen általa bemutatott réteg sem alkalmas arra, hogy irányító szerepet töltsön be a társadalomban. Görgey ugyanakkor adós marad a válasszal: akkor melyik az a réteg, és hol van, amely meglátása szerint alkalmas arra, hogy vezessen, irányítson?

Persze, a Komámasszony… elsődleges célja, hogy görbe tükröt tartson. Karikatúraszerűen megrajzolt alakjainak viselkedése a magyar nép gyakran emlegetett megosztottságára, összefogásra való képtelenségére emlékeztet. És hogy mi motiválja ezeket az alakokat, akik egyébként ki nem állhatják egymást, ám a cselekmény idejére kényszerűen össze vannak zárva?

Nos, alávetett helyzetben a Méltóságosnak nemessége ősi volta a legfontosabb, az értelmiséginek a humanizmus és az egyéb megváltó eszmék, a műparasztnak a föld, a bűnözőnek meg saját hiányosságainak elleplezése, kompenzálása. Csakhogy miután irányító pozícióba kerülnek, valamennyiüket kizárólag az önzés hajtja, és az válik számukra elsődlegessé, hogy – akár a többiek kisemmizése, likvidálása árán is – biztosítsák saját státusukat.

K. Müller ugyanakkor nem csinál titkot belőle, hogy neki csupán a túlélés számít. Levetkőzhetetlen szervilizmusát, egyben érdekérvényesítő képességének alacsony fokát jelzi, hogy sokáig azt sem képes elintézni, hogy kijusson a mellékhelyiségbe, kisdolgát elvégezni: sokkal fontosabb számára, hogy engedelmeskedjen annak, aki éppen hatalmon van, vagy éppen kiszolgálja.

A darab cselekménye akár Magyarország sorsfordulókban és tragédiákban bővelkedő XX. századi történelmére is reflektálhat. Ezen évtizedek alatt ugyanis a magyarság alapvető tapasztalatává vált, hogy a rendszerek létrejönnek, majd megszűnnek, és az újabb fordulat károsultjai nemegyszer a korábbi kedvezményezettjei. Az előadás lezárása ugyanakkor nyilvánvalóvá teszi, hogy e történelem nem ér véget a Kádár-rendszerrel: a záró jelenetben Cuki úr emlékezteti minderre a nézőket, Kiss József rendező pedig azt ajánlja figyelmükbe, hogy nemcsak a társadalom szélesebb fórumain képzelhető el, hogy valaki hatalomra tör, de szűkebb berkekben is – a munkahelyen, a családban vagy akár az ember baráti körében.

És ha már a rendezőt említettük, ejtsünk szót a többi közreműködőről is: Jászai László remekül hozza Cuki urat, a bűnözőt (aki a korábbi verziók némelyikében nyilas karszalagot viselt, ebben viszont a félművelt, erőszakos bunkók megtestesítője); Vass György egyszerre mulatságos, szánni való és visszataszító figurává formálja a gumigerincű K. Müllert. A vidéki „sógort”, Mártont alakító Almási Sándor jó pár kellemes percet szerez a közönségnek – már csak azért is, mert az általa életre keltett figura népieskedő, helyenként zagyva beszéde a darab komikumának egyik forrása.

A díszlet- és jelmeztervező Kiss Beatrix remek munkát végzett. A kulisszák megviseltek és ütött-kopottak, azt az érzést keltve a nézőben, hogy a cselekmény színhelyéül szolgáló helyiségben alapos lomtalanítást kellene végezni – ami nem csak a bútorokat érintené, persze –, a jelmezek pedig beszédesek, hozzájárulva viselőik mielőbbi azonosításához, valamint jellemrajzuk megalkotásához. A könyveket szerető Kiss ruháján például különféle betűk láthatók; K. Müller fején micisapka ül, lábait fekete szandálhoz húzott, élénksárga zokni borítja; az álvidéki skanzenlakó, Márton gumicsizmát visel, míg Cuki úr baseballsapkát, amelynek sildje hátrafelé néz, és olyan öltözéket, amelynek mintázata távolról a bohócruháét idézi.

Aki tehát megtekinti az Újszínház márciusi premierdarabját, több lényeges kérdést felvető, humoros, ám minden könnyedségével együtt is keserű komédiát láthat a Bubik István Stúdiószínpadon, abból a fajtából, amelyen távolról sem nehéz nevetni, mi több, röhögni, ám a befogadó elsősorban azért tesz így, mert szíve szerint inkább sírna.