Könyvébresztő: A magyar önépítés programja

A magyar önépítés programja

Tavaly volt Csurka István születésének kilencvenedik évfordulója. Az emlékévben meghökkentően széles nyilvánosságot és utólagos elismerést kapott a nagy magyar író és politikai gondolkodó, aki életében közéleti munkásságáért, szenvedélyes nemzetszolgálatáért jó szót nem, csak szitkot és rágalmakat kapott a politikai fősodortól. Harmincöt év Csurka-tisztelettel a hátunk mögött elégedetten mondhatjuk, hogy jobb későn, mint soha, még akkor is, ha a legújabb méltatások, miközben elismerik a nagy író elemi erejű, lényeglátó igazságait, még mindig kirostálnák azok közül az antiszemitának bélyegzett gondolatokat. Ez a félig-meddig megközelítés téves, helyette ideje leszögezni, hogy Csurka István nem volt antiszemita, hiszen sohasem minősítette sem a zsidóságot mint közösséget, sem az egyes, adott esetben mégoly szikrázóan kritizált embert zsidóságában. A XX. század második felének legnagyobb magyar-drámaírója politikai gondolkodóként, publicistaként sem származás vagy vallás szerint ítélte meg embertársait, hanem a magyarsághoz való viszonyuk alapján. Csurka nem volt antiszemita, a rásütött bélyeg pusztán könnyű, gyáva menekülés a kritikája célkeresztjébe kerülők részéről, azért, hogy ne kelljen vitatkozni vitathatatlan állításaival. Ezért is ki kell mondani, hogy Csurkának nem igaza lett, hanem igaza volt és igaza van.

Bizonyításul ütjük fel Új magyar önépítés című kötetét. A Püski Kiadó és a Magyar Fórum Kiadó közös gondozásában 1991-ben megjelent, a kényszerűségből szamizdatként megszületett Bibó-emlékkönyvtől, vagyis 1980 októberétől 1990 januárjáig terjedő tíz év politikai írásaiból és előadásaiból válogató könyv történelmi fordulópont Csurka István munkásságában. Mint a hátsó borítón maga írja, „ezek az írások (…) új fejezetét képezik írói munkásságomnak, mert azáltal, hogy ezekben a beszédekben, cikkekben és esszékben az író közvetlen társadalmi és politikai szerepvállalását kíséreltem meg megtestesíteni – természetesen nem egyedül, hanem sorsvállaló írótársaim csapatával egyidejűleg -, egy olyan írói léthelyzetbe kerültem, amely egyszerre hordozza magában a teljes bukás lehetőségét és az egész teljesítmény történelmi távlatú, sorskérdések felőli megítélését. Magyarán: ha lesz új magyar nemzeti demokrácia, és sikerül a magyarság önmentése és önfelépítése, akkor ez a könyv odakerül az iránymutató szellemi mozdualtok dicsőségtáblájára, mint például Deák Ferenc Húsvéti levele, ha meg nem sikerül, akkor ezek az írások akár a megelőző szépírói műveket is visszaránthatják a bűnös művek zúzdaszalagjára.”

Magyar önmentés, magyar önépítés – ez áll végső soron a teljes csurkai életmű középponjában, még akkor is, ha szépírói műveiben ezt, már csak az esztétikát megerőszakoló didaktikusság  alapvető fontosságú elkerülése végett is, nemigen nyilatkoztatta ki a maga közvetlen egyértelműségében. De akinek van hozzá érzéke, az a fullasztó kádári szocializmus meghasonlásokba kényszerítő, kicsi és nagyobb becstelenségekre rábíró méltatlan kisszerűségében élő-vergődő csurkai regény-, novella- és drámahősök és -antihősök lelki tusáiban fölfedezheti a tépelődő nemzeti útkeresés ragyogó művészi megfogalmazását. A szerző is írja terítékre vett kötete hátsó borítóján: „kevés olyan gondolat van ebben a könyvben, amelyet előzőleg póza- vagy drámaíróként, tűrve vagy tiltva, vígjátékban, szatírában, novellában vagy kisregényben ki ne fejeztem volna.”

Az Új magyar önépítés mégis új fejezet a csurkai életműben. Itt már a politikai gondolkodó, a direktben és a kockát elvetve bátran, halogatás, taktikázás, köntörfalazás nélkül politizáló Csurka Istvánnal találkozik az olvasó. Közéleti súlyát, megrendítő látnoki érzékét az idő nemhogy nem fakítja, hanem csak erősíti, amennyiben korunk egymásra torlódó válságaiban, veszedelmeiben az általa előrejelzettek, vagy inkább ösztönösen megsejtettek válnak valóra.

A még el sem kezdődött rendszerváltozás korszakának erkölcsi kínjait és az első nekifutás valószínűsíthető elhamvadását már az 1980-as Bibó-emlékkönyvbe írt esszéje is előrevetíti, kimondatlanul ugyan, de „lassanként mindenkit táncba hívó csinnadrattás utcabálnak” nevezve az 1956 utáni kádári elgerinctelenítést – és ugyan ki akar kijózanodni ott, ahol mindenki táncol, nem gondolva a jelennel és a jövővel? Így kínlódtunk 2010-ig…

Az akkor még megnevezhetetlen és kibeszéletlen, a nemzettudatból kitörölni igyekezett 1956 és a hozzá való személyes viszony visszatérő kulcskérdése a korszak Csurka-beszédeinek és írásainak. Mint egy egyetemistáknak tartott előadásában fogalmazott, a korban a nemzet erkölcsi állapotáról is csak idézőjelben lehet értekezni, de ennek csak akkor van értelme, ha a művelet célja az idézőjelekből való kiszabadulás. „Nem képzeljük, hogy ez egykettőre sikerülni fog. Az idézőjel sokkal jobban ránk van égve, a szuverenitásunk sokkal-sokkal távolabbi történelemsaroknál maradt el tőlünk, semhogy remélhetnénk idézőjelünktől való gyors megszabadulásunkat” – figyelmeztet Csurka. Igaza lett? Igaza volt!

És hogy mennyire, arra csak ma döbbenünk rá igazán. Vessük csak össze a Magyar Írószövetség 1984 szeptemberi közgyűlésén általa mondottakat korunkkal: „A világot ma az elbugrisodás fenyegeti leginkább. A bárgyú, primitív, féktelen elbugrisodás. Az ember elaljasodása, lealacsonyodása.”

1985-ben, az akkori, a diktatúra viszonyai között lényegében törvényen kívüli ellenzék monori tanácskozásán már 1956-tal kapcsolatban sem tett lakatot a szájára, forradalomnak és szabadságharcnak nevezte. Hogy a forradalom helytálló meghatározás-e, arról persze lehet vitatkozni, Mindszenty József bíboros, hercegprímás például következetesen kizárólag szabadságharcnak nevezte, annyi azonban bizonyos, hogy Csurka 1985-ben nyíltan megtagadta a kommunista narratívát. És megállapította: „1956. november 4. óta a magyarság nem a saját történelmét éli. (…) Ez a fordulat ugyanis a lelkekben állt be. (…) A magyar lélekben minden érvénytelenné vált. A vidám barakkban nihilisták vigadoztak.” Ez az a bizonyos „elfogadhatatlan realitás”, amiből már mozgalom csírázott. Kórisméje következtetéseként ennek jegyében leszögezi: „nem is indulhat tehát más zászló alatt új magyar szellemi mozgalom, csak ennek a helyzetnek a felszámolására harcba szólítva.” Végül megállapítja: „az új magyar önépítés programjának a szeretet programjának kell lennie. Sem időszerűbb, sem nagyobb, sem mélyebb, sem átfogóbb gondolat nincs ennél a világon.” Van-e aktuálisabb programunk most, 40 évvel később?

Két évvel később, 1987. szeptember 27-én Lakiteleken meg is szerveződik ama mozgalom, a Magyar Demokrata Fórum. A nevezetes tanácskozáson természetesen Csurka István is ott volt, antikatasztrófa-programot hirdető beszéde is olvasható az Új magyar önépítésben.

„Úgy áll a helyzet, hogy nem merünk, vagy csak nagyon félénken és gyámoltalanul merünk magyarnak mutatkozni… (…) Magyarságunk tudata szép lassan kiszivárog belőlünk. Közömbössé válunk értékeink iránt. Annyi baj ért bennünket, mint magyarokat Trianon óta, olyan terhes magyarnak lennünk, hogy inkább feladjuk magunkat. Élünk napról napra, magyarul beszélünk, vagy valami magyarhoz közelálló nyelven, de inkább csak azért, mert nem tudunk más nyelven. Szeretnénk megszabadulni ettől a kínos tehertől. Lemondunk magunkról. Hallgatunk és lapulunk. Szégyelljük magyar mivoltunkat. Elhisszük azoknak, akik Trianon óta sulykolják belénk, hogy bűnös, bitorló nép vagyunk, vagy ha el nem is hisszük, rálegyintünk. Mindegy. ’Ez van’ – mondjuk, és ebben az ’ez van’-ban benne tátong a halálos üresség. (…) A szemünk láttára írja át gyermekeink tudatát egy idegen kéz, és nekünk szavunk sincs hozzá. A szemünk láttára teszik gyermekeink vállára apáik elkövetett és el sem követett bűneit egy bizonyos progresszió nevében és a nép ártatlan gyermeke, mire felnő, megtanulja titkolgatni magyar voltát. (…) Ahhoz, hogy megmaradjunk, fenntartás nélkül hinnünk kell abban, hogy érdemes magyarként megmaradnunk. (…) … az anti-katasztrófa program elvi alapja: teljes magyarság. Kezdeményező, öntudatos, emelt fejű és magában bízó magyarság.”

Igen, mai küzdelmeink lényege, legmélye ez: visszamagyarítani a magyart, felvenni a harcot ama idegen kézzel, amely ma már nem csak a nemzeti öntudatot írná ki gyermekeink tudatából, hanem a nemi önazonosságot, az ember ontológiai valóságát is.

Hosszan idézhetnénk még Csurka lényeglátó, örökérvényű igazságait, terjedelmi okokból azonban itt most felfüggesztjük. Talán elég volt ez ahhoz, hogy felkeltsük az Olvasó érdeklődését e fontos Csurka-kötet iránt, amely – jó hír – antikváriumokban még ma is hozzáférhető.