Itt a földön bevégeztetett ugyan, de a ragyogás mindig több, mint a fekete rózsa, ha marad követhető irány az ember után. Hiszem, hogy sorsod nemcsak emlék lesz, hanem iránytű is. Már maga az indulás is, hiszen a könyvesek közül kevesen mondhatják el, ami neked jutott: pályádnál ott volt a fiatal Németh László és a nagyöreg Móricz Zsigmond, hogy kiadója voltál Faludynak és Konrádnak éppúgy, mint Wass Albertnek és Csoóri Sándornak, Kányádinak. Sok eligazító szó volt, amit adtál és továbbadtál.

Még emlékszem egy New York-i plakátra Kósa Feri szavait írtad, amit Nyíregyházán mondott el az Ítélet filmbemutatója kapcsán: „Őrizd az embert, magadban, hogy jogod legyen a szóhoz, hogy súlya lehessen szavaidnak, hogy méltó maradj munkádhoz… ha lehet életeddel, ha nem lehet: haláloddal.” Most, hogy ez az utóbbi nagy vállalás vár még rád, hisz odaát minden könnyebb, beszélhetsz újra a tieiddel, a méltatlanul elfeledett Sinkával és Erdélyivel, Németh Lászlóval, akit talán legtöbbre tartottál, hogy jutottunk Homályból homályba. Ismét.

Kezemben egy régi kép, 1940 nyarán Ilus nénivel és a harmadik gyermekként érkezett, még babakocsiban lévő Lacival, a Magyar Élet Könyvesbolt portálja alatt álltok Kardos Lászlóékkal. Akkor ez kész csoda volt, hogy az egymásnak feszülő két szellemi bástya, a Nyugat (Babits Mihály) és a nívós, de az úri középosztály szalonjain nemigen túljutó Napkelet (Tormay Cecile lapja) horizontján kimagaslott a színtiszta hazai anyagból épült fatorony, a Magyar Élet. Mi volt a titka, hogy a trianoni országvesztés után összezsugorodott Kis-Magyarországon kialakult ez a más hasonló teóriákhoz is (Wilhelm Röpke) kevéssé mérhető, sajátos, magyar harmadik út? Borbándi Gyulától Salamon Konrádig sokféle válasz született már erre, s könnyű volna akként összegezni, hogy a magyar szupremáciát csak a revízió érdekelte igazán, a nyugatosokat pedig a világ vagy az irodalmi nívó. A készülő háború, az ordas eszmék növekvő árnyéka, a szekfűi neobarokk érdektelensége és értetlensége a falusi szegénység, az elmaradottság iránt, nemcsak alkalmat, hanem feladatot is adott a nagy szociográfiai művek (Illyés Gyula, Kovács Imre, Féja Géza és mások munkáinak) megszületésével. Ez pedig nem volt kevesebb, mint önálló szellemi mozgalommá és politikai erővé fejlődni.

Ennek volt explicit kifejezője az 1943-as szárszói találkozó, ennek ereje mutatkozott meg később a Kisgazdapárt 1945-ös választási győzelmében is.

Hét éve jelent meg Könyves sors – Magyar sors című könyved, mert a kilencvenedik évet elhagyva gondoltad úgy, hogy elvégzed az összegzést. Számtalan dokumentum, levél, naplórészlet, önéletírás szövedéke ez. Már én is a könyves szakmában bóklásztam ekkor, s tiédnél jóval kisebb sátramnál cserélhettünk az évi termésből. Magam csak akkor kóstolgattam még, hogy nemcsak a könyveknek, a könyves embereknek is megvan a maguk sorsa. Noha csak kevesen tudják, hogy a banális és sokat idézett mondás, Terentianus Maurus, római grammatikusé, a Habent sua fata libelli (a könyveknek is megvan a maguk sorsa) valójában nem úgy van, mert miként az antik mester De syllabis (a szótagokról) című munkájában, melyben a betűk és szótagok metrikus minőségét vizsgálja, azt írja, hogy ez állítás pro captu lectoris, vagyis: az olvasó fejétől, felfogásától függ. Az igazi könyves jól tudja, hogy ezt kell célba venni, s olyan könyveket kell az olvasó kezébe adni, ami felkelti figyelmét, ébren tartja szellemét.

A hatalmas Püski-téka több száz kötete ilyen munkákból áll, s helye van ebben az egzakt tudományosságnak és a gondolatkísérletnek egyaránt. Amiként természetes társ az életrevaló nagy mű, a magával sodró vers és a zsendülő költésvetemény is. Van azonban más iránytű is, mert az értékőrzés és továbbadás szent kötelessége nem tartható fent az új szellemi törekvések bátorítása nélkül. A háború előtti Magyar Élet Kiadóban ez volt a valódi kincs, s nélküle nem jöhetett volna létre a szárszói találkozó fényes villanása. Más kérdés, és a mai napig nem kihordott fájdalom, hogy a nemzeti felemelkedés belső kényszere és a politikai alkalmazkodás szorítása, Németh László és Erdei Ferenc vitája végül is kettős vereség lett. A politikai alkalmazkodás áruláshoz vezető csekély hozamú útja mellett az új hatalmi kényszerek mellett választott belső emigráció viszont iránytű nélküli könnyű prédává tette a népi mozgalmat, a baloldal pedig önmaga elől zárta el, s tette torzzá a nemzetben való gondolkodást.

Sándor bátyám, aki magát „csírájában lefojtott magyar politikusjelöltnek” is tartotta, jól tudta és érezte ezt. A „téte á téte” (lehetett, ahogy lehetett) együttműködés kényszere az amerikai években is így és ezért tudott értékalapon maradni, örök tanulságul minden szellemi embernek, hogy a kényszerek mellett is mindig van, s marad lehetőség. Sokan vannak a könyves világban ma, akik érzik ennek súlyát, és kevesen vagyunk, akik ennek lehetőségét is.

A könyves sors és a magyar sors – összetartozó volt és marad immár örökre a Püski-testámentom által. Legyen fanyalgás vagy kútmérgezés (megesik manapság ez is sajnos), keresni és küldeni kell tovább a gondolat erejét, mert könyvet adni szent kötelesség volt és marad. Aki tudja, mi az anyanyelv, a szó hatalma és a tiszta beszéd lényege, az érti és értékeli ezt majd. Hosszú úton vagyunk, Sándor bátyám. A mai Németh Lászlót már nem kísérnék tömegek a birkalegelőn Földvár felé. Bízzunk-e benne, hogy eljön ez az idő újra, miként te egész életedben tetted? Ma az a fájdalom, hogy a harmincas évek szegénysége újra itt van az udvaron. Új formában pusztít házat és kerítést, rongyosít mindent, „tévésókban” butít a szektanyomorúság, és a mai Shylockoknak is a szív kell csupán, de a kertek alatt már újra fogalmazódik Kovács Imre Néma forradalma. És eljön még köszöntő versével Nagy Gáspár: „S újra jönnek a legjobbak, /opál mezőkön szegény had:/ Sinka, Sértő, Veres Péter…/ Igazukat ha megérted/ megérted majd Németh Lászlót,/ aki vitte a zászlót.”

A magyar szellemiség – mely egy ideje sajnálatosan és nagyrészt szünetelteti működését – erőt és biztatást meríthet a Könyves Püski sorsából. Tévednek, akik azt hiszik, nem lesz soha már gondolat, szó és tett az országrontás felett. A fájdalom a gyászban még betölti hiányodat, és fogyva, de nem törve megállunk egy búcsúszóra: köszönjük neked, Sándor bátyánk! De szeptembertől, nálunk az Éghajlatban újra lesz majd Sinka-, Erdélyi- és Németh László-est. Van, hogy csak négyen-öten szoktunk lenni. Nem bánjuk és nem szégyelljük.

Jön majd megint Medvigy Endre vagy a kitűnő Cs. Varga professzor. Mi tudjuk, nem marad, nem maradhat így már sokáig. Még régi mesterünk, Karácsony Sándor jósolta a Könyvek lelkében, hogy újra eljön majd az egymásratalálás, hisz ember és gondolat egymásra utalt.

Tőle tudjuk: van magyar észjárás is, a sajátos karakter, amik vagyunk. Ahogyan a bajban és a nehézségben is feltaláljuk magunkat, ahogyan a bukás vagy az elbotlás után is felemelkedünk mindig. Ebben és így létezhetünk tovább.

Ha valaki, Sándor bátyám látta igazán, milyen sok irányba lejt a magyarság útja múltban és jövőben egyaránt. A hazatérés nagy izgalmában, két évtizeddel ezelőtt hangzott el tőled: „Nem hisszük, hogy mi váltjuk meg a magyar világot, de azt igen, hogy néhány betűvel és igével mi is benne leszünk a régen esedékes üdvözülésben.” Jóval több lett ez annál, hatalmas könyvfolyam született. Minden értékben látni a valódit, emberben a tehetséget, meglátni Sinka Istvánt és Erdélyi Józsefet, az eredeti nagy tehetségeket, akiknek a magyar irodalom nagyjai közt a helyük. De nem csupán a régen várt értékek arzenáljával gazdagodhattunk, s nem csak a régiek újra-kiadásával. Forrásmunkák és értékes új művek Csurka Istvántól Kocsis Istvánon át a Nemzetstratégia tankönyvéig, melyek már örökbecsű küldöncei a magyar szellemnek, hogy éledjen s ébredjen szelleme által a nemzet. Ezt szolgálták az új és régi szárszói találkozók, s az esti disputák a Testnevelési Egyetem aulájában.

A régen esedékes üdvözülés azonban még várat magára. Az idővesztés fájdalmasan megrajzolja a hiányt, de hiába nagyok a veszteséglistáink, reményünk nem veszett, nem veszhet el. Legyünk „kiszámíthatatlan ráncú kő” vagy: „Anya-világosságú szikla” Csoóri Barbár énekében, Veres Péter napszámosa a Gyepsorban, Wass Albert örök köve a gyorsfolyású patakban, Duray Miklós Kutyaszorítója a ma is félelemben élő Csallóközben, a visszatért bartóki sorsot vállalva, hogy újra indulhassunk veled az ismét elszegényedett Fehér-Körös partjáról.

Ezért kell, hogy velünk maradj mindörökre.

Kovács Lajos Péter