Koppány, a mártír?

Bár a rockopera augusztus 20-án, a város ünnepi rendezvénysorozatának részeként debütált Veszprémben, akinek akkor nem volt érkezése megtekinteni, október elsejétől a Petőfi Színház is játssza.

A Szörényi Levente–Bródy János-alkotópáros legendássá vált művének alapproblémája ez: ki kövesse az elhunyt Géza fejedelmet a trónon? A két aspiráns – Géza fia, István herceg, valamint rokona, Koppány vezér – fejében ugyanis két, egymástól eltérő kép formálódott ki az ország vallását és berendezkedését illetően. A tét így nem más, mint a születőben lévő és az európai államalakulatok közösségébe betagozódni szándékozó magyar állam jövője.

Az alkotás ősbemutatójától kezdve kiemelten foglalkozik a magyarság legfőbb hibájának tartott megosztottsággal, az összefogásra és együttműködésre való alacsony hajlandósággal. Az 1983 óta eltelt több mint negyven év során színpadra állított változatok szintén megfogalmazták a maguk válaszait e felvetés kapcsán, és az Oberfrank Pál által rendezett veszprémi esetében sincs ez másként.

A nyitány alatt Géza kezet ad Koppánynak, és az elfogadja a feléje nyújtott jobbot, míg a Te kit választanál? közben István reagál hasonlóan Koppány köszöntésére. E verzió szerint tehát a széthúzás, egyet nem értés nem az alapállapot, amiből következik, hogy elméletileg van esély a megszüntetésére.

Ennél is érdekesebb a két központi karakter egymáshoz való viszonyának bemutatása. Az eredeti műben István alapvetően szimpatikus, de a vele szemben álló, zabolázhatatlan szilajságot képviselő Koppányhoz képest visszafogott, kissé szürke figura. A Petőfi Színházban látható változat a címszereplő esetében megtartja e jellemzőket, ám Koppány karakterét szembeötlően átformálja.

A vezér már az első hozzá kapcsolható, nagyobb szabású jelenetben is áldozatként bukkan fel – a néző egy függőleges pózna tetejére erősített vízszintes kerék alatt láthatja, amelyet a középkorban a kerékbe töréshez használtak a hóhérok –, és e szerepköre a későbbiekben sem változik, csak árnyalódik.

A táborában játszódó jelenetek során például kimondottan passzívan viselkedik – kétszer is földre telepszik, hogy a fejére borított palást alatt töprengjen, elmélkedjen –; nem harcol vehemensen István és szövetségesei ellen – a kard mindvégig a táltosból fegyverforgatóvá váló Torda kezében van –, és miután elesik a Veszprém mellett megvívott csatában, teteme jó ideig nem tűnik el a színről.

Ehelyett egy mozgatható platformon a magasba emelkedik, és a következő három dal – a Gyászba öltözött csillagom, a Töltsd el szívünk, fényesség, valamint a Hála néked, fejedelem! – alatt ott is marad, az égtől ugyan távol, ám egyértelműen a színpadon jelen lévők fölött.

Így István a halott Koppánynak énekli az Oly távol vagy tőlem reprízének első felét. Nemcsak az derül ki e megindító jelenetből, hogy a jövendő király pontosan tisztában van vele, mivel járt a győzelme, de az is, hogy tudja: a lázadó vezér és ő annak ellenére összetartoznak, hogy a trónutódlás kérdésben szembekerültek egymással.

Jelen változat ugyanazzal magyarázza István hezitálását és Koppány már említett – és kezdetben érthetetlenül furcsának tűnő – passzivitását: mindkét alak felismerte a történelmi szükségszerűséget, és elfogadta, hogy annak értelmében milyen szerep jut neki. És míg István eltökéli magát feladata végrehajtására, Koppány rádöbben – mert a palást alatt elmélkedve világossá vált előtte –, hogy nem kerülhet ki győztesen a konfliktusból. Ezért nem küzd hevesen a veszprémi csatában, és persze azért, hogy ne növelje tovább az összetűzés során elesett magyarok számát.

Oberfrank Pál verziójában a trónkövetelő vezér mintha maga is azt kérdezné, amit István az édesanyjától, Sarolttól: „Miért kell a harc? Csak vérünk folyik, s egyre fogy nemzetünk!” Így Koppány tulajdonképpen a nemzeti össze(nem)tartozás egyik korai mártírja.

És hogy a rendezői koncepció után egyebekről is essék szó: Kárpáti Enikő hol vagány, hol ünnepélyes jelmezei a születőfélben lévő magyar királyság pompájára és gazdagságára emlékeztetnek. Bátonyi György díszletei a mobil elemek, valamint a vetített háttér kombinálásával teremtik meg egy kora középkori állam méltóságteljes, tekintélyt parancsoló épített környezetének illúzióját.

A veszprémi változat jóval rockosabban szólal meg, mint az eredeti mű. A szereplők mindegyike nagy átéléssel, erőteljesen és pontosan énekel. A Nemes Tibor megformálta István töprengő és komor alak, aki többször visel feketét, mint fehéret, és aki a nézők szemei előtt válik fiatalemberből az általa vállalt, vérontással is járó feladatot végrehajtó államférfivá.

Sándor Péter Koppány vezére egyszerre büszke és sebezhető, melankolikus figura. Az Asztrikot alakító Keller Márton, továbbá a Saroltot játszó Varga Gabriella hangja és énekesi teljesítménye hallatán a nézőnek könnyen az a benyomása támadhat, hogy a ’83-as királydombi változat Victor Mátéja és Berek Katija fiatalodott meg és látogatott Veszprémbe.

Az általunk látott előadáson a Laborcot energikusan, lendületesen alakító Horváth Dániel kapta a legnagyobb tapsot. Ugyanis mielőtt belekezdhetett volna a Nem kell az olyan Isten előadásába, lenyílt alatta egy csapóajtó, amelynek zárva kellett volna lennie, így eltűnt a színpadról, és két métert zuhant. Húsz perc leállás után azonban sértetlenül és változatlan játékkedvvel tért vissza a színre, és amikor – a lábmozdulatot külön kiemelve – ismét rálépett a csapóajtóra, az megtartotta, és közönség tetszésnyilvánításának hangjai másodpercekre elnyomták az immár zavartalan felhangzó dalát.

Vagyis: a veszprémi István, a király emelkedett, méltóságteljes hangulatú előadás, anélkül, hogy prédikálni kezdene vagy túlságosan érzelgős, patetikus kívánna lenni. Összességében megérdemelné, hogy valamelyik augusztus 20-án levetítse vagy élő adásban közvetítse a köztévé, hogy a szélesebb közönség is megismerkedhessen vele.

Addig is elmondhatjuk: aki azért látogat el a Petőfi Színházba, hogy meggyőződjön róla, hogy az új verzió fénye hordoz-e valamit az eredetiéből, bizonyára elégedetten távozik Gizella királyné városából. Míg aki azért érkezik, hogy szem- és fültanúja legyen annak, hogyan lehet új nézőpontokkal, gondolatokkal kiegészíteni egy immár több mint negyvenéves klasszikust, annak jóval a függöny legördülte után is akad emészteni- és töprengenivalója.

És hogy mi mindenen? A záróképben például egy kisfiú egy kalitkába zárt madarat helyez az immár koronát viselő István lábai elé. Mindezt értékelhetjük a Szállj fel, szabad madár című dalban kifejezett óhajra adott feleletként is, de talán az sem távolodik túlságosan messzire a lehetséges asszociációk berkeiben, aki a szárnyas teremtményben az istváni (1083-tól: Szent István-i) magyar királyságot látja, amely nem szabadulhat annak emlékétől, hogy testvérharc után jött, jöhetett létre.