Korlátok nélküli szabadság

Az 1980-as évek második felében már mindenki érezte, hogy az addig biztos lábakon álló kommunista rendszer alatt inog a talaj. A berlini fal 1989. novemberi leomlása pedig nyilvánvalóvá tette, hogy a korszak egyszer és mindenkorra véget ért. A Magyar Képzőművészeti Főiskolán azonban mintha megállt volna az idő: a művészettörténet-oktatás nem jutott a szecesszión túlra, a hallgatók az 1945 utáni művészetről jószerével semmit sem tanultak. Továbbra is működött a cenzúra, a korábban tiltott művészek még ekkor sem léphettek be az intézmény kapuján. A rektori székben ugyanis még mindig egy pártkatona, a kommunista rendszer által kedvelt és foglalkoztatott szobrászművész, Kiss István ült.

A változást azonban nem lehetett elkerülni. A főiskolán 1989. november 13-án megalakult a Diákönkormányzat, amely 1990 márciusában nyolc pontban fogalmazta meg követeléseit, köztük a vezetőség lemondását, az egyetemi autonómiát és a szabad tanárválasztást. A hallgatók lázadtak a főiskola bürokratizmusa és államszocialista struktúrája ellen, új műfajokat, új médiumokat és szemléletet követeltek. Egy korabeli interjúban elmondták, hogy a főiskola 1871-es alapítása óta gyakorlatilag komolyabb változás nélkül működik: „…elvágtak minket a kívülről jövő szakmai hatásoktól. Itt elképzelhetetlen, hogy egy-egy kurzusra meghívják azt a mestert, aki a szakterületén a legkiválóbb. […] Mindez azért, mert ellentétes néhány vezetőnk érdekeivel, akik persze rossz művészek és rossz tanárok. […] Az ember itt deviánsnak, forradalmárnak érzi magát, ha csak olyasmire gondol, hogy videóinstalláció vagy happening, holott a happening már szinte elavultnak számít…”

Ez, az úgynevezett diákforradalom vezetett végül oda, hogy 1990 őszén 17 olyan új oktatót – köztük Jovánovics Györgyöt, Maurer Dórát, Pauer Gyulát, Peternák Miklóst és Sugár Jánost – hívjanak meg a főiskolára, akik a korábbi évtizedekben a „tiltott” kategóriába tartoztak. Utóbbi kettő, azaz Peternák Miklós művészettörténész és Sugár János szobrászművész szinte azonnal megkezdte az Intermédia Tanszék megalapításának előkészítését.

– Rendkívül furcsa és veszélyes világban éltünk akkoriban, és élünk ma is. Azok a válaszok, amelyeket korábban adtak a különböző kihívásokra, érvényüket vesztették. A művészet sem maradhatott ugyanaz, a változásokra reagálnia kellett – mondja Sugár János alapító-tanszékvezető, egyetemi tanár, aki az intermédia szak megteremtésének jelentőségét egy analógiával próbálja meg érzékeltetni. – A művészetben csaknem ugyanaz a folyamat zajlott le, mint a tudományban. A XX. század közepén ugyanis a tudósok rájöttek, hogy nem tartható tovább, sőt, akadályozza a tudomány fejlődését az a modell, melyben a különböző területeket önálló, egymástól elzárt világként kezelik. Ennek a felismerésnek nyomán születtek meg az olyan különböző interdiszciplináris tudományok, mint a biofizika vagy a biokémia. A művészetben ez az intermedialitás a különböző műfajok közti szabad átjárást jelenti. Hallgatóinkat arra biztatjuk, ha van egy gondolatuk, akkor ahhoz igazítsák az eszközt, a műfajt, a médiumot, ne pedig fordítva. Abban fejezzék ki magukat, amit a leghasznosabbnak éreznek.

1990-ben a hagyományos műfajok mellett mindebbe már természetesen azok a műformák és művészeti technikák is beletartoztak – mint a multimédia, az installáció vagy a fotó-kinetikus és elektronikus művészet –, amelyek a XX. századi képzőművészetben jelentek meg először. Fontos azonban, hogy a tanszéken egyetlen művészeti műfajnak vagy technikának sincs kitüntetett helye és szerepe, sőt az ötéves képzés célja, hogy a hallgató ismerje meg a művészi kifejezés különböző eszközeit, sajátítsa el technikáit, módszereit, majd azokat a saját egyéniségéhez mérten képes legyen a gyakorlatban is alkalmazni.

Azt, hogy ez kinek és hogyan sikerült, a fennállásának 30 éves jubileumát ünneplő Intermédia Tanszék És mégis mozi a föld! IMXXX című, 2022. január 29-ig látogatható jubileumi kiállításán lehet megnézni az egyetem Barcsay termében. Az utóbbi évek munkáit felvonultató, Peternák Miklós kurátor válogatta tárlat műfajok tekintetében hihetetlenül színes. A végzős Hoóz Anna Pingpong-lepel című kinetikus installációjának inspirációjaként Jacques Carelman Képtelen tárgyak című könyve szolgált, mely olyan haszontalan, így okkal nem létező tárgyakat sorakoztat fel, mint például az elgörbített szög. Anna azonban nemcsak elképzelte, de két jól összehangolt ventilátor és egy muszlinkendő segítségével meg is valósította saját képtelen tárgyát: a játékosokat feleslegessé tévő, örökmozgó labdájú pingponglepelt. A másodéves Németh Krisztina filmrajzában a rajz iránti megfelelési vágyát dolgozta fel, a harmadéves Németh Noémi a gyermekbántalmazásról készített diafilmet, míg évfolyamtársa, Sárvári Regina a Duna­újváros 1983 című diafilmjét mutatja be a kiállításon, amelynek narrációját a Dunaújvárosi Hírlap 1983. március 1-jei cikkeiből állította össze, mellé pedig a Fortepán archívumából válogatott fényképeket.

– Azt mindig tudtam, hogy képzőművészettel szeretnék foglalkozni – mondja Regina, – de hogy azon belül mivel, abban egyáltalán nem voltam biztos. Nyitottan álltam minden műfajhoz, ezért az intermédiára jelentkezem. A szak számomra a korlátok nélküli szabadságot jelenti. Mert itt nem egy mesterek által irányított, adott esetben manipulált hallgató vagyok.

Persze a tanszéknek megvan a maga programja, kurzusrendje. Ám ahogyan a hallgatók haladnak előre, teljesítik az éveket, egyre nagyobb szabadságot kapnak.

– Vannak olyan művészhallgatók, akik már tudják, hogy milyen műfajban szeretnének majd dolgozni. De olyanok is, akik csupán azt érzik, hogy valami mást szeretnének, mint amit a környezetük, a családjuk nyújt vagy elvár tőlük. Ők ösztönösen a szabadságot keresik, és bíznak benne, hogy az itt eltöltött öt év alatt megtalálják azt a műfajt, amelyben a legjobban ki tudják fejezni magukat – mesél az intermédia szakról és hallgatóiról Sugár János. Elmondja azt is, hogy náluk valóban nincs mesterrendszer, nincs egyetlen autentikus apa- vagy anyafigura, akihez segítségért a hallgatók fordulhatnak. A hangsúly ehelyett a közösségen, a közösségi szellemen van. Hiszen az individualizmus helyett a XXI. században már sokkal fontosabb, hogy két vagy több ember egy bizonyos cél érdekében kreatívan és egymást inspirálva, támogatva képes legyen együtt dolgozni.