Korszakhiány – új kiállítás a Ludwig Múzeumban
Tizenöt ország huszonkét művésze állít ki a Ludwig Múzeum legújabb, Kiterjesztett jelen – Átmeneti valóságok című, szeptember elejéig nyitva tartó kiállításán. A tárlaton az „átmenetiség” fogalmára adott művészi reflexiókkal ismerkedhet meg a nagyközönség.
Instabilitás. Talán ez a fogalom jellemzi legjobban a XXI. század emberének mindennapjait. Merthogy semmi sem úgy alakul, ahogyan vártuk, nem látjuk a folyamatok végkimenetelét, célját, így a „valóság” maga is bizonytalanná válik. Mintha egy átmeneti korban élnénk, ahol Antonio Gramsci, olasz filozófus szavaival élve a „válság éppen abban áll, hogy a régi haldoklik, és az új nem tud megszületni; ebben az interregnumban a legkülönfélébb kóros tünetek jelennek meg”. Ezt a gondolatot viszi tovább Berndard Stiegler francia filozófus, aki immár a XXI. század elejére vonatkoztatva egyenesen „korszakhiányról” beszél. Ez az átmenetiség, ha úgy tetszik légüres tér ugyanakkor a választás lehetőségét hordozza magában.
A több mint tizenöt különböző országból származó művészek, művészpárosok, illetve művészközösségek éppen erről az „átmenetiségről” a legkülönfélébb eszközökkel fogalmaznak meg sokszor radikálisnak is nevezhető víziókat. A kiállított munkákban a múlt feldolgozásának igénye éppúgy tetten érhető, mint a lehetséges jövők bemutatása. Jóllehet a Ludwigban most látható alkotások nagyrészt nem kifejezetten erre az alkalomra készületek, így eredendően más kontextusban születtek, fókuszukban mégiscsak ez az úgynevezett „kiterjesztett jelen” áll.
– A Kiterjesztett jelen minden előzetes benyomás ellenére nem az időről szól, nem időmodellekkel foglalkozik. Az időbeliség különböző aspektusai természetesen megjelennek benne, ám alapvetően mint a fókuszban lévő jelenség, a pillanatnyiságra záródó időtlenség mellékkörülményei bukkannak fel. A vizsgált jelen dimenzióban semmi sem állandó, semmi stabilitás nincs, ellenkezőleg: a folyamatos átmenetiség, a sehová-megérkezés állapotát ölti magára. A kiállítás az átmenetiségnek ezt a különös határszituációját helyezi vizsgálódásának középpontjába – jellemzi a kiállítást az egyik kurátor, Készman József, aki kurátortársaival arra törekedett, hogy a tárlat címére, a kiterjesztettségre visszautalva a kiállított anyag egy részét a múzeum falain kívül, a város szövetébe ágyazva mutassák be. A tervezett projektek a kiállítás időtartama alatt Budapest eltérő helyszínein, különböző időpontokban valósulnak meg.
A Tate Britainben tavasszal egyéni kiállítással jelentkező Cornelia Parker a Senkiföldje című összetett installációjával szerepel a Ludwigban, melyet egy dél-kínai város lakóházainak léceiből állított össze érzékeltetvén, hogy a legócskább falécekből épített katoni faviskók miként képezik a gombamód szaporodó felhőkarcolók ellenpólusát, mígnem idővel el nem foglalják helyüket a tornyok. A svéd Nathalie Djurberg & Hans Berg páros gyurmabábokat hozott létre, a szintén svéd Nina Canell pedig mélytengeri optikai kábelekkel dolgozik. A 2019-ben az 58. Velencei Biennálén Új-Zélandot képviselő Dane Mitchell fényképészeti sötétkamrát idéző szobájában a vörös lámpa alatt bemutatott 16 képből álló sorozat (Solid) az idő felfüggesztésére tesz kísérletet. A kiállításon ezek mellett a lehető legbanálisabb tárgyak is előfordulnak: ilyenek Tsuyoshi Anzai háztartási cikkekből önálló életre kelő kinetikus szobrai, vagy Koronczi Endre a hazai szem számára mély szociológiai és kulturális súllyal bíró lambériája.
