Egyház és művészet

Michelangelo a XVI. század elején a Sixtus-kápolna ószövetségi témákra komponált mennyezetfreskói egyikére odafestette a megrendelő, II. Gyula pápa alakját, kezében a művész lenyúzott bőrével, mivel a négy éven át tartó megfeszített munka és a sok utólagos módosítás a végsőkig kimerítette. Fennmaradt viszont egy páratlan mű, melyben az utókor korántsem a gyötrelmet látja, sokkal inkább az új oldaláról bemutatkozó szobrászgéniusz kivételes produkcióját. Vajon milyen a viszony ma Magyarországon az egyház, az építészet és a társművészetek között? Ilyen és hasonló kérdésekre kereste a választ az idén harmadízben rendezett szakmai konferencia Pannonhalmán Kerámia és üveg a kortárs (egyházi) építészetben címmel.

A Pannonhalmi Bencés Gimnázium Teleki Terme és a Hefter Üveggaléria adott otthont a találkozónak, amelyen teológusok, művészettörténészek, építészek, iparművészek és restaurátorok tanácskoztak a szakralitás kortárs értelmezéséről, illetve az építészet és társművészet kapcsolatáról. A Veszprém Megyei Múzeumi Igazgatóság, a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetsége Üvegművészeti Szakosztálya és a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének szervező munkáját Gopcsa Katalin fogta össze a jelentős eseményben. Varga Mátyás főtisztelendő atya nyitó előadásában a szakralitás létére vagy nem létére világított rá a kortárs művészetben, gazdagon idézve Szent Ágostontól Eliádén át Erdélyi Zsuzsannáig, akinek szavai az egész napra kivetítették igazságukat. Eszerint nem az adja valaminek a szakrális tartalmát, hogy megjelenik két gerenda egymáson keresztbe fektetve, hanem az, ahogy útmutatást nyújt. Az atya szerint a forma nem keletkezhet függetlenül az ideológiától, és néhány szép kivételtől eltekintve, a hittel megáldott művész mindig másképp közelít a feladathoz, mint nem hívő kollégája.

A szép kivételek egyikeként említette a magát ateistának valló Le Corbusier világhírű ronchamp-i zarándokkápolnáját. A kortárs művészet hajnalán – mivelhogy az 1950 utáni műveket szokás kortársként említeni -, 1955-ben elkészült kápolna külső formája is meghökkentő, azonban az igazi varázs a belső térben érinti meg a szemlélőt, ahol a félhomályt a megannyi különböző alakú és színű ablakon beszűrődő fénynyaláb játéka bontja meg. Ezt a megközelítést vitte tovább az augusztusban, Gödöllőn felszentelt Szentháromság templom tervezője, Nagy Tamás.

A fegyelmezett tömegképzésű, toszkán világot idéző épületen egyetlen helyen alkalmazott íves falazást, a szentélyben.

A fényárban úszó, fehérre festett falú és világos mészkővel burkolt tér ellenpontja az északi oldalon elhelyezett szentély, amelynek falát kecses, téglalap alakú színes üvegablakok bontják meg, különleges, többszörös absztrakciót megvalósítva. A hatvanhárom darab üvegablak Alexander Skrjabin XX. század végi holland zeneszerző kutatásai alapján a zenei hangokat fejezi ki színekkel. Ebben az esetben a Kyrie eleison gregorián könyörgés dallamát látjuk színekben, és függetlenül attól, hogy odakint napsütés vagy borult idő van, az ablakok világítanak. Példa ez arra, amikor az építész által elképzelt és megvalósított társművészeti megnyilvánulás mind tartalmában, mind esztétikailag funkcionál, ráadásul kizárja, hogy bármi oda nem illő tárggyal megbontsák a tér egységét.

Budafokon a Verbiták (Isteni ige Társasága) kápolnáját tervező Major György az ősi altemplomok szellemében alkotta meg natúr téglafalak, beton és egyedi kerámia ötvözésével szakrális terét, amelyben a tiszta, egyszerű, matt felületeket csak a mázas kerámia keresztelőkút kobaltkék ragyogása és a Krisztus kézjegyére emlékeztető, egyedi téglákba vésett és festett keresztek bontják meg. Illetve, megjelenik a megrendelő által preferált külföldi festőművész üvegképe éppen az oltár mögött, ami sajnos nem kifejezetten rímel az építész szigorú következetességgel végiggondolt míves megoldásaira.

Ezzel elérkeztünk Lőrincz Zoltán teológus-művészettörténész előadásához, amelyben ezt a rendkívül aktuális problémát fejtegette. Sokszor kétségbeejtő templombelsőket eredményez a hívek adakozó kedve, ahol a jószándékkal semmi baj, csupán az eltérő stílusú, jellegű és korú jövevény-tárgyak okozta káosz keseríti meg tehetséges építészeink örömét. Éppen ezért nem egyszerű a társművészeteket képviselő iparművészek helyzete sem. Amennyiben sikerül az általában szilárd elképzelésű építészekkel konszenzusra jutniuk, akkor még mindig nem biztos, hogy a kínált forma a megrendelő ízlésével is egyezik. Ilyenkor történik meg, hogy az épület tervezéséhez felállt alkotói csoporttól független művészt, vagy ügyesnek mondott, ám a művésznél olcsóbban dolgozó mesterembert kérnek fel a feladatra. Nem lehet azonban mindig csupán a pénzhiányra hivatkozni, ugyanis az esetek nagy részében az építészeti egység szolgálatában álló professzionális műalkotások költsége nem volna sokkal nagyobb, mint a félmegoldások, amelyek néha még a kellő ikonográfiai ismereteket is mellőzik és szemantikai tévedésekhez vezetnek.

A probléma egyáltalán nem magyar sajátosság. Nézzünk csak körül nyugodtan a világ kortárs templomaiban, szinte nagyítóval kell keresnünk a műfajban kívülről és belülről egyaránt körültekintően megalkotott épületet, mint amit városmajori templomunkban jelent épület és festmény, világítótest és ötvösmunka, keresztelőkút és bútor szintézise.

Fekete Sára